Gyere gazdám, gyere értem!
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Végeztem az írással, papírra vetettem mindent, amit akartam. Kimerülten üldögélek egymagamban a pislogó gyertyaláng mellett, és arra
várok, hogy végre meghalljam a kemény, ismerős lépteket odalent a kövezeten. Egyik kezemet mellemre szorítom. Ettől megnyugszik szívem,
mely folyton háborog, mikor Sir Hunter Tremayne jár az eszemben.
A nyájas olvasó szíve is háborogna, ha abban a szerencsében részesülhetne, hogy
az uraság korbácsának csókját érzi pőre, reszkető bőrén.
Ó, Uram, adj erőt gazdám lovának, hogy minél gyorsabban vágtasson, és itt legyen
már velem.
Önkéntelenül is kikukkantok a függöny résén, lepillantok a sötét, ázott földre,
és alig várom, hogy végre megérkezzen. Mohón hegyezem fülem, hallani akarom a közelgi patkók csattogását, ám csak az esőcseppek
koppannak az ablakon, mint kavicsok. A falióra szüntelenül a perceket üti. Keserű és rideg minden őnélküle.
Az ablak résén áthatoló erős szél billegeti a pennát tartójában. Sir Hunter hamarosan velem lesz.
Nagyon hamar. Hogy elüssem az időt, és ne kelljen megint fel-alá járkálnom a
szobában, felvettem az asztalról a két irományt, és olvasni kezdtem mindazt, amit ott papírra vetettem. Az első írás a végrendeletem. Egy
órája fejeztem be, és aláírattam a szakáccsal, a házvezetővel és az inassal. Mostanra már nyugovóra tértek, az ágyukban fekszenek. Ők hárman
az én hűséges tanúim.
˝Én, Elizabeth Langdale az angliai Hampshire-ből, képességeim teljes birtokában és erőszaktól, fenyegetéstől, fondorlattól, tévedéstől
vagy egyéb nemkívánatos befolyástól nem vezéreltetve ezennel kinyilvánítom végső akaratomat, alant részletezett hagyatékaimat a mai
napon, 18. december 15-én kelt óhajom szerint osszák fel...˝
A nyájas olvasót azonban bizonyára sokkal inkább érdekli második irományom,
melyben elmesélem első találkozásomat Sir Hunterrel, mindazt, amit tőle tanultam, valamint annak okait, amiért
ilyen különösen
végrendelkeztem. Gazdag ni vagyok és bizony sokan megütköznek majd azon, hogy tekintélyes vagyonomat egy egyszerű szolgára, Frederick March-ra
hagytam, aki még csak nem is rokonom. Ezért elmagyarázom, milyen okok vezéreltek, amikor ilyen furán rendelkeztem hagyatékomról.
A történet az első nappal kezdődik, mikor Sir Hunternek alkalma volt
megszólítani engem. Tizenöt éves szegény gyermekként csak épp egy futó pillantást vetettem a gazdára az egyik vasárnap a plébániatemplomban.
Távolabb ültem az egyik padban, lehajtott fejjel, csupán lopva tekinthettem Sir Hunter dölyfös alakjára, hat lábnyi termetére, miközben
öles léptekkel áldozáshoz járult. Kedvemet leltem ebben az arrogáns tartásban, az arisztokratikus orrában, mely fölött oly lenézően pillantott ránk,
akik valóban jócskán alatta voltunk.
Semmi nem késztethetett volna arra, hogy egy ilyen nagy emberhez közelítsek. Ugyan mi dolgom lehetett volna közösségünk egyik oszlopos tagjával nekem, a fejő asszony lányának, aki magam is fejőlányként
dolgoztam? Útjaink csak ezeken a heti eseményeken találkoztak, és jól tudtam, soha nem méltatna egyetlen pillantásra sem egy
magamfajtát.
Azaz ebben azért tévedtem. Volt egyetlen kivételes eset, mikor úgy láttam, egy pillanatra felkeltettem Sir Hunter érdeklődését alacsony sorból származó személyem iránt. Csodás nyári nap volt, mindannyinkat meglepett
a rekkeni hőség. Ájulás környékezett a templomban, mintha minden erőm elhagyott volna.
