Családi vacsora a vízparton 1.
Jól kezdődött a nap, Szabolcs vígan folyatta magára a gőzölgő vizet.
Egy elégedett arc nézett vissza rá a tükörből, és a szemközt lakóval éppen
egyszerre húzták fel a redőnyt, ami szerencsés napot jelent.
Dudorászott, fütyörészett.
Semennyiért sem áldozná fel a függetlenségét, szabadságát, hiszen nincs is
annál felemelőbb érzés, minthogy valahol várnak rá – kitárt combokkal –,
de itthon, a saját lakásában nem kell senkit sem kerülgetnie. Tillárom!
Jó jel a péntek is, hiszen ez az a nap, amikor már történhet bármi,
menthetetlenül a hétvégét jelenti. A pénteket nem is kell komolyan venni,
csak azért illesztették be a napok közé, hogy legyen valami átmenet,
felkészülési idő a dolgos hétköznapok és a hétvégi, határtalan lazítás
között…
Szabolcs úgy tervezte, hogy délnél tovább nem dolgozik.
– Mi a hétvégi program? – érdeklődött az egyik kollégája.
– Semmi extra… – felelte könnyedén, és belülről kárörvendően vigyorgott:
tudta, hogy ez a lehető legizgalmasabb válasz. Hiszen a másik képzeletére
bízta a dolgot, fantáziában pedig senki sem szenved hiányt, különösen
hétvége közeledtével.
Mindenekelőtt meglátogatja Mónit – aki mára szabadságot vett ki, s bár
Szabolcs elfelejtette megkérdezni ennek okát, praktikus megoldásnak
tartotta, hogy nem kell a nőre várnia, hanem gyorsan áteshetnek egy
beköszönő szexen –, utána fogja csak megtervezni, mivel töltse az időt
hétfő reggelig. Mindegy, hogy Mónival vagy mással… Ezt az utóbbi
lehetőséget fent kell tartani, mert a nő újabban úgy viselkedik, mintha
szívességet tenne azzal, hogy szétpakolja a lábát. – „Ha ő nem, majd más!”
– mordult fel a férfi, ezzel le is zárta magában a tervezgetést.
Szabolcs 33 éves korára elért mindent, nyugalmas, de kifizetődő munkát,
lakást, kocsit, és a 38 éves Mónika személyében egy kényelmes kapcsolatot.
Móni elég ritkán vetette fel, hogy akár össze is költözhetnének, és sosem
kérte számon, hogy mit csinál férfi, amikor nem ővele tölti az időt. Ez a
laza kötelék már 5-6 éve nyúlik köztük, és úgy tűnt, hogy egyikük sem
tervez változtatást.
– Olyanok vagyunk, akár egy család – szokta emlegetni Móni.
– Az jó vagy rossz? – mordult fel ilyenkor, kivétel nélkül Szabolcs,
választ nem várva. A nő ilyenkor biztos lehetett benne, hogy az esti
kefélés után a férfi hazamegy aludni, bemutatva, hogy mégsem családról van
szó.
Majdnem fordulatot eredményezett a kapcsolatban Csenge új szokása. Móni
lánya egy napon – úgy 3 évvel ezelőtt – váratlanul apának szólította
Szabolcsot, és ettől kezdve mindig. A férfi gyanakodva pislogott Mónikára
– először azt gondolva, hogy ő biztatta fel a kamaszlányt, valami új
trükként a családegyesítés érdekében –, de az ugyanolyan csodálkozással
tekintett vissza… A kezdeti zavar után jólesett apának lenni, és Csenge
akkora szeretettel tudta kimondani a szót, mintha már régen érlelgette
volna magában. Fordulat viszont mégsem következett be, s közös tévézések,
vacsora és gyors szex után Szabolcs ugyanúgy hazatért aludni a saját
lakásába, mint korábban.
Hétvégenként tett némi engedményt, megesett, hogy ottfelejtette magát
reggelig, esetleg délig is, ám a „családi ebéd” mindannyiszor
ráébresztette, hogy neki sürgős dolga van otthon. Most is előfordulhat,
hogy elmennek valamerre – mondjuk színházba –, utána szex, és talán nem
lesz már ereje hazamenni.
– De reggel aztán mindenképpen! – határozta el, miközben mindent az
íróasztal fiókjába söpört, és ezzel befejezettnek tekintette a péntek
kötelező részét.
Móni izgatottan ugrott a nyakába, ám viszonzásképpen hiába markolta meg a
fenekét, majd hiába igyekezte még az ajtóban guggolásra késztetni, a nő
elhúzódott.
– Itthon van…? – próbálta Szabolcs megérteni a szituációt. Sosem nevezte
sem Csengének a lányt, sem a lányának.
