Bűvös szerelem
Ez a nap is olyan volt, mint a többi pénteki nap, amelyet már
végigéltem egyetemi éveim során. Minden pénteken hatkor felcuccolok a
hátizsákomba, elhagyva a kollégiumi szobát, csakhogy hazaérjek kis falumba.
Nyugodtan sétáltam az állomás felé, gondoltam, van még egy órám. Mikor kiértem a
vasútra, meglepve érzékeltem, hogy egy árva lélek sincs ott.
Körülnéztem:
A peronon egy újságpapírt fújt a kora nyári langyos szél, a váróban égtek a
lámpák, a pénztáros sehol… Nahát! Máskor tolongani szoktak!
Kiálltam a peronra, vártam a vonatot. Semmi. Még mindig semmi. Már be kellett
volna állnia, két perc múlva hét. Az idő végtelenül lassan telt, de az is hiába
való volt. A vonat nem jött. Negyed nyolc. A legközelebbi vonat csak nyolckor
kell, hogy jöjjön. Ha az jön egyáltalán.
A peronon állva, semmittevés gyanánt belemélyedtem tekintetemmel az éjszakába. A
csillagok parányi gyémántokkal tündököltek a fekete bársony ködös hullámaiban. A
telihold borostyánként ragyogott az égen. Valahogy mindig elbűvölt a hold,
mintha csak vele születtem volna a szívemben, gyönyörűnek, sőt, vonzónak
találtam. Imádtam nézni órák hosszat, ahogy suhannak előtte a felhők, gyúlnak ki
körülötte a csillagok. Olyankor megszűnt körülöttem a világ, mintha egy másik
dimenzióba léptem volna.
Valószínűleg most is ez lehetett. Csak néztem a holdat, és éreztem átható
bűverejét. Abban a percben kivételesen nagy hatással volt rám ez a telihold.
Nagyobb hatással, mint máskor.
Abban a pillanatban valaki a vállamra tette a kezét. Olyat sikítottam, hogy
visszhangzott a váróterem. Bár a mögöttem álló alakon kívül senki nem hallhatta.
Megfordultam.
Egy fiatal srác állt mögöttem. Rejtélyes kinézete volt. Bor nadrág, bokáig érő
borkabát, ing… Mindez színtiszta feketébe. Arca matt volt és enyhén sápadt, de
olyan helyes, amit még életemben nem láttam. Hosszú szőke haja megbújt kabátja
magas gallérjának rejtekében, zafírkék szemei csábítóan tündököltek.
- Ne haragudj.. Nagyon megijesztettelek? - kérdezte szelíd mosollyal, érzékien
búgó hangon.
- Eléggé… Azt hittem… mm... Na, mindegy, mit hittem… - ráztam meg a fejem. Alig
tudtam megszólalni, hihetetlenül zavarban voltam ezen tekintet láttán.
- Csak szerettem volna szólni, hogy beállt a vonatod… - mosolygott.
Egy vonat valóban állt a peronon. Nem is vettem észre, hogy megérkezett.
- Köszönöm, hogy szóltál… De... Várj csak! - visszafordultam. A srác sehol sem
volt. Pedig két kérdésem is lett volna:
Egy... Honnan tudta, hogy melyik az én vonatom? Kettő... Ez a vonat olyan, mint
egy úri járgány, miért menne ez Jászkun megyébe?
Kovácsoltvas kapu volt a vonat lépcsője előtt. Az egész vonat sötét volt, sehol
egy lámpavillanás, vagy valami, sehol a kalauz. Egy nappal biztos eltévesztettem
az indulást, megesküdtem volna Salamon minden kincsére, hogy sosem láttam még
ilyen vonatot, pláne ilyenkor. Soha nem láttam még üresen az állomást este
nyolckor.
- Milyen nap is van ma? - kérdeztem magamban. Az órámra néztem. 13.-a. Babonás
létemre bepánikoltam volna, de abban a pillanatban nem féltem. Minden péntek
13-a számomra kész kín volt, szinte rettegtem. Na, de akkor! Kifejezetten jól
éreztem magamat a baljós jelek ellenére.