A szentbeszéd végtelen hosszúra nyúlt, a hő szinte elviselhetetlen volt, a
levegő súlyosan ült rajtunk, megtelve az oltár vázáiban bágyadozó liliomok nehéz illatával. Hogy könnyítsek magamon, kioldottam ruhám fűzőit.
Kezemet óvatosan a kulcscsontomig csúsztattam verítéktől gyöngyözi bőrökhöz, majd onnan le a keblemhez. Abban a reményben, hogy senki sem figyel egy szegény fejőlányra, egymás után kioldottam a fűzőket.
Szemem lecsukódott a megkönnyebbüléstől, és attól tartok, előrebillent fejjel elszunyókáltam.
Hirtelen felriadtam az orgona hangjára, a gyülekezet épp felállt a mise végére.
Azonnal talpra ugrottam, de bevallom, igazából nem is tudtam, hol vagyok. Eközben azonban a meglazított ingmell lecsúszott, közszemlére téve
csupasz keblem, egyik cseresznyebarna mellbimbóm előbukkant ruhám mögül. A veríték kis patakban folyt két telt mellem között és a
fehérneműmre csurgott. Rémülten a felismeréstől, hogy csaknem félmeztelen vagyok, megragadtam az ingmellet és keblemre rántottam. De
elkéstem, éreztem, hogy valaki néz. Felpillantva Sir Huntert láttam, amint sóvár tekintettel vizslatott engem. Volt valami abban a
tekintetben, amitől valami megmozdult bennem, bizsergést éreztem a hasam tájékán. Mint amikor a vívó épp ledöfni készül áldozatát, olyan
volt az a pillantás. Szemöldökének rezdülése elárulta, nemcsak hogy tanúja volt zavarba ejtő helyzetemnek, de kedvét is lelte abban.
Egyetlen szót olvastam le ajkairól: ribanc. A nyakamig elvörösödtem. Attól tartva, hogy elalélok, megragadtam a kiskosaramat, és a
fullasztó hőség ellenére szorosan összefogtam kendőmet, úgy menekültem onnan, mintha maga az ördög loholt volna a sarkamban.
Mindannak ellenére, hogy ilyenformán észrevett, és továbbra is számtalanszor
ültünk ugyanabban a templomban, Sir Hunter többé nem méltatott pillantásra. Ugyanúgy tudomást sem vett rólam, levegőnek nézett, mint
az eset előtt. Szégyellem bevallani (és remélem, az Úr megbocsát nekem), de magányosan az ágyamban azért imádkoztam, bárcsak másképp
alakulnának a dolgok. Alkalmanként, mikor fejemben őróla kavarogtak gondolataim, hálóingem alá csúsztattam kezem.
Felhevült testemet simogattam, és vágyakozva képzeltem el, milyen lehet Sir
Henry manikűrözött ujjainak érintése. Ám vágyálmok ide, vágyálmok oda, az életben világok választottak el minket. Lassanként
beletörődtem, hogy Sir Henry azúrkék pillantása soha nem pihen már meg egy ilyen szegény szerelemittas fejőlányon.
Három év is eltelt már azóta az eset óta, amikor egy napon, London egyik mocskos
utcájában egy fura ajtón bekopogtatva Sir Henry arca üdvözölt. De nem akarok előreszaladni az eseményekben, hogy a nyájas olvasó
követni tudjon. Hadd magyarázzak meg mindent. Tizenhét évesen boldogan éltem a faluban, és szórakozásnak megtette, hogy időnként
láthattam Sir Huntert. De egy nap kis házikónkba hazatérve szörnyű megrázkódtatásban volt részem: szegény jó anyám elhunyt.
