A fizikatanár
Sóvárgó tekintettel bámultam ki az ablakon, miközben a tanár úr egy bonyolult ábra segítségével szemléltette az erők
fizikai összegzését. A legkevésbé sem érdekelt az óra, annál inkább a ragyogó
napsütés, a zöldellő fák és a Duna kis
szeglete, amelyre tökéletes rálátás nyílt a tetőtéri osztályteremből. A nyitott
ablakokon édeskés virágillat és
madárcsicsergés hangja szökött be. Néha felharsant egy-egy nevetés és
hangfoszlány. Mennyivel gyorsabban menne az
idő odakint! – sóhajtottam.
Az ábrándozásomból a padtársam, Judit zökkentett ki, amikor finoman bokán rúgott
a pad alatt. Nézd meg, már megint
nem tudott rendesen felöltözködni –suttogta alig hallhatóan a tanár felé
fordulva, aki épp most sétált ki a tanári asztalon
felhalmozott füzetek és paksaméták takarása mögül. Gyakran nevettünk a
megjelenésén, ugyanis még a legnagyobb
hőségben is vastag, sötét zakót viselt, megmagyarázhatatlan koszfoltok és
cérnaszálak éktelenkedtek a ruháin, az
ingujja is rendszerint krétafoltos volt, és kócos fürtjei szabálytalanul
szanaszét álltak. Arcán mindig komor vagy mogorva
arckifejezés ült, nagyon ritkán mosolygott, de az is inkább ijesztő volt, mint
barátságos. Szinte soha senkivel nem volt
kedves, mindenkit beszólásokkal bombázott, és ha felbosszantottuk, csapkodni és
mennydörgés szerű hangon kiabálni
kezdett.
Most azonban valami más fogta meg a tekintetemet a tanár úr megjelenésén, ami a
padtársamat is annyira meglepte,
hogy még egyet rúgott a lábamba. Nem volt felhúzva a slicce, és így elég
szembetűnően kidomborodott az ágyéka. Ez
hihetetlen. Nem értem, hogy lehet így bejönni órára. Máskor is ekkora szokott
lenni vajon? Az nem létezik, hogy ezt
eddig nem is vettem észre. Vagy csak ez a hirtelen jött jó idő bolondított így
meg? Másrészt nem igaz, hogy nem fél,
hogy nevetség tárgya lesz, akármekkora is ott az a domborulat...
Úristen! Hagyd már abba! – feddtem meg magamat gondolatban, amikor rájöttem,
hogy már hosszú másodpercek óta
megállás nélkül stírölöm az ágyékát. A tanárom volt. Nem szabad, hogy ilyen
dolgok megforduljanak a fejemben. Egész
eddig nem is volt gond ezzel, de most... Persze eddig is el kellett ismernem,
hogy a férfi a maga módján egészen vonzó
volt, de semmiképpen sem lehetett volna jóképűnek nevezni. Magas ember volt,
széles vállakkal, hosszú lábakkal és
kissé karakteres, markáns arcvonásokkal. Szemei tekintélyt parancsolóak,
mozdulatai pedig határozottak voltak. Ha
pedig nem arra összpontosítottam, hogy éppen milyen gonosz megjegyzésekkel
szurkálódik, hangját is kellemesnek
találtam. A fene egye meg! Már megint a csípőjét figyeltem, ahogy gyorsan
visszasétált a tanári asztal mögé. Hirtelen
kellemetlen érzés fogott el. Engem nézett. Kaján mosoly ült az arcán.
Észrevette, hogy mit néztem. Basszus, basszus,
basszus! Nem fogja szó nélkül hagyni. Ezt senkinek nem nézné el. Nem beszélve
róla, hogy velem mindig különösen
csipkelődő és ironikus volt, annak ellenére, hogy ötös voltam a tantárgyából.
Amikor csak lehetősége volt, kihívott a
táblához, keresztkérdésekkel bombázott és a feladathoz nem tartozó számításokat
is megoldatott velem. Mostanában
inkább már meg sem
próbáltam elsüllyedni a padban, így is, úgy is valahogy
mindig a porondon voltam. Biztos én is
tehettem róla, hiszen egy jó ideje már meg sem próbáltam magam törni, hogy úgy
viselkedjek, ahogy neki tetszik.
