A tanár úr felejthetetlen amerikai kalandja

Még ma is, ennyi év után, ha nem tudok elaludni, és valami szép emléket akarok felidézni, a Petrával töltött éjszakára
gondolok. Fiatal tanárként, az 1980-as évek közepén, egy őszi félévet töltöttem egy amerikai kisváros főiskoláján.
A mai generáció figyelmét felhívnám az időpontra, és a korszak velejáróira: nem volt még mobiltelefon, internet, email,
GPS, semmi, ami ma már természetes.
Bejártam órákra, nyelvi, kulturális anyagokat gyűjtöttem, mondhatni éltem a világomat. Szinte minden tökéletes lett
volna, csakhogy. Csakhogy – feleségem itthon maradt, postai úton leveleztünk, biztosítottuk egymást, hogy mennyire
hiányzunk egymásnak. De ez képmutatás volt, mert több, mint tízéves házasságunk már igencsak a kihűlés fázisában
volt. És én ott voltam, körülvéve sok-sok gyönyörű, fiatal lánnyal, a szemem majd’ kiesett néha, de vigyáznom kellett a
látszatra, nehogy valaki valamit is észrevegyen – csak komolyság, tanár úr.
Én 35 éves voltam, a diákok 18-20 körül. És ebben a helyzetben nem is gondolhattam volna semmiféle közeledésre
senki irányában. A tanár kolléganők meg vagy nem voltak vonzók, vagy a csinosabbja férjezettként megközelíthetetlen
volt.
Sok Kleenexet elfogyasztottam törölközésre a rendszeres önkielégítések során. És közben lelki szemeimmel azt a sok
gyönyörű, fiatal lányt láttam, akiket lopva bámultam a campuson a fűben üldögélve, csivitelve, vagy a sportpályán a
cheerleader edzés közben rövid szoknyácskájukban, vagy éppen az uszodában, nedves fürdőruhában – majd
szétrobbant néha a farkam, annyira kívántam valakit, hogy megossza velem a magányomat.

Telt, múlt az idő, szeptember, október. Nem volt más, csak a vágyakozás.

És ekkor jött a deus ex machina. Egy volt diákomról, aki már végzett, kiderült, hogy kint tanul tovább egy keleti parti
nagy egyetemen. Telefonon beszéltünk, hívott látogassam meg, érdekes lehet körülnézni egy ilyen híres oktatási
intézményben. A „bűnös” gondolat csak valahol az agyam mélyén született meg, elhessegettem, de nem zártam ki a
lehetőséget.
November végén, a hálaadás ünnepén csütörtöktől vasárnapig szabad voltam. Ilyenkor Amerikában tanítási szünet van,
mindenki utazik, megy haza, meglátogatni a szülői házat. Volt egy ócska bérelt autóm, és usgyi! Csütörtök reggel
indultam, és mivel a távolság több, mint kétezer km volt, éjszakára meg kellett állnom egy motelben félúton. Pénteken,
az érkezés napján végig zuhogott az eső, rosszak voltak a látási viszonyok, a szélvédő párás, akkor még a GPS-t nem
találták fel, a nagyvárosban többször is eltévedtem, már a hajamat téptem idegességemben, mire végre megérkeztem az
egyetemre. Volt tanítványom, nevezzük Petrának, miután a házi telefonon felhívtam, lejött elém a parkolóba. Annyira
megörültem neki, részben, mert a zűrös út végére értem, és részben, mert végre ismerős arcot láttam, hogy szorosan
megöleltem – persze szigorúan a barátság jeleként, de a szokásosnál kissé hosszabban és lelkesebben, de magamban
tudtam, hogy mennyire élvezem, hogy végre egy valódi női testet ölelhetek magamhoz.
Duma, duma, vacsora a menzán, és én igencsak kíváncsi voltam, hogy hol fogok aludni. Kiderült, hogy kétágyas
kollégiumi szobában lakik, a szobatársa szintén hazament a hétvégére ünnepelni, úgyhogy – kis mosoly – ha rendesen
viselkedem, alhatok a másik ágyban – felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, mit követel meg az illem.
Petra már korábban diplomázott itthon, lehetett akkor 26-27 éves. Hozzám képest még mindig fiatal volt, de már
mégsem annyira, és főleg már nem álltunk tanár-diák viszonyban. Nálam kb. fél fejjel alacsonyabb, hullámos, félhosszú
barna haj, filigrán termet, tenyérbe illő, kis mellek, feszes popsi – ajjaj! Úgy kívántam, majd’ szétrobbantam belül.