Felszálltam a vonatra. Úgy tűnt nekem, az első kocsik csak alvási célt
szolgálnak. Addig legalább lehetett szusszanni. Az első kocsiban elfoglaltam a
helyemet. Feltettem a táskámat a fenti ágyra. Én magam lent foglaltam helyet.
Pár pillanat múlva a vonat lomhán elindult, majd elhagyva maga mögött az állomás
fényeit száguldott a sötétségben. Vagy az én szemem volt rossz, vagy tényleg nem
égett az a gyertya az ablak alatt! Vígan lobogott a kis láng, míg én körülnéztem
a fülkében. A padlón mélyvörös bársony szőnyeg, fehér selyemmel bevont ágynemű,
mélyvörös ágytakaró, gyertyák mindenfelé. A mahagóni emeletes ágy lábai
cikornyásan faragottak voltak, olyan régi grófi kastélyokban alkalmatos
véséssel. Kezdtem otthonosan érezni magam. Ledobtam a kabátom a szemközti ágyra.
Ha látná a nővérem, hol utazom, megpukkadna az irigységtől. Elvigyorodtam, ahogy
elképzeltem az arcát, mikor közlöm vele, hogy milyen jól utaztam.
De akkor agyamba férkőzött az a szempár. A gyönyörű kék tekintet, szebben
szikrázva, mint a legnemesebb gyémánt. De hová tűnhetett...
Ismét nagy sikítással köszöntöttem eme szempárokat. Mikor visszafordultam a
szemközti ágytól, az én ágyamon a falnak dőlve, ölbe tett kézzel és csábos
mosollyal üldögélt kedvenc szempárom gazdája. Nekiestem a szomszéd ágynak az
ijedtségtől. Most már komolyan kezdtem félni.
- Hogy jöttél be? - kérdeztem minden üdvözlés nélkül.
- Ahol te is, az ajtón… - mosolygott haláli nyugalommal.
- Furcsa, én nem láttalak. - próbáltam szigorúan ránézni, de valahogy mégis
kíváncsi lett vele szemben a tekintetem. Mit keres itt, pont ezen a vonaton? És
vajon mitől ilyen szenvedélyes a kisugárzása?
- Mi a neved? - kérdezte barátságos mosollyal.
- Victoria… - szólaltam meg, miközben leültem a szomszéd ágyra, félretéve a
kabátomat. - És a tiéd?
- Az nem fontos… - legyintett. Megvonta a vállát, majd mélyen belenézett a
szemembe. Furcsa… Feltekerték a fűtést, vagy csak nekem lett hirtelen ilyen
melegem?
- Mondd csak, hiszel a vámpírokban? - kérdezte. Szemében megcsillant valami.
- Nem tudom. Sok dologban hiszek. A vámpírokon még nem gondolkoztam el… - néztem
rá zavartan.
Erre o lassan felállt, és leguggolt elém.
- És mi lenne, ha azt mondanám, egy már szemet vetett rád? - ismét felcsillant a
szeme, de mosolya megmaradt.
Kicsit hátrébb húzódtam.
- Te vámpír vagy? - kérdeztem kissé félve a választól.
- Te hogy gondolod? - kérdezett vissza.
Végignéztem rajta ismételten. A hosszú borkabát, a sápadtság, a sötét alak, mind
erre utaltak, ha jobban megnéztem még a fogai is kicsit hegyesebbek és
hosszabbak voltak az átlagosnál.
- Az vagy… - törtem meg a hirtelen csendet. Egy darabig nem szólalt meg egyikünk
sem. De bennem élt tovább a kíváncsiság. - Ugye nem akarsz megharapni?
Elmosolyodott. Elbűvölő volt a mosolya, egyszerűen fantasztikusan állt neki, és
a hegyes szemfogai még egy kis pluszt is adtak hozzá.
- Az attól függ… - mosolygott.
- Mitől?
- Attól, hogy megkívánlak-e annyira, hogy meg is tartsalak egy örökkévalóságra.