Igazság szerint nem volt olyan, ami neki tetszik. Soha semmi nem volt jó;
akárki, akárhogy, akármikor csinálta...
Pár perccel később próbáltam nem idegesnek tűnni, amikor a tanár úr következőnek
kilépett a tanári asztal mögül immár
felhúzott sliccel, majd egy pillanat erejéig ismét rám szegezte a tekintetét.
Minden benne volt abban a pillantásban.
Láttam, mit néztél, és ne hidd, hogy ennyiben hagyom a dolgot! Fogalmam sem volt
igazából milyen valós hátrányaim
származhatnának ebből a helyzetből, azon kívül, hogy a tanár még jobban megutál
engem. Másoknak nemigen
mondhatja el, különben a saját tekintélyét is aláásná, de ha el is mondja, akkor
is valószínűleg névtelenül. Az meg már
nem zavar. Mégis valamiért rossz érzésem volt a dologgal kapcsolatban. Ezért
inkább az óra hátralevő részében
meghúztam magam, és szorgalmasan jegyzeteltem, annak ellenére, hogy az egész
csak ismétlés volt.
Csöngetéskor elsőként akartam kijutni a teremből, de szokásomhoz híven bénáztam
egy sort: leejtettem a
számológépemet és majdnem a padban hagytam a pulcsimat is. Így csak az utolsók
között sikerült volna kimennem.
Persze ha egyáltalán sikerült volna. Egy erős kéz határozott mozdulattal
megfogta a vállamat, és a tulajdonosa így szólt:
- Magának még tart egy picit az óra!
Pár másodpercig álltam a tekintetét, majd lehajtott fejjel visszakullogtam a
tanári asztalhoz. A többiek sajnálkozó
pillantással mértek végig, és Judit is kérdőn hajolt be az ajtón, hogy hol
maradtam le. Nem értette a szituációt.
- Maga tűnjön innen! És meg ne tudjam, hogy hallgatózik! Ma a kedves
barátnőjének kicsit tovább tart az óra, és ha nem
kíván csatlakozni, tényleg menjen, amíg hármat nem számolok! – látszott, hogy
Judit megrezzen ijedtében, majd
gondolkodás nélkül sietve távozott.
Miután elhalt Judit lépéseinek a visszhangja és a folyosó elcsendesült, a tanár
úr egy erőteljes mozdulattal becsapta az
ajtót, majd leült a velem szemben lévő pad tetejére. Már ekkor tudtam, hogy ezt
nem úszom meg fejmosás nélkül.
Megköszörülte a torkát, és így szólt:
- Mit gondol, miért van itt?
- Nyilván valami rosszat tettem.
- Ez aztán a remek eszmefuttatás! Még egy óvodás is kitalálja, hogy nem azért
tartom itt órák után, hogy megdicsérjem.
Szóval?
- Akkor tényleg nem tudom, miért vagyok itt. Vagyis inkább azt nem tudom, hogy
miért pont most vagyok itt – feleltem.
Időközben idegességemben elkezdtem harapdálni az alsó ajkaimat. Tekintete pár
pillanatra a számon időzött, és erről
eszembe jutott, hogy utoljára, amikor ez történt, meg akartak csókolni. Gyorsan
abbahagytam az ajakharapdálást, és
szemlesütve vártam a válaszára.
- Ne játssza már a hülyét! Az egy dolog, hogy rettentően idegesítő és pimasz tud
lenni, nem beszélve a szörnyű
nyávogásáról és néha még a száját sem tudja befogni, de most nem ez a probléma.
Maga is tudja, én is tudom, mi
kötötte ma le a figyelmét a jegyzetelés helyett.
- Persze, a jó idő – próbáltam magam kihúzni.
- Tényleg ne játssza a hülyét, mert nem lesz szép vége.
- Tanár úr, én nem tudom, mire...