Halála teljesen váratlanul ért. Mindig is pirospozsgás, termetes asszonyság
volt, senki nem gondolta volna, hogy ilyen hirtelen az enyészeté lesz. Mint ahogy a favágó fejszéje sújt le egy erős bükkfára, anyám egyik
pillanatban még velünk volt, a következőben pedig már a föld alatt nyugodott koporsójában.
Vigasztalhatatlan voltam. Mindezt tetézte a lesújtó felismerés, hogy most már
egyedül vagyok, és szembe kell néznem a könyörtelen átokkal, a szegénységgel. A jóravaló gazdát, aki nekünk munkát adott és a szűkös
kis lakhelyet, egy hónappal anyám halála után elvitte a köhögés. Az új gazda, egy goromba férfi, aki idegen volt a környéken, mohón
nézett rajtam végig, mikor meglátott, felszegte állát, és azt mondta:
– Nocsak, igencsak szemrevaló teremtés vagy, ez nem vitás. Kedvemre való lenne,
hogy szűzies ajkaid meglágyítsák keménységemet.
Magányosan aludtam az ágyamban egy éjszaka, mikor meghallottam, hogy belép a
kunyhóba, ami az ő tulajdona volt. Whiskytől gőzös lehelettel rántotta le rólam a takarót, megragadta nyakam és kérges kezével
tapogatott végig. Mikor aztán kezdte kigombolni nadrágját, erőt vett rajtam a rémület, lerúgtam magamról azt a részeg barmot, és kereket
oldottam egy szál ruhában, a fejkendőmmel és zsebemben néhány pennyvel. Azzal a kevéssel, amim volt, faluról falura vándoroltam. Mivel azonban
fiatal voltam és vészesen kezdtem lesoványodni, hiába próbáltam elszegődni, csak a buja idomú hajadonoknak és az életerős cselédeknek
adtak munkát a piacon. A nap végére mindig egyedül maradtam, félretoltak, senki nem volt hajlandó felfogadni.
Mint már azelőtt is sok ártatlan lélek, jómagam is nekivágtam Londonnak, hogy szerencsét próbáljak a patkányoktól hemzsegő járdákon.
Uram-atyám, de siralmas napok voltak azok! Görnyedten, mint valami vén csont,
portól lepett kendőmet markolászva kódorogtam a viharban, fapapucsaimtól a szoknyám csaknem a sárba ért. Sövények tövében aludtam,
ennivalót koldultam, vadalmákon éltem, amik savanyúak voltak, mint az ecet.
Aztán végre a városba értem, mely idegen volt számomra sürgő- forgó embereivel,
akik szűk kis utcákban tengették életüket. Utolsó pénzemet, azt a néhány pennyt, amit gondosan félretettem, egy aprócska szobára
költöttem egy fogadó fölötti kis panzióban. Itt végre megmoshattam elgyötört testemet, kimoshattam ruháimat. Egyetlen szerencsém
ezekben a sötét napokban az volt, hogy néhány szálláshellyel arrébb, a Fleet Street közelében találkoztam egy lánnyal, aki
tájszólással beszélt, s talán egy-két évvel volt nálam idősebb.
Kitudja, talán saját múltja derengett fel előtte nyomoromat látva, de ez a
nyájas lány, Martha olyannak tűnt és olyannyira segítőkész volt, mint valami angyal. Megosztotta velem szállását és enni adott, töredékéért annak
az összegnek, amit én fizettem a szobámért. Tüzet gyújtott a ház legfelső szintjén lévő kellemes manzárdszobában, hogy ruháim
megszáradjanak, majd azt kérdezte:
– Aztán van-e valami munkára kilátásod itt Londonban?
– Nincs – feleltem –, de azt hallottam, itt bárki kaphat munkát.
– Ugyan már, el ne hidd! Az utcák itt sem arannyal kövezettek, sokkal inkább káposztalevéllel. És sajnos errefelé fejőlányokra sincs szükség. Hanem azért van itt egy úr, aki a magadfajta fiatal lányoknak ad
munkát. Csak néha jön a városba, mert azt mondják, hatalmas birtoka van vidéken. De most épp itt van. Tudom, mer’ magam is dolgoztam neki,
épp a minap.