- mélyen nézett a szemembe, látszott rajta, nem kertel és nem is hazudik.
- Azt akarod, hogy óriás-denevér legyen belőlem, mindezt azért, hogy te vígan
élhesd éjszakai világod? - cserfeskedtem.
- Nem leszel óriás-denevér… - csóválta meg a fejét. - Kellesz nekem. Háromszáz
éve nem éreztem így senki iránt.
Megfagyott bennem a vér. Nem lettem ideges, a szívem továbbra is járta szabályos
ütemű táncát, de kissé megijedtem.
- Háromszáz éve? - húztam össze a szemem.
- Nem is ismersz...
- Többet tudok rólad, mint gondolnád… - húzódott közel hozzám. Dobogott a szíve,
határozottan éreztem, a bőre is árasztotta a meleget.
- Hallom a gondolataid, érzem a vágyaid, átélem a cselekedeteid, tudom, miket
szeretsz. Mindent tudok rólad, és beleszerettem mindentudásom tárgyába…
Remegés futott át a hátamon. Nem félelemé, hanem kellemes, vágyakozó melegségé.
Elmosolyodott. Ismét az a végtelenül helyes mosoly.
Közel hajolt hozzám. Nem bírtam mozdulni. Megsimogatta az arcom, mire én
beleremegtem. Magához húzott és megcsókolt. Érzéki, forró, szenvedélyes…
Átlagosnak tűnt volna egy átlagos embertől, de ez a csók mégis különleges volt.
Hihetetlen érzést váltott ki belőlem.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen édes is lehet egy csók. Beleborzongtam,
felváltva futkosott a hátamon a hideg és a meleg, és a végén már úgy éreztem
repülök. Gyengéden átölelt az erős karjaival, akkor éreztem életemben először,
hogy soha semmitől nem kell félnem, nem ér semmi bántódás.
Simogatta a hátamat. Tudom, hogy más volt, mint a többi csók, eddig egyik sem
volt ilyen felkavaró. Édes lebegés költözött a szívembe, mintha álmodnék, nem
hallottam a vonat zaját, olyan volt, mintha egy csendes kis szobában lennénk,
távol minden élettől. Csak a heves lélegzetét és a szíve dobogását hallottam. A
mámor nem akart elmúlni a fejemben, nagyon jól esett, nem is érdekelt már, hogy
akar-e mondani valamit, vagy éppen beszél-e, a szívére hajtottam a fejem
ültömben és behunytam a szemem. Éreztem, ahogy átöleli a fejem, mintha meg
akarna valamitől védeni. Felnéztem a szemébe.
- Mit csinálsz velem? - esdekeltem, megcsuklott a hangom. A szemeit nézve már
nem a szépség és a csillogás jutott az eszembe, hanem az izzó vágy, amit láttam
bennük. Hihetetlenül gyönyörű volt, az előtt ilyen tüzet sose láttam férfiban.
Közel hajolt és ismét megcsókolt. Nem érdekelt, mi lesz, csak érezzem ezt az
érzést. Az első csók mámoros volt és mézédes, és a következő még édesebb. Soha
életemben nem kívántam még úgy senkit, mint akkor Őt. A heves lélegzete róla is
árulkodott. Hanyatt döntött az ágyon, és elkezdte csókolni a nyakamat. Nem
érdekelt, hogy bármikor bele is haraphat a helyes kis fogaival, nem bántam.
- Tegye csak, ha akarja! Úgysem bánom! - gondoltam magamban.
Felemelte a fejét és a szemembe nézett. Ismét az az édes mosoly.
- Még nem… - súgta csábító mosollyal.
Lassan lehúzta rólam a pulóverem, majd a nadrágomat, követve ajkaival és forró
csókjaival az anyag útját. Mintha selyemruhába bújtam volna, isteni volt.