- Csak ne hazudozzon már összevissza! Teljesen kihoz a sodromból! Már megint ez
a szörnyű nyávogás –
mennydörögte szúrós tekintettel.
Végtelennek tűnő másodpercekig farkasszemet néztünk egymással, miközben azon
agyaltam, mit kellene mondanom.
Mégis mit vár? Hogy beismerjem, hogy az ágyékát stíröltem? Aztán megint
mérlegeltem. Végül is beismerhetem. Persze
nem ezekkel a szavakkal, de megtehetem. Hiszen úgy sem merné tovább mondani
senkinek, hogy milyen kínos
helyzetbe hozott. Vagy én hoztam őt kínos helyzetbe? Nem tudom. Megtehette
volna, hogy csak szemet huny a dolog
felett, és mindez pár nap múlva elfelejtődött volna. Egyébként sem vagyok
hajlandó elhinni, hogy én vagyok az első
tanítványa, aki rajta felejti a szemét, legyen is szó akármelyik testrészéről.
Persze így vagy úgy, de engedni nem fog.
Nagy levegőt vettem.
- Tanár úr, én meg magyarázom...
- Persze megmagyarázza, mint minden mást. Csak tudja, nem különösen érdekel a
magyarázata – szúrta oda
gúnyosan, miközben ijesztően fölém magasodott.
- Akkor mi érdekli? – csúszott ki a számon. Hiba volt.
- Tetszett, amit látott? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.
- É-é-én... nem... – hebegtem elhűlve. Mégis miféle perverz kérdés ez? Mit akar
ezzel?
- Ha nem tetszett, akkor mégis mi a fenéért bámulta olyan elmélyülten? –
gúnyolódott.
- Én nem bámultam –böktem ki.
- Nem a fenét! – horkantott fel, miközben közelebb jött egy lépéssel – Mondja
meg az igazat!
- Már megmondtam – megint csak hazudtam. Már csak pár centi volt köztünk,
esetlenül remegni kezdtem a közelsége
miatt.
- Ne hazudjon a szemembe! – torkolt le.
Újból farkasszemet néztünk. Megpróbáltam megmakacsolni magam, de féltem, nem
tart sokáig. Mérgesen figyeltem az
arcát, ahogy kihívóan rám szegezte acélos tekintetét. Láttam, ahogy egy
hajszálnyit meglágyul a tekintete, miközben
egy kicsit közelebb hajtotta a fejét az enyémhez. Vészesen közel. Megfogta a
vállaimat, és az suttogta:
- Vallja már be!
- Nincs mit – válaszoltam reszketve. Mindig is rosszul hazudtam.
- Huszonhárom centi – suttogta tovább, immáron a fülembe.
- M-mi-miről beszél? – nyögtem kétségbeesett hangon, pedig nagyon jól tudtam,
miről beszél. Egy részem teljesen
megrémült a kialakult bizalmas szituációtól, a másik részem pedig meghökkenve
latolgatta a hallottakat.
- Erről – mondta, miközben egyik kezét finoman a vállamról a kézfejemre
csúsztatta, és határozottan megragadva azt az
ágyékának nyomta.
Meglepetésemben nagyra nyílt szemekkel bámultam rá, miközben megpróbáltam
visszahúzni a karomat, de nem
hagyta. Sokkal erősebb volt nálam. Perverz kifejezés telepedett meg az arcán,
miközben ijedt arcomat mustrálta.
Felnevetett a kétségbeesett reakciómon. Ki kell másznom ebből a helyzetből –
mondogattam magamban.
- Kérem... engedjen el! Én beismerem. Nem akartam ilyen helyzetbe hozni magát.
Tudom, nem volt szép dolog, de
megígérem, többé nem fordul elő – hebegtem ügyetlenül.
- Nocsak, végre dalol a kis pacsirta! Ellenben nincs szükségem az ígéreteire.
Ezen kívül már megvolt a lehetősége színt
vallani – vetette oda. – Egyébként, tudom, hogy élvezi. Nézze csak, mire képes
ezekkel a kis ujjakkal – vigyorgott, majd
saját kezével megszorította az öklömet egyre merevedő férfiassága körül.
