A mozgás hirtelen megszakadt, a lány átemelte a lábát és feltérdelt. A férfi felállt az ágyon, és a kinyújtott nyelvre eresztette tejfölszerű nedvét. Aztán kéjes mosollyal nézte, ahogy két apró kéz a bőrt húzogatva és nyomkodva vizsgálja: jönne-e még egy-két csepp…
Júlia mindkét szereplőt ismerte, de nem sejtette, hogy ők ismerik egymást: a férfi a főnöke a városban, a lány a legbizalmasabb barátnője a faluban.
*
Gyermekkorában úgy képzelte, hogy a dombon túl, a tiltott utat szegélyező nyárfasor után már nincs semmi. A jobbra-balra döcögő utacska állítólag vezet valahová, de ez lehet ugyanolyan mese is, mint a másik száz, amivel a felnőttek kábítják a hiszékeny gyerekeket.
Ahogy növögetett, és már felügyelet nélkül kiengedték a dombra, órákon át képes volt nézni a semmit. Széttárt karjai között kóricált a szellő, arcát nyaldosták a sugarak, rovarok serege zsibongott körülötte. Nem győzött betelni a látvánnyal, tekintete beitta azt a pontot, ahol nyári remegésben fejtetőre áll a világ, és ahol a semmi is véget ér. Ha megfordult, a falut látta könnyen megszámolható házaival, padokon ücsörgő, sötétruhás anyókákkal. A templom tornya alig valamivel lógott a domb fölé, de Júlia bízott benne, hogy ez a különbség idővel úgyis eltűnik, hiszen a templom roskadozik, a domb pedig egyre nagyobbnak látszik.
Évről-évre hosszabbra nyúlt az árnyéka, megnőtt a karja, vékony és hórihorgas lett a lába. Elmaradt mellőle az a néhány gyerek, akikkel olyan sokat játszott a domb tövében. A többiek inkább filmet néztek, vagy a monitorra meredtek, csak Júlia járt rendületlenül dombozni. Úgy érezte, ha egy napon valamiért nem nézne farkasszemet a szeszélyes horizonttal, az éppen olyan lenne, mintha elmaradna az esti imádság.
Ezen a napon szórakozottan lépdelt felfelé a kaptatón. Fejében kavarogtak a gondolatok, akár a cirkuszban látott motoros akrobaták az óriásgömb belsejében. Két dolgot szükséges – ahogy nevezte – megbeszélnie magával, ehhez kell a nyárfasor nyugtató susogása és a bohókás rovarok víg zümmögése.
Nehezen fogott hozzá, mert ódzkodott szembenézni a történtekkel, s főleg a saját gondolataival.
– Kezdjük az elején! – sóhajtott, és felhúzott lábát átkarolva, térde fölött fújta ki a levegőt.
Több év kihagyás után az előző nap lakodalom volt a faluban. Igazi szenzáció! Meg is hívtak mindenkit, ahogy illik, ott sürgött-forgott mindenki az előkészületeknél – a férfiak a sátrat és a négy bográcsot állítgatták, az asszonyok tyúkot kopasztottak, habot vertek –, és ottmaradtak a vígasságon.
– Julcsi, neked itt a helyed! – parancsolták ki a felnőttek őt a körbe-körbeszaladgáló gyerekseregből.
Büszke volt, hogy segíthet, közben pironkodva hallgatta egyikoldalról az asszonyok célozgatásait, távolabbról a férfiak harsány, vaskos tréfáit, mind-mind az ifjú pár első közös éjszakájáról szóltak.
– Ma már nem veszünk zsákbamacskát, fel kell azt próbálni egyiknek is, másiknak is! – hangzott el többféle változatban.
Ilyenkor mindig akadt, aki helyeselt:
– És össze kell hasonlítani másokkal, mert aztán már késő lesz megbánni, ha valami nem stimmel!
– Abban nincs hiba, válogatott az már eleget… – A húst daraboló asszony elhallgatott, mint aki máris túl sokat mondott.
– Te is olyan voltál, mint a viccben a Mari néni… – kiáltott oda az egyik sátorállító. – Ismeritek? Amikor találnak egy
hullát,
akinek mindene összeroncsolódott, csak a pöcse nem. Odahívják a Mari nénit,
ismeri-e. Azt mondja az öregasszony: ez biza nem a faluból való, de még a
megyéből sem!– Hülye… – morogta a fogai között, akit Mari nénihez hasonlítottak.
– Egy a lényeg, asszonyok: Senkinek se higgyétek el, hogy azért puha és azért kicsi, hogy ne fájjon!
– Julcsi, hozzál már vagy tíz pohár tejfölt, amíg be nem zár a kisbolt!
– Itt vagyok… – jelentkezett a boltos az udvar sarkából, ahol többen a sörös rekeszeket rendezgették. – Gyere velem Julcsi, adok tejfölt mindjárt, csak még ezt a kettőt feldobjuk!
