Az egyetlen csalódás
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Érdekes, hogy egy-egy kósza emlék,álszent szó, találkozás
mennyire rányomja örökös bélyegét az életünkre. Folyton csak várunk valamire, de
mikor elérkezik a pillanat, a múlt nyomasztó dolgai előtörnek és szürkére festik
a dédelgetett álmokat; valami kitörölhetetlent hagynak bennünk.
Múlt ősszel összefutottam az egyik régi barátommal Skóciában, vadászidény alatt.
Különös, hogy mindketten pont akkor béreltük az egyik villát;ő a földszintet, én
az emeletet. Talán csak véletlen volt; fiatalkorunkban lelkes tagjai voltunk egy
pesti irodalmi klubnak és néhányan minden évben felvonultak Britannia erdeibe,
ahogy az ismerősöm is. Akkoriban még nem engedhettem meg magamnak ezt a
fényűzést, de ő, mint mondta, egyik évben sem hagyta ki.
Esténként aztán, elbúcsúzva vadásztársainktól, együtt üldögéltünk valamelyikünk
nappalijában. Felbontottunk egy üveg bort és a kandalló mellé húzódva
tréfálkoztunk; mennyi történet maradt ránk a hajdani időkből!
- Sokan voltunk - mondogatta - de ma már csak ritkán találkozom a cimborákkal.
Te pedig - hiszen leköltöztél Szolnokra, nem igaz? - bólogattam és ő folytatta -
Te még annyit sem. Remek kis társaság voltunk.
- Bizony - feleltem - szétszéledtünk.
Láttam az arcán, hogy valamit nagyon meg akar kérdezni tőlem. Csak hát ennyi év
után eldönteni, hogy mit illik é mit nem, nehéz feladat. De a bor megtette
hatását, merészséget öntött a nyelvébe.
- Figyelj, no - kezdte - mi tagadás, elszállt felettünk az idő. Talán már nem si
járnék ide vénségemre, ha a feleségem még ma is élne. Hanem te hogyhogy nem
nősültél meg? Mesélj erről. Mi vitt ara az útra, hogy lemondj a házasélet
örömeiről, a családról?
- Hosszú mese, hosszú mese - mosolyogtam - meg keserű is.
- És nem nyomasztott soha a magány. Egy percig sem?
- Nem erről van szó; de ha szeretnéd, elmondom ennek történetét is.
Biztos emlékszel még Hatvani Péterre; mi ketten elválaszthatatlan barátok
voltunk, ízlésünk, véleményünk mindenben egyforma; csupán pénz dolgában
különböztünk. Ő gazdag családba született, én szegénybe. Azt hiszem ez lett az
egyik összekötőnk - soha egy fillért nem fogadtam el tőle - de a mi barátságunk
olyan nemesnek, földöntúlinak tűnt: megalázta a tehetősek gondolkodásmódját a
társadalmi különbségekről, és kinevette a nincstelenek olykor alaptalan vádjait,
sopánkodását a nagyvilági embertelenségről.
Ahogy telt az idő, egyre mélyült a barátságunk; Péter sosem volt lenéző vagy
kérkedő velem szemben. Azt sem árulta el, de később megtudtam, hogy neki
köszönhetem, hogy én is beléphettem a a klubba, ahova egyébként csak a
módosabbak voltak hivatottak; de ezt te is tudod.
Aztán történt valami: egyre gyakrabban jelent meg az összejöveteleken egy lány,
aki olyan tüneményes volt, amilyennek szeretett költőink emlegetik a földre
szállt angyalokat. Karcsú és fekete hajú, zöld szemű; ó, azok a szemek; egyetlen
pillantás kihívóbb tud lenni, mint a konkrét vallomás, egyetlen pillantásért
lehet szeretni és meghalni!
És én tudtam magamról, hogy jóképű vagyok; beképzeltségnek tűnhet, de igaz, hogy
mi, férfiak, sosem hitegetjük magunkat hiába: tisztában vagyunk adottságainkkal,
legyen az jó vagy rossz.
Kegyetlenül beleszerettem ebbe a szépségbe, de Péter is. A nő pedig bánatomra, -
és furcsamód némi megnyugvásomra - Pétert választotta. Hányszor hallottam őket
vidáman csevegni egy új könyvről vagy stílusról; és hányszor láttam, hogy a
sarokba félrevonulva komoly dolgokról tárgyalnak! Fájt a szívem; ám a
barátságunkat ez sem ásta alá.
Egyébként én nem sokat beszéltem a lánnyal; inkább elnéző tekintettel fordult
felém, mint érdeklődéssel, ha megszólítottam, de ez akkoriban nem tűnt fel.
Reménykedtem.