Te Szent Isten! Nem hazudott. Ez már így is hatalmas és vastag. Ijedten néztem a
szemébe, de ő továbbra is jól
szórakozott. Eresztett a szorításon, már csak az én kezem volt az ágyékán. Pár
másodpercig ott tartottam, mint akinek
nincsen ellenére a helyzet, majd gyorsan elkaptam onnan, és makacsul
megmarkoltam a pad szélét. A férfi egy
szempillantás alatt átszelte a köztünk lévő jelentéktelen távolságot, és minden
erőlködés nélkül leválasztotta a kezeimet
a padról. Félkemény férfiassága a hasamnak nyomódott, mire nyeltem egyet.
Akaratlanul is megborzongtam, majd
gyorsan megpróbáltam elfojtani magamban ezt az érzést, mert tudtam, hogy cseppet
sem helyes.
- Kérem, engedjen el! Ha nem teszi, sikítok vagy szólok az igazgatóságon. Ezt
nem teheti! – könyörögtem – Csak
mondja meg, mit akar!
- Hiába sikít, nincs már senki ebben az átkozott iskolában kilencedik óra után
az emeleti folyosókon. Az igazgatóságon
pedig a maga szava az enyém ellen.
- Magát akarom –szólalt meg újból egy kis hatásszünet után.
- Maga nem normális! A diákja vagyok, ön meg a tanárom. Térjen már észhez!
Mindvégig utált – sziszegtem.
- Nem utáltam! – dörrent rám. – Egyébként könnyíthetett volna a helyzetén, ha
nem mászkál ilyen kihívó göncökben –
tette hozzá, miközben a mellkasomat mustrálta.
- Bagoly mondja verébnek – feleseltem vissza – Nem én vagyok az, aki még a
sliccét sem képes felhúzni. Lehet, hogy
nincsenek jóban otthon az asszonnyal, de kikérem magamnak, hogy kihívóan
öltözködöm. Maga perverz!
- Ez nem perverzitás kérdése. Egyszerűen odavagyok magáért, főleg, amikor ilyen
szenvedélyes. Már évek óta égek a
vágytól, hogy térdre fektethessem.
- Ezt nem teheti meg! – ficánkoltam, de csak annyit értem el, hogy a farka még
erőteljesebben a hasamnak feszült.
Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy pont az a tanárom vonzódik hozzám,
akinek egy éven keresztül
minduntalan gúnyos megjegyzésekkel bombázott. Ráadásul most azt képzeli, hogy én
majd...
- Megtehetem, mert maga is akarni fogja – válaszolt.
- Ezt nemi erőszaknak... – mielőtt befejezhettem volna a mondatomat, megcsókolt.
Megcsókolt. A tanárom. Engem. A
diákját. Megcsókolt, tényleg megcsókolt. És nem akárhogy. Egyik kezével továbbra
is biztosította, hogy ne ficánkoljak, a
másikkal pedig a
fülem mögé söpört pár hajtincset, majd miután végig simított az
állkapcsomon, kicsit oldalra fordította
az arcomat, és ajkait követelőzően, mégis gyengéden az enyémekhez érintve
csókolt meg. Olyan váratlanul ért az
egész, hogy ellenkezni sem volt időm. Aztán egy szempillantás alatt elvesztettem
az eszemet. Egy varázsütésre szállt
el belőlem minden undor és ellenérzés. Nem kapálóztam már többet, engedtem a
testem merevségén, ellazultak a
vállaim, tetőtől talpig megborzongtam, ahogy végig simított a hátamon. Az ajkaim
felforrósodtak és bizseregni kezdtek
egyetlen egy csókjától. Nem sietett. Megvárta, amíg visszacsókolok. Amit kis idő
múlva meg is tettem. Karjaimat nyaka
köré fontam, majd beletúrtam az örökké kicsit kócos szőkés tincseibe.