– Azzal két kezébe fogta államat és cirógatott, úgy szegezte rám tekintetét.
– Majd szépen felöltözöl, kedves kis Lizzie. Egyébiránt mondhatom, ez a bizonyos úr igencsak fogja értékelni a rózsás bőrödet és a huncut szemeidet.
– Ha ez az úr segít rajtam, megteszek neki bármit. Keményen dolgozom, padlót
súrolok, eleget teszek minden szeszélyének – mondtam neki. És mialatt Martha nedves hajamat fésülgette és fényesítgette, éreztem, a
remény szikrája életre kel bennem.
Martha tovább folytatta, gyengéd kezét végighúzogatva hajamon szárítgatta azt.
– Ez az úr nagyon gazdag, csak a legfinomabb holmikban leli kedvét. A lányok sorba állnak kegyeiért, ő azonban nagyon válogatós.
Akármilyen jött-ment szuka nem kell neki. Ha végeztem a hajaddal, megnézzük, mit
találunk a szekrényemben, és felpróbálhatod valamelyik régebbi ruhámat. Mikor először érkeztem a városba, én is olyan vézna voltam,
mint te. Azóta szépen meghíztam, de biztos, hogy találunk valami neked valót, jobbat, mint az a régi szürke gyapjúholmi.
Martha egy ideig a hálószobájában lévő ruhásszekrényben turkált, majd előhúzott egy csodás sötétkék selyem köntöst.
– Jó ég, ez valami gazdag hölgyé lehet! – kiáltottam fel.
– Hogy szerezted?
Martha mosolygott.
– Ó, azért lehet ebben a városban pénzre szert tenni, csak tudni kell, hogyan.
És ez az úr, akiről beszéltem, majd megmutatja neked, hogy kell, kis Lizzie, ha hagyod neki és megteszel mindent, amire kér, mint egy jó kislány.
Azzal felsegítette rám a köntöst. Olyan tündöklő voltam, mint valami előkelő
hölgy. A szorosan feszüli csipkés ingmell és a hosszú szoknya alatt olyan hajlatok tűntek elő, amiket még sosem láttam. Lent a nyakkivágásra
fekete csipkét varrtak, rajta apró fekete gyöngyök csillogtak a gyertyafényben. Ez a nyakkivágás a tőlem megszokottnál jóval lejjebb volt,
szabaddá téve keblem domborulatát, de Martha csak nevetett aggodalmaimon, és azt mondta, az a gazdag úr nem botránkozik majd meg ezen.
Aznap éjjel egymás mellett feküdtünk Martha kis ágyában. Nagyon hálás voltam
neki a segítségért és azért, ahogy a karjaiba font engem, „csak hogy felmelegedjünk”, így mondta. A hátamat és nyakamat dörzsölgette, hogy
„enyhítse fájdalmaimat”, majd lágyan megcsókolta a nyakam és azt suttogta a fülembe, hogy minden rendben lesz. Még sosem
dédelgettek így, és ettől fura mód benedvesedtem két lábam között, ami kissé zavart.
A fejem szédült, mikor kezét a keblemre csúsztatta. Kislányosan vihorászott és
tenyerébe fogta két mellemet, majd kijelentette, hogy nagyon mutatósak. Mint két friss cipó, amiket épp most vettek ki a kemencéből,
és muszáj megkóstolni azokat, mondotta. Kissé megdöbbentem, mikor ajkával a mellemhez közelített és megcsókolta azokat.
Hirtelen meglepi forróságot éreztem, ezért fel kellett emelnem a hálóingemet, hogy lehűljek kissé.
Martha segítőkészen húzta át karjaimon és a fejemen. Fura érzés volt meztelenül,
ám tökéletes biztonságban egy olyan kedves és aranyos lánnyal, mint Martha. Éreztem, hogy ő is felhevült kissé, hallottam, hogy
szaporábban lélegzik, miközben már mohón lakmározott mellbimbóimon, amelyek mostanra úgy megkeményedtek, amilyennek még sosem éreztem
őket, kivéve mikor a tél kellős közepén mosakodtam, mielőtt kimentem a tehenekhez.