Körbecsókolta a melleimet, végig a hasamat, majd a combjaim közé bújtatta a
fejét. Rápillantottam. Átölelte a lábaimat, és csillag szemeivel a szemembe
nézve egy csókot hintett a nagy ajkaimra. Futkosott rajtam a bizsergést,
hihetetlenül jó volt. Csókolózott az altestemmel, nem bírtam levegővel, azon
gondolkoztam, hogy vajon üres-e a vonat, mert elég hangos lehettem. Közeledett a
vég, nem tudtam, hova kapaszkodjak, a kezemben agyon gyűrtem a lepedőt.
Megérezte a helyzetet és feljebb csúszott. Nem tudom, mikor került le róla a
ruha, és azt sem, hogy ki vette le róla, de tény, hogy gyönyörű teste volt.
Finoman rám feküdt, közben a szemembe nézett. Egymás tekintetébe merültünk,
csodáltuk egymás szemeit, mintha soha szebbet nem láttunk volna azelőtt. Lassan
belém csúszott, éreztem, ahogy kitölt, ahogy árad el bennem a melegség.
Átöleltem a hátát, de szemeink egymáshoz bilincselve maradtak.
Úgy éreztem alárendelt vagyok egy édes rabságban, nem tudtam, de nem is akartam
megmozdulni, vagy behunyni a szemem. Lassú ritmusos táncba kezdett, minden
mozdulata egyre feljebb repített, egyre nehezebben bírtam nyitva tartani a
szememet. A tűz tartotta mindkettőnk pillantását életben. Láttam, tetszett neki,
minden gyengeségem ellenére próbáltam nyitva tartani. De mikor a kéj ismét
kezdett úrrá lenni rajtam, nem bírtam, hátravetettem a fejem, és behunyt szemmel
élveztem a testét. Apró, halk nyögések törtek elő belőlem, még hevesebben vettem
a levegőt, még vadabbul vert a szívem… De ekkor lassítani kezdett. Azt hittem,
belehalok, olyan lassan érkezett az élvezet.
- Ne… - súgtam erőtlenül. Nem akartam, hogy lassítson, különben olyat robbanok,
hogy beleremeg a vonat. Látva minden gondolatomat végtelenül lassúra fogta a
tempót, én pedig vele együtt sóhajtoztam, nyögtem, egyik kezemmel elengedtem a
vállait, és belemarkoltam a lepedőbe. Ő pedig gyengéden megfogta a kezet, a
párnára hajtotta, és hagyta, hagy szorítson, hagy éljem ki magam. Végtelen
lassan érkezett az orgazmus, majd szétszakadtam, az ujjaink elfehéredtek, olyan
erősen szorítottuk egymás kezét.
Ahogy ívbe feszült a testem, és rázkódtunk mindketten az élvezettől, csupán
annyit érzékeltem, hogy még közelebb hajol, a lehelete a nyakamat csiklandozza,
majd a következő pillanatban a fogait éreztem a nyakamon. Amint megéreztem a
fogait, rám tört egy újabb orgazmus, nem bírtam felkiáltani, elállt a
lélegzetem, csak nyögni tudtam. Ahogy a hüvelyizmaim egyre erősebben húzódtak
össze, o is átélte a nekem okozott élvezeteket. Ontotta belém a kéjnedveit, nem
számított semmi, ki hallja meg, ki látja meg, mit teszünk. A testünk verejtékben
úszott, kezünk ernyedten és puhán simult egymásba, ölelésünk nem szakadt el, a
csendet egy ritmusra verő szívünk törte meg csupán. Verejtékező arccal, ártatlan
gyermeki tekintettel pillantott rám. Majd meghaltam ott a karjaiban. Láttam a
szemében, mit akar mondani, láttam és hallottam, mondja: Szeretlek… Én is téged…
- szólaltam meg alig hallhatóan.
Ahogy néztük egymás szemeit az összetartás bűvös erejét éreztük, nem
választhatott el már senki más. Egymás karjaiban aludtunk el, hallgatva a
szerelmes szívek dobogását…
Furcsa… Milyen különös helyzetek adódnak az életben? Nem is ismertem, o se
ismert engem, de a mai napig tiszta szívvel szeretjük egymást. Azóta hasonló és
még szenvedélyesebb éjszakákat éltünk át együtt, és még fogunk is évszázadokon
át…