Önkéntelenül is széjjelebb nyitottam ajkaimat, s
ő nem habozott sokáig. Nyelvével utat talált a számban az enyémhez, hogy heves
ölelésben találkozzanak össze és
kezdjék meg vad táncukat. Soha, de soha nem történt még velem ilyen. Egyetlen
csók, egy buta kis smárolás teljesen
elvette az eszemet, és nem érdekelt, hogy öt perce még sírva tudtam volna
fakadni e miatt a gondolat miatt. Közben
éreztem, hogy erekciója már szinte kőkeményen nyomódik a hasamnak, és már biztos
voltam benne, hogy nem
hazudott azzal a huszonhárom centivel. Fogalmam sincs, hirtelen honnan szedtem a
bátorságot, de kiváltam csókjai
közül, és egy szempillantás alatt előtte térdeltem.
- Mégis mit... – zihálta, miközben remegő ujjakkal bajlódtam az övcsatjával.
Pár másodpercen belül sikerült kioldanom, és még ennyi időbe sem került, hogy
lekerüljön róla a farmernadrág. Fekete
alsóneműjén keresztül teljesen kirajzolódott a méretes férfiassága. Mielőtt
lehúztam volna az alsóját, az anyagon
keresztül körkörös mozdulatokkal simogatni kezdtem az ágyékát, majd egy forró
csókot nyomtam rá. Elégedett
sóhajokkal válaszolt. Végül, amikor lekerült az utolsó ruhadarab is,
megcsodálhattam teljes méretében pompázó,
kőkemény farkát. Benyálaztam a tenyeremet, aztán először csak finoman és lassan,
majd később egyre tempósabban
kezdtem el verni. Közben a heréit simogattam a másik kezemmel. Egyre mélyebb
sóhajokkal jutalmazott. Egyszer csak
megálltam egy pillanatra, kihívóan felnéztem rá, és láttam, hogy már majd
megőrül.
- Ha ezt így folytatja, nem fogok tudni sokáig türelmes maradni – hörögte.
Kezdetnek csak egy puszit adtam a makkja tetejére, majd körkörös mozdulatokkal
körbenyalogattam azt. Nemsokára a
számba vettem, de először csak a tetejét, aztán szépen lassan haladtam a vége
felé. Amikor már megszoktam az
érzést, egyre gyorsabban szoptam őt, s ezzel párhuzamosan a jobb kezemmel még
mindig kényeztettem a farkát, a
ballal pedig a heréit. Néha-néha felpillantottam, és láttam az arcán az örömet,
amit én okoztam neki. Láttam, hogy egyik
kezével a padba markol, másikkal pedig nekem segít. Mély sóhajai erőteljes
nyögésekké váltak, amikor egész
férfiasságát a számba fogadtam, és lassabb, de még mindig ütemes tempót
folytattam. Nem kellett neki sok: a karomnál
fogva szinte lerántott magáról, és a padra ültetett. A felsőm egy másodperc
töredéke alatt került le rólam, de arra sem
nagyon emlékszem, hogy a melltartó kikapcsolásával sokat bajlódott volna.
Csodálattal figyelte a szabaddá vált
mellkasomat, aztán belecsókolt a nyakamba, amitől majd elájultam és a vágy még
soha nem ismert méreteket öltött az
ölemben. Nemsokára továbbtért a vállamra, a kulcscsontomra, majd egyesével
mindkét mellemre. Külön figyelmet
szentelve a mellbimbóimnak: körbenyalta, szívogatta és szopogatta őket. Aztán
lágy csókokkal lepte be a hasamat,
miközben egyszerre húzta le rólam a szoknyámat és a bugyimat. Egy pillanatig
megbabonázva figyelte a puncimat,
majd szenvedéllyel belecsókolt. Amikor megéreztem, hogy nyelve a csiklómat
izgatja beleremegtek a végtagjaim, és
nyögdécselni kezdtem. Mikor mutatóujját becsúsztatta a nedves és forró puncimba,
felsikkantottam. Mutatóujját később
a középső ujja követte, de én már nem bírtam sokáig.
- Kérlek... - nyöszörögtem fátyolos szemekkel.
- Nagyon szűk vagy – mormolta.