Minden oly furcsa és más ebben a különös városban, de mindennél különösebb volt
ez az őrült éjszaka. Mikor aztán Martha is levette a hálóingét, elámultam melleinek nagyságán és teltségén, amint súlyosan meredtek
ott a tűzhely fényében. Még sosem láttam emberi lényt ruha nélkül, ám úgy gondoltam, mivel Martha lány, nem pedig férfi, így nincs
mitől félni. Martha most felemelte reszketi kezem, hogy megérintsem hatalmas melleit. Lágyak és teltek voltak, mint a tehén tőgye.
Önkéntelenül is meghúztam a mellbimbóit, finoman, mint amikor a teheneket fejtem, és láttam, hogy Martha zöld szeme a vágytól izzik.
Melengeti és megnyugtató érzés volt meztelen testünket látni és a lángok
fényében fürdőzni. Hanyatt dőltem az ágyban és éreztem, hogy Martha gyengéden fölém kerül. Pelyhes kis bozontja széttárt combjaimat
csiklandozta. Valami lángoló szenvedélytől indíttatva mohón vettem a számba hatalmás mellét és szopni kezdtem. Torkomból olyan hang tört fel,
mintha doromboltam volna, és éreztem, hogy körmeim macskakarom módjára vájnak az ágyneműbe, miközben Martha is aprókat nyögdécselt.
Magam sem értem mért, de széttártam combjaimat, talán hogy lehűtsem lángoló bőrömet. Martha erre lassan lefelé csúszott,
csókokkal halmozta el feszes hasam, a köldökömet nyaldosta, majd lejjebb a csípőmet, végül a combjaimat. Éreztem, amint hosszú selymes haja
a puncimra omlik.
Ám a leghihetetlenebb és legszenzációsabb érzés, nyájas olvasó, az volt, mikor
Martha a combjaim közé préselte meleg és nedves ajkait.
Lepillantottam, és a tűz fényében láttam, amint kidugja nyelvét és gyengéden
nyalogat odalent, feneke büszkén meredezett felfelé térdelő helyzetében. Mennyei érzés volt. Azt hittem, ennél jobb már nem is lehet, amikor
hevesen és egyre gyorsabban kezdte csinálni. Vergődve próbáltam kiszabadítani magam, miközben azt sem tudtam, mi történik velem. Ő
azonban szorosan tartott egyik kezével, míg a másikkal nyögések közepette játszadozott nedves bozontja közt. Most még hevesebben
nyaldosott, nyelve vibrált ott bennem, míg testem reszketni kezdett, majd ívben megfeszült, végül hangos kiáltás tört fel belőlem.
Ernyedten terültem el és néztem, hogy Martha hanyatt fekve tölti kedvét magában,
egész testében remegve a beteljesülésig.
Nagyszerűen aludtam az éjjel, Martha pedig ezután hullámos fürtökbe rendezte
előzőleg becsavart fekete hajamat. Azt mondta, gyorsan öltözködjek, mert mindketten meglátogatjuk a gazdag urat. Kézen fogva vezetett
végig az utcák útvesztőin. Végül megálltunk egy kis ajtónál, itt megcsókolt, és mondta, kopogtassak, a finom úr pedig örülni fog
jövetelünknek. Elképzelhetik döbbenetemet, mikor nyílt az ajtó, és ott állt Sir Hunter Tremayne. Elvörösödtem, miközben tekintetével lassan végigszántott
alakomon, mert arra gondoltam, hátha elküld. ő azonban mindkettőnknek intett, lépjünk be. A nappaliban leültetett, majd Martha köré
fonta karját és valamit sustorogni kezdtek az előszobában. Mikor Sir Hunter visszajött, arcán komoly kifejezés ült.