Zuhanyozó a folyosón, diszkrét elfordulásos vetkőzés, pizsama, az ágyak a szoba ellentétes oldalán, még beszélgetés a
sötétben, majd alvás. Hát azt nem mondom, hogy könnyen aludtam el, mert úgy állta a farkam, mint a cövek. Egy fiatal
lány, kb. 3 méterre tőlem, ágyban, pizsamában… De nem mertem semmit kezdeményezni, mert féltem a
visszautasítástól.
Na, az éjszaka valahogy eltelt, meg a másnap is, körülnéztünk, sétáltunk, múzeum, városnézés, stb. Én a felszínen
nagyon tisztességes maradtam, de minden idegszálammal azt figyeltem, hogy vajon Petra agyában nem fordul-e meg
valami „bűnös” gondolat. Nem láttam semmi konkrét jelet. Közvetlen volt, vidám, de semmi bizalmaskodás. Sajnos.
És jött az este. Zuhanyozó, diszkrét pizsamafelvétel – és – hoppá! Amikor már megfordulhattam, azt láttam, hogy fölül
egy combközépig érő hosszú pólót visel, de alul a meztelen lábát láttam, tehát valami bugyi-szerű lehetett rajta. Leültünk
az ágya szélére, és valami könyvet nézegettünk, arról beszélgettünk. Egyszer csak azt mondta, hogy elfáradt, ledől, de
még beszéljünk a könyvről és a témáról, és dőljek le mellé. Bumm! A pulzusom 200 lehetett, ahogy ott feküdtünk, és
beszélgettünk, és nagyon vigyáztunk, hogy a bizalmas együtt-heverésnek még a látszatát is kerüljük. Nekem még arra
is kellett vigyáznom, hogy a hatalmasan meredező farkam nehogy hozzáérjen vagy ő nehogy észrevegye a nadrág
ágaskodását.
Kis idő után Petra azt mondta, hogy álmos, és aludjunk, de ha akarok, ott maradhatok mellette. Hűűű! Jó éjt, és ezzel
elfordult. Én az izgalom tetőfokán, szintén oldalra fordultam, egyfajta kiskanál-nagykanál pozícióban, de gondosan
ügyelve arra, hogy nehogy hozzásimuljak – pedig abban a pillanatban semmi nem volt a világon, amit jobban kívántam
volna.

Telt-múlt az idő, persze aludni egyáltalán nem tudtam, de nem is akartam, mert kiéhezve annyira élveztem még ezt a
keveset is – a közelségét, az illatát, a lélegzését. Kis mocorgásból arra következtettem, hogy ő sem alszik. Nocsak?
Fészkelődés, majd azt mondja: „Olyan melegem van, nem baj, ha leveszem a felsőt és csak a kisnadrágban alszom?”
Természetességet színlelve válaszoltam valami belegyezés-félét – „persze, csak nyugodtan.” A szívem már, mint egy
gőzkalapács, úgy vert, gondoltam, nem létezik, hogy nem hallja. Valószínűleg hallotta is, vagy megérezte, mert
mozgolódás közben a fenekét egyre hátrább tolta, egyenesen neki a meredező farkamnak. Alig tudtam levegőt venni az
izgalomtól. Gondolom, tetszett neki, mert ekkor felém fordult.
Ekkor szakadt át az önuralom és a színlelés gátja, mert én is lekaptam a felsőmet, és szorosan megöleltem és vadul
elkezdtünk csókolózni. Nem tudom szavakkal leírni, mit éreztem több, mint két hónapi szex-megvonás után, ez maga
volt a mennyország. Lekerült a bugyija, az én nadrágom, és végre megérintettem a nedves punciját, ami annyira nedves
volt, hogy most már én is tudtam, valószínűleg ő is kívánt engem, de ugyanúgy vívódott, mint én.
Nyaltam, nyaltam a punciját, a csiklóját, ő nyögdécselt – zene volt füleimnek. Aztán ő vette kézbe az irányítást, és a
farkamat kezdte el szopni. Szerencsére van gyakorlatom a késleltetésben, így nem robbantam rögtön a szájába, még
nyújtottam a percet, ahogy a dal is mondja.
De nem bírtam nagyon sokáig. Fölé hajoltam, és a síkos nedves, forró puncijába tövig belenyomtam a farkamat. Hetedik
mennyország. Nem kellett sok neki sem, nekem sem, néhány lökés, és akkora orgazmusunk volt, hogy majdnem
beleájultunk. Lihegve ölelkeztünk utána még percekig.

Rájöttem, hogy nem csak én voltam kiéhezve. Kis ölelkezés, pihegés után a farkam ismét mozgolódni kezdett. Petra
észrevette, és nem késlekedett. Simogatta, szájába vette, és nyalogatni, szopni kezdte. Nagyon élveztem, és
hamarosan újra fölötte találtam magam. Farkam könnyen csúszott be forró, nedves puncijába. Petra halk, kéjes
nyögéssel fogadott. Ezúttal már tovább tudtuk élvezni egymást. Szorosan összefonódtunk, minden ritmusos lökésemet
ugyanolyan ritmusban fogadta. Aztán fölém kerekedett, úgy fogadta magába lüktető farkamat. A tempó gyorsult, majd
egy hatalmas, szinte földöntúli orgazmusban végződött.
Ekkor már hajnal felé járt. Kielégülve, boldogan feküdtünk egymás karjaiban. Csak az elválás gondolata volt szomorú.
Neki is volt egy komoly kapcsolata, egy férj-jelölt, aki itthon várta.
„Akkor ezt az emléket most szépen becsomagoljuk, és a mi kettőnk örök titka marad” – mondta. Bólintottam. Nincs
más megoldás. Szép volt, nagyon jó volt, de ennyi volt.
Másnap indultam vissza, várt az országút, a több, mint 2000 km, egy éjszakai megállással. Nagyon magányos voltam a
motelszobában. Sosem fogom elfelejteni Petrát.

fel