- Nem érdekel... nem lesz baj... kérlek... érezni akarlak– könyörögtem.
Hirtelen kicsúsztatta ujjait a puncimból, és kőkemény farkát a bejárathoz
helyezte. Meg tudtam volna őrülni ebben a pár
másodpercben, de utána egy gyors mozdulat kíséretében belém csúszott. Pár
másodpercig szótlanul figyeltük egymást,
majd kicsit megemelt, és a fenekembe markolt, majd lassan mozogni kezdett. De
sokkal jobban fel voltunk tüzelve,
minthogy sokáig folytassuk ezt a lassú tempót. Rövidesen féktelen szeretkezésbe
váltottunk át. Egyre gyorsabb és
gyorsabb iramot diktáltunk egymásnak. Nem tudtunk betelni az érzéssel. Nem
voltak korlátok és gátlások, csak ő meg
én.
Épp csak annyi időre álltunk meg, hogy el tudjak helyezkedni kutyapózban a
földön, és ő rögtön ott termett mögöttem.
Az eksztázis újabb határait feszegettük, amikor csak egyre gyorsabban és
erőteljesebben dugott ebben a pózban.
Mindkettőnkről szakadt a víz, levegőért kapkodtunk, de még mindig nem tudtunk
megállj parancsolni magunknak.
Ezúttal ráfeküdt az egyik asztalra, én pedig lovagló ülésben a farkára
helyezkedtem, és csak úgy „vágtattam” rajta,
mintha az életem múlna a dolgon. Ő közben a csípőjével besegített nekem, és az
ide-oda ugráló melleim látványában
gyönyörködött. Lassítani kezdtem, hogy lehajoljak hozzá és szenvedélyes csókban
forrjunk össze, mielőtt megint pózt
váltanánk. Ezúttal háttal feküdtem a földre, és mindkét lábam a nyakában pihent.
Lökései állatiasak voltak, nagyon
erősen kellett tartania a combjaimat, hogy ne vergődjek összevissza. Utolsó
mozdulatai rövidebbek, de minden eddiginél
intenzívebbek voltak. Éreztem, hogy a puncim teljesen ráfeszül a lüktető
férfiasságára, és hatalmasakat sikoltva
élveztünk el mindketten. Mintha nem is ebben az univerzumban lettem volna,
pehelykönnyűnek éreztem magamat,
megszűnt mindenféle hang, nem tudtam leolvasni az órát vagy a betűket a
plakátokon, elmosódtak a körvonalak,
ráadásul magamról is elfelejtettem mindent. Egyetlenegy dolgot láttam tisztán:
Őt. Ahogy mámoros tekintettel bámulja
mindenegyes porcikámat, ahogy ő sem érzékel semmit a külvilágból és közben
leolvastam a szájáról, amint azt
suttogja, hogy hihetetlen.
Pár perc múlva bár már elkezdtünk visszacsöppenni a valóságba, még mindig az
események hatása alatt álltunk. Azt
hiszem, én keltem fel először. Egyrészt, mert le kellett törölnöm a hasamról a
spermát, mielőtt rászárad, másrészt
gyanítottam, hogyha nem indulok el mihamarabb, hiányolni fognak otthonról is.
Így hát meg kellett törnöm az idillt.
Gyorsan összekapkodtam a szanaszét hajigált ruháimat, és egy perc alatt fel is
öltöztem. Nem igazán értem, mit
keresett egy kis fali tükör a fizikateremben, de kivételesen igazán hasznát
vettem neki. Öltözködés közben egyszerűen
nem bírtam ránézni a férfira. Éppen most dugattam meg vele magamat az iskolában,
az ő munkahelyén, ahol ő tanít, és
én meg tanulok. Nem, egyszerűen ezt nem tudom felfogni. Fergeteges volt az
egész, de ezt el kell felejtenünk, vagy
legalábbis jó mélyre elásnunk a tudatunkba, ha nem akarunk problémát. Miközben
nézegettem magam a tükörben és
gondolkodtam, ő is felöltözött. Odajött mögém, és lesimította a felborzolódott
hajamat.