– Lám, lám, a kis Lizzie Langdale. Micsoda meglepetés. Szükségem van a
szolgálataira. Jöjjön, kezdjük máris. Illedelmesen leszegtem fejemet a nagy ember előtt, majd Martha és jómagam követtük őt egy jókora
hálószobába, mely illett egy rangos emberhez. Úgy véltem, itt kell majd takarítom, stoppolnom meg effélék. Sir Hunter leült egy nyugágyra,
feltette lábait és odaszólt Marthának, vegye le a köpönyegemet.
– Csinos lány, nemde? – kérdezte.
– Igen – felelte Martha.
– Nagyon is.
Sir Hunter hangja most érdessé vált, felült és azzal a brutális pillantással nézett rám, amit csak egyszer láttam tőle.
– Csakhogy huncut egy kislány, nem igaz?
– De, azt hiszem, uram – felelte Martha sóvárogva.
– Nagyon is. Sir Hunter ekkor felállt és egy lépést tett felém.
– A huncut lányok pedig büntetést érdemelnek, így van? – megrettenve pillantottam Marthára.
– Hát persze, uram – válaszolt Martha vágyakozva.
Ott álltam, Sir Hunter hosszú karjainak és lábainak látványától megbabonázva, ő
pedig csak jött felém. Az egészből semmit sem értettem, mozdulni sem tudtam. Csak azt tudtam, hogy szívem hevesen kalapál és lábaim
között kellemes vágyakozástól bizsergek. Féltem, de vágyakoztam is egyben, amint Sir Hunter közeledett felém. Most már szorosan állt
mellettem.
– A rossz lányok megérdemlik, hogy jól elverjék a popsijukat – szólt lágyan a fülembe, amitől a vágyakozás hullámokban söpört rajtam végig.
– Térdelj le, kislány!
Erőm sem volt ellenállni, így letérdeltem. Most durván előretaszított, hogy négykézlábra álltam.
– Martha! Emeld fel a kis cafka szoknyáját! – parancsolta.
Erre Martha felhúzta a ruhámat, mire előtűnt csupasz farom, mely most bizsergett
a gyönyörtől, hogy ez a hatalmas ember látja. Ebben a lealázó pózban figyeltem, amint Sir Hunter odamegy a falhoz, leakaszt egy
lovaglókorbácsot és egy hosszú aranyzsinórt. Szememben esdeklés látszott, mikor egyenesen az arcomba nézett, majd brutálisan a
szemközti szék lábaihoz kötözte csuklóimat, aztán felemelte a korbácsot.
– Te huncut, csintalan, mocskos kis ribanc. – Sir Hunter hangja súlyosan
zengett, miközben az arcomon játszadozott a korbáccsal. Fehér bőrömön a gyengéd cirógatás egyszerre volt mennyei és félelmetes. Aztán –
miközben a férfi hátralendítette karját, és a korbács lesújtott farpofáimra – már csak Martha vágyakozástól áthatott nyájas mosolyát láttam. A
fájdalom gyönyörkelti volt, Sir Hunter elegánsan és kellő precizitással végezte a műveletet. A farom kegyetlenül sajgott, ám a
legszenzációsabb érzés az a gyönyör volt, amit a korbácsütés idézett elő a muffomban.
Sir Hunter ismét lesújtott. Ereztem, hogy a fenekem kezd feldagadni, és
hallottam magam, amint erőtlenül azt mondom: „kérem, ne!”, ami valójában azt jelentette: „kérem, még!”
A korbács utolsó csapása hozta meg számomra az orgazmust nedvesen és remegi
testtel, ez egyben kaján mosolyt csalt Sir Hunter arcára.
– Nahát – mondta akkor most jöjjön a végső büntetés.
– És mikor magam mögé pillantottam – még mindig négykézláb – ő kigombolta
nadrágját és előtűnt jókora hímtagja, mely keményen meredezett, mint a szőlőkaró. Ennek láttán Martha tüstént felsóhajtott, a
padlóra ereszkedett és szájába vette. Csak vártam és néztem Marthát, aki úgy szopott, mint egy kisborjú. Sir Hunter a lány tarkójára tett
kézzel irányította őt, mindeközben keményen nézett a szemembe. Aztán azt mondta:
– Elég – azzal kihúzta hímtagját Martha szájából és odaállt mögém.