Végül Péterrel bejelentették, hogy összeházasodnak. Hálátlannak éreztem magam az
én kedves barátommal szemben, amiért még mindig sóvárogva gondoltam a
menyasszonyára, de a szívnek nem lehet parancsolni.
Az esküvő után változtak meg a dolgok. Péter sokszor meghívott ebédelni
magukhoz, az ifjú feleség azonban nem fogadott szívesen. Mikor megszületett az
első gyermekük, egy lány, Péter engem akart felkérni keresztapának. ám néhány
nappal később sűrű, őszinte bocsánatkérések közepette közölte, hogy neje saját
bátyját szeretné keresztapának; több testvére nem lévén majd legközelebb én
leszek a szerencsés.
Ekkoriban már a fülembe jutottak pletykák arról, hogy a nő lenéz a származásom
miatt, de én nem hittem el; számomra még akkor is ő volt a tökéletesség
megtestesülése. Tiszteltem, amiért oly szerető módon bánik a férjével.
Ám a rossz dolgok sosem váratnak magukra. Észrevettem, hogy a meghívások
ritkulnak, és Péter is egyre hűvösebben fogadott. Az a nő szép lassan
elválasztott minket s ez Péternek talán fel sem tűnt,ő csüggött minden szaván,
talán nekem sem; de már nem volt kedvem odajárni. Ráfogtam arra, hogy megszakad
a szívem a szép asszonyért.
Természetesen a klubba is kevesebbet járt már, én pedig az új tagok által szinte
kirekesztett lettem.
Ezután költöztem Szolnokra. Könnyen találtam állást, és egy nap arra ébredtem,
hogy gazdag vagyok, tíz éve nem láttam Pétert, de a feleségét még mindig
szeretem. Afféle plátói szerelemmé vált ez időközben: csak azt az egy képet
őrizgettem róla, mikor hajadon lányként, kedvesen csacsogva járt-kelt a klubban.
Majd újabb két év telt el és kaptam egy levelet. Péter haláláról értesítettek.
A temetést nem részletezném, te is ott voltál, láttalak, és elmondani mindazt,
amit akkor éreztem! Már megbocsátottam Péternek, és hallani ahogy leeresztik a
földbe; az ifjúságom tűnt el vele.
Úgy döntöttem a temetés után még egy hétig maradok Pesten, felkeresek néhány
ismerőst, nosztalgiázom. A temetésen találkoztam újból az özveggyel is. Bája nem
kopott az évek alatt pedig négy gyermek zokogott mellette a koporsóra szegezett
tekintettel.
Váltottuk pár szót és ő meghívott másnapra teázni. Nem utasítottam vissza, pedig
tombolt benne ma lelkiismeret furdalás, hogy a halott barátom feleségével
vagyok, úgy, hogy a szívem kiugrik a helyéről ha csak ránézek.
Kedves volt és könnyed a társalgásunk; Péterről nem sokat beszéltünk. Mindennap
elmentem és mindennap örömmel fogadtak.
A látogatásom utolsó napján az a szép özvegyem kiküldte a gyerekeket a szobából.
Kettesben maradtunk és ez némiképp feszélyezett.
- Mondja, mit tennem ha én a szemébe néznék, és azt suttognám: szeretem? - csak
ennyit kérdezett, hirtelen és gyorsan. Megnémultan ültem, rámeredve és sejtelmem
sem volt, hogy mit válaszoljak.
- Asszonyom... nem hiszem....régen szerettem magát... és ön... és Péter.
- Ó, igen, szegény uram - szólt közbe és zsebkendőjével megtörölte a szemét - Ő
azt üzente magának, hogy bocsásson meg neki. Nem tudom miért; talán mert tudta,
hogy szeretett. DE akkor még fiatalok voltunk, maga pedig szegény volt..
Itt felálltam és kirohantam a szobából, ki az utcára. Úgy érezte, mint akit
arcul csaptak. De akkor szegény voltam? Hát csak ezért nem kellettem neki? Az
álmaim szertefoszlottak, már nem egy Vénuszt láttam magam előtt, hanem egy
sápadt, üres szemű özvegyet.
Ez volt a legnagyobb csalódásom az életben és nem múlt el nyomtalanul. Többé nem
tudtam szeretni. Botorság egy nő alapján megítélni az összeset, de az az érzés
olyan erős volt, hogy feloldozni nem lehetett.
Hát ezért vagyok ma is nőtlen.
Egy percig csak ültünk némán, mindketten a történet hatása alatt.
- Barátom, emlékszem én arra a hölgyre. Nem is gondoltam volna róla. Megértem
magát, higgye el megérte.
Csak ennyit mondott, de aznap már nem beszéltünk. Néztük a kandalló tüzét és
mindketten arról a múltról álmodoztunk, ami nem jön vissza többé.