Júlia örült, hogy kicsit abbahagyhatja a zöldségkaparást, megtörölte a kezét.
– Azt ismeritek, amikor lány lihegve beront a patikába? A tejfölről jutott eszembe… – A sátorállítók mind megálltak, az asszonyok keze is lassabban mozgott. – Szóval azt mondja a lány a patikusnak: Gyorsan kérek egy doboz kotont! Mire a patikus: Fiatal vagy te még ahhoz, ott a tej a szájad sarkában! A lány lesüti a szemét, de büszkén válaszol: Az nem tej…
A kisbolt alig száz méterre található, a boltos sokat piszmogott a lakattal.
– Értetted a tejfölös viccet? –kérdezte Júliától.
– Kár, hogy nem hallottam a végét…
– Az már a vége – hahotázott a boltos, és furcsán méregette a nyurga, vékony lányt. – Nem tejfölös volt a szája.
– Hanem? – csodálkozott Júlia. – Azt már nem hallottuk.
– Ajaj! Mennyi tejfölt vigyünk? Kiveheted onnan az alsó polcról… Azt mondod, hogy te még nem köpültél a fiúknak? Micsoda mamlaszok ezek a mai fiatalok!...
A lány nem értette, ezért kínosan érezte magát, és zavarta a boltos átható, de tompa tekintete is. Szerencsére belépett a kisboltba egy asszony az alkalmi szakácsok közül:
– Borsot is vigyünk, mert kevés lesz, ha kitöltögetjük tartókba!
A mulatság úgy zajlott, ahogy az szokott, legalábbis meg tudták jósolni, hogy ki fog eldőlni liszteszsákként az utca teljes szélességét elfoglaló sátor mögött, s kinek nem ízlik egyik sütemény sem.
Júlia többször táncolt, könnyedén lépkedett suta és botlábú felkérőivel. Szerette, hogy megszorítják és határozottan vezetik, de így nehezebben tudta elkerülni az otromba taposásokat.
– Nagyon szép éjszaka van, rengeteg a csillag… Kijössz megnézni? – A férfi válaszra se várva, karjánál fogva kisétált a lánnyal.
Így tettek mások is, több pár andalgott már a sötétben. Az égbolt a rengeteg sárga pöttyel impozáns hátteret biztosított a lakodalomnak.
– Tényleg nagyon szép, Sanyi bácsi!
– Ne bácsizzál engem! Két puszi, ide… – mutatta – és mondd, hogy szia!
Furcsa volt az apjával egyidős férfit tegezni:
– Szia.
– Finom puszid van. Kaphatok még ugyanebből?
– Persze – kacagott a lány, ám végigfutott a hátán a hideg, amikor a borostás arc helyett a második puszi egy mohó szájat ért.
– Nem csókolóztál még? – kérdezte Sanyi bácsi, és magához szorította a lányt.
Tagadó fejrázás.
– Akkor nem tudod még, milyen az, amikor egybeolvadsz valakivel. Olyan érzés, amihez hasonló nincs is talán. Ha akarod, szívesen megtanítalak.
– Ne, nem…! – Szabadulni akart.
– Jó van, de gyere el hozzám bátran, mutatok én neked sok élvezetes dolgot. – Végre engedett a szorítás, és nevetve otthagyta a lányt: – Olyankor gyere, amikor nincs otthon az asszony!
Júlia az egyik sátortartó oszlophoz támaszkodott, és ujjaival simogatta az ajkát. „Jó is volt, nem is!” – gondolta. Hirtelen nagyon kellett pisilnie.
A két legközelebbi ház ajtaját nyitva hagyták, hogy a sok bejövő folyadék kiürítését valahol meg lehessen oldani, ám egyre kevesebben tették meg azt a néhány lépést. Inkább megkerülték a sátrat, és mögötte nyitották meg a csapot. Ketten – egy lány és egy fiú, úgy három-négy évvel idősebbek – most is arrafelé tartottak, s Júlia úgy gondolta, hogy inkább csatlakozik a lányhoz, mintsem szorongasson a kivilágított házig, ahol amúgy is biztosan sorba kellene állni.
Meglepetésére azok ketten nem váltak kétfelé, hanem a lány a sátorból kiszűrődő fénysugárban felhúzta a szoknyáját, letolta a bugyiját. Leguggolt közvetlen a kísérője lábánál, aki zavartalanul gombolkozott, közben viccelődtek:
– Azt mondtad, hogy megpisiltetsz…
– Te meg azt mondtad, hogy valami nagymamával szeretnél, mert annak remeg a keze.
– Te is tudod mozgatni?
– Ha akarom.
Júlia egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, mit csináljon.
Ült a dombon. Tucatszor végigrágta már a lakodalom eseményeit, s nem jutott semmire. Egyetlen dologban volt biztos: nagylány lett, ennek a ténynek minden előnyével és hátrányával. Sajnos azt még nem tudta eldönteni, hogy melyek azok az előnyök és mik a hátrányok.