- Senkinek nem szólhatunk róla. Soha többé nem fordulhat elő. Ha valaki kérdezi,
leszidott a folyamatos órai
szemtelenkedéseimért, talán egy kicsit meg is fenyegetett, hogy hitelesebb
legyen. Én meg mostantól egy kicsit
rendesebb leszek az órán, de úgy folytatódik minden, ahogy régen. Maga utál
engem, és ha csak tud, beszólogat. Én
meg cserében megelégszem annyival, hogy pofákat vágok, de nem szólok vissza –
hadartam.
- Soha nem utáltalak – válaszolta.
- Sajnálom, de ezt nem hiszem el. És egyébként sem lényeg. De az igen, hogy soha
ne derüljön ki a dolog. Én most
hazamegyek, és gondolom, maga is. Azzal, hogy kilépünk ezen az ajtón, az egész
ügy meg nem történtté válik –
szögeztem le. Kifürkészhetetlen tekintettel méregetett, egy pillanatra
szomorúság sejlett fel a szemében. Kérdő
tekintettel meredtem rá, miközben a jobb kezem már a kilincsen pihent.
- Sok nővel voltam. Talán el sem tudod képzelni. De eggyel sem volt ilyen jó.
- Én erre nem tudok, mit mondani. Viszontlátásra! – köszöntem el, majd
villámgyorsan kisiettem az épületből, nehogy
eszembe jusson visszamenni, és valami badarságot mondani vagy tenni.
A héten már nem volt fizikaóránk, de még az elkövetkező hét első felében sem.
Hogy véletlenül se találkozzunk össze a
férfival, messze elkerültem a tetőtéri fizikaterem környékét. Ha pedig
véletlenül megpillantottam őt valamelyik folyosón
vagy a büfénél, elrejtőztem egy másik ember mögé vagy gyorsan befordultam egy
mellékfolyosón, hogy ne láthasson
meg. A többieknek szerencsére nem tűnt fel a gyermeteg bújócskázás, amit
folytattam, ugyanis legszívesebben minden
diák kerülte a tanár urat az iskolában. Persze azt is tudtam, hogy nem
kerülgethetem már őt sokáig, hiszen a csütörtöki
duplaóra vészesen közeledett. Egyébként mindig is utáltam a csütörtököket.
Minden napot megúsztam hét vagy nyolc
órával, de csütörtökön csak négy után öt perccel szabadulhattam a suliból.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy a
tanár úr soha nem engedett el minket előbb, és csak akkor maradt el az óra, ha
nagyon megbetegedett. Azon az
ominózus eset utáni órán megint az utolsó padban ültem Judittal. A tanár úr
megint nem tudott rendesen felöltözködni,
és a többiekkel együtt kellett volna nevetnem a dolgon, de akkor csak egy kurta
mosolyra telt. Kihívott röpdolgozatot írni
az elmúlt órai anyagból. Még ilyen idegesen is kisujjból megírtam. Egy kis
elmélet, egy számolási feladat és egy rövid
ismétlő kérdés. A többiek már egy picit többet szenvedtek, de azt hiszem, nekik
is sikerült. Amikor beszedte a
dolgozatokat, gyorsan visszalibbentem a helyemre.
A két óra közötti szünetben a férfi szokásához híven átfutotta a
röpdolgozatokat, majd ki is javította őket. A kilencedik óra
elején pedig kiosztatta őket az egyik első padsorban ülő lánnyal.
- Ne bízzák el magukat, de meg vagyok elégedve. Nem született négyesnél rosszabb
osztályzat – közölte, majd
folytattuk az előző órai feladatot.
Amikor megkaptam a dolgozatomat, kicsit meghökkentem. Egyetlen tollvonással sem
rondított bele a munkámba, csak
itt-ott pipálgatott. Ötös alá, és ez állt mellette: „Felnőttesebb stílust várok
magától.”
Ez a pasi kész agyrém – fújtattam magamban. Tudtam, hogy a kis megjegyzés nem a
dolgozatomnak szól.