Mosolyogva feszítette szét combjaimat és a faromhoz dörgölte lüktető
férfiasságát. Ez a férfierő arra késztetett, hogy kinyújtsam kezem és megragadjam a nagy hímtagot. Nedves volt és kemény, ereje elbűvölt.
Sir Hunter egy percre örömét lelte abban, ahogy szorongattam és játszadoztam
vele. Csendben esedeztem, hogy jöjjön el a beteljesedés, ám ekkor hirtelen türelmét vesztette. Dühösen lökte félre kezem, durván
széthúzta combjaimat és teljes hosszában behatolt szélesre tágult muffomba. Ki-be lökdöste hímtagját, miközben én irgalomért kiáltoztam.
Pillanatokkal később kirántotta magát, és kerek farpofáimra élvezett, a meleg életnedv végigcsorgott combjaimon. Martha ajkát nyalogatta és
mosolygott. Tudta, most rajta a sor, hogy engem is a csúcsra juttasson. A gyönyör pillanata hihetetlen volt, Martha hozzáértő ujjai ott
köröztek teljesen átnedvesedett nemi szervemen. Hála neki, újfent eljuttatott a beteljesedésig, egész testem tehetetlenül reszketett, miközben
megcsókolta ajkamat.
Az ezt követi évek során sokszor volt részem még ennél is élvezetesebb
megaláztatásban, négykézlábra ereszkedve. Martha mindig ott volt, mohón várva vágyai kielégítésére.
Bele tellett egy kis időbe, míg rájöttem, ő nem
Sir Hunter után vágyakozik, hanem utánam. Mindketten a saját ágyukba vittek, és átadták minden tudásukat. Martha az elmúlt évben
bekövetkezett halála napjáig szeretett engem, ugyanolyan odaadással, mint amilyennel én szerettem Sir Huntert, mentoromat és gazdámat.
Miközben mi ketten, a két leányzó nőkké cseperedtünk és érett asszonyokká váltunk, Sir Hunter úgy vált higgadtabbá. Mindkettőnket
bevezetett vidéki otthonába, és ez végtelen örömére szolgált.
Hozzáértő nevelése és törődése során teltidomú, érzéki ni lett belőlem, ő pedig
örömét lelte testem hajlataiban és domborulataiban, egészen mostanáig. Mikor e sorokat papírra vetem, hatvanöt éves vagyok. Tudom, hogy
meghalok, ezért e délutánt arra szántam, hogy elkészítettem végrendeletemet és aláírattam szolgáimmal, mint tanúkkal. Sir Hunter a múlt
héten hunyt el igen tisztes korban, kilencvenöt évesen, én pedig nem vágyom semmi másra, csak hogy vele lehessek. Utolsó cselekedetként kiittam
egy méregfiolát. Várom, hogy szelleme megérkezzen lóháton, felülteti maga mellé a lelkemet, aztán együtt lovagolunk el, hogy újból
találkozzunk öreg barátnőmmel, Marthával.
Hát így történt, elmeséltem nektek mindent, ahogy megígértem. És a hagyaték?
Nos, az Frederick March-ot illeti, Martha March és Sir Hunter Tremayne szeretett fattyú gyermekét. Sorsom, hogy gyermektelen maradtam,
valahogy kevésbé volt fájdalmas azzal, hogy ott volt velünk a kis Frederick, életem két legfontosabb személyének törvénytelen
gyermeke. Éljen boldogan a pénzzel, aminek én már semmi hasznát sem veszem. Számomra bevégeztetett. De hallom, hogy odalent patkók
csattognak a kövezeten. Bocsássatok meg, de mennem kell. Sir Hunter készen áll, hogy elvigyen abba a másik világba, ahol vele
lehetek és élvezhetem az örökké valóságot, a véget nem érő ifjúságot az ő erős karjaiba zárva.