Tagadó fejrázást kapott, ami csak jobban összekuszálta a helyzetet: Hiszen
Csenge tapintatosan elvonult a szobájába minden alkalommal, amikor
észlelte, hogy anya és „apa” intim együttlétre készül, s ha még csak
itthon sincs…!
– Nem akarod bekapni? – húzta le a cipzárt Szabolcs.
– Nem…
Mielőtt a férfi megsértődhetett volna, berobogott a lány. Olyan frissen és
vidáman, mint a reggeli villamos:
– Most mondod meg, vagy inkább most? – állt az anyja elé, és két puszit
cuppantott az arcára.
– Mindjárt… Ne az ajtóban már! Jó, hogy nem a lépcsőházban akarjátok…
mindketten.
– Mert? – kérdezte a válla fölött Csenge, miközben odalibbent Szabolcshoz,
és neki is adott egy puszit. – Apa mit akart tőled az ajtóban? – Mivel nem
kapott választ, és amúgy sem az érdekelte, előresietett a nappaliba,
lehuppant a kanapéra, felhúzta a lábát, kikapcsolta a farmernadrág
gombját, és várakozott.
Anyja leült vele szemben, „apa” pedig – kissé értetlen arccal – a másik
fotelba ereszkedett.
– Mi lenne az egy kívánságod? – nézett végig anyai büszkeséggel a lányán
Mónika.
Csak a nők tudnak így kérdezni, hogy ők már biztosak a válaszban, de más
senki.
Csengének, ha lehetséges, még jobban csillogott a szeme:
– Valami szép helyen vacsorázni. – Szabolcs kedvéért hozzáfűzte: – Nem
olyan puccosra gondolok, ahol előmelegítik a tányért, hanem egy étteremre
a hegyen, vagy kiskocsmára valami vízparton…
– És ez lesz a születésnapi vacsorád!
Móni végre kimondta a megfejtést, s így a férfi is megértette az
eddigieket. 5-6 év óta sem tudta megjegyezni a dátumot, de Móni minden
alkalommal sokk-szerűen emlékeztette rá.
– Hová gondoltátok? – kapcsolódott be sürgősen a családi életbe.
– Hegy, tó…
– Horgásztó is megteszi, ha van a partján kerthelyiség – segített Csenge.
Szabolcs képzeletében berepülte a térképet, és rábökött egy pontra:
– Mecsek.
– Az nincs túl messze?
– Nem baj, ráérünk, úgysincs még vacsoraidő. – Megtetszett neki a
kirándulás ötlete. Nem is rossz program! Ráadásul nem kellett ajándékon
töprengeni, az elfogyó benzin lesz az ő ajándéka, a vacsorát meg majd
kifizetik közösen.
– Aranyosak vagytok! – Csenge átült Szabolcs ölébe, és onnan kacagott az
anyján, aki azt sem tudta, merre szaladjon először, összekapkodni pár
dolgot az utazáshoz.
– Nem vagy ám már kislány! – szabadkozott a férfi.
– Nehéz vagyok? – görbült sírásra Csege szája. – Vagy nagy a seggem? –
nevetett. – Anyaaa! Apa arra célzott, hogy nagy a fenekem!
– Nem azt mondtam, de egy 15-16 éves lány már nem…
– Nem tizenhat! Az két éve voltam. Ti-zen-nyooolc!
– Annál inkább nem illik – morgott Szabolcs, ám a lány szorosan átölelte.
– Csak akkor ülj be egy koma ölébe… – morgott tovább a férfi, arca a lány
ruganyos mellei közé préselve.
– Ha akarok tőle valamit?
– Valahogy úgy – hagyta jóvá dörmögve. Nem tudta hova tenni a kezét, ezért
az egyikkel játékosan magához szorította Csenge derekát, a másikkal
futólag végigsiklott feszülő, szakadozott nadrágján. – Mert minden
bizalmas érintés felhívás lehet keringőre…
A lány felnevetett Szabolcs feje felett:
– És el fog kapni a pasi, hogy gyorsan megkeringőztessen? Erre én még nem
gondoltam…
– Állj le! Ebből ne csinálj viccet, mert keserves élmény lehet belőle!
– No, ilyet se hallottam még. Keserves élmény? Mert? Olyan kemény lesz,
hogy az már… na?... Apa, ne félts már annyira, tudok én magamra vigyázni!
Ha meg nem tudnék, akkor legfeljebb megtapasztalom a… haha… keserves
élményt… és tanulok belőle…
Kivágódott az ajtó.
– Ti nem hoztok semmit? – kukkantott be Mónika, karján egy piknikes
kosárral.
– Csak magunkat…
Ásványvízzel és rágcsálnivalókkal felszerelkezve indultak útnak.