Falusi lány 2.
Nappal is lehet álmodni
Három évvel később…
Hajnalban kelt, 5.20-kor hideg, párás buszon ült, 5.40-kor megérkezett, és
mindig futva tette meg a buszmegálló és az üzem közötti, majdnem 100 méter
távolságot. Hat előtt 10 perccel makulátlan, fehér munkaruhában állt az aznapra
kijelölt posztján.
A munka nem volt nehéz, szinte észre sem vette, hogy eltelt az idő, s már
mehetett is az öltözőbe. Nem értette, mások miért panaszkodnak. Néhány nap alatt
megszerette a munkatársait – főleg azokat ismerte, akikkel közös műszakba
osztották –, és már előre sajnálta, hogy a következő két hétben eltér majd a
munkarendjük.
– Te egyelőre maradsz reggeles! – jelentette ki a főnök ellentmondást nem tűrő
stílusában.
– Mi majd a kövihéten délutánosok leszünk, kettőtől, utána pedig éjjeli lepkék,
este tíztől… de fel a fejjel, aztán egy hétig megint együtt dolgozunk! –
vigasztalta Solya, akivel első pillanattól szimpatizáltak egymással.
A huszonéves, mutatós lány egyik-másik testrészén a pasik gyakorta felejtik
tekintetüket. Ahogy hajlong a hatalmas üst fölött, ahogy kézfejével megtörli a
homlokát, ahogy a melléhez szorítja a kartondobozt… az mind-mind maga az
eredendő nőiesség! Ő is egy kisfaluból jár be, akárcsak Júlia, talán ezért is
találták meg olyan gyorsan a közös hangot.
Solya összekötött haja kikandikált a fehér sapka alól, hatalmas, barna szeme
szeretettel nézett a nyolc-tíz évvel fiatalabb Júliára:
– Kérd meg még egyszer a főnököt, hogy osszon be téged is váltóműszakba!
– Azt mondta, hogy hallani sem akar róla.
– Ma ezt mondja, holnap amazt… Sose higgy egy férfinak, ha nőről van szó! –
nevetett Solya, és ringó csípővel a raktár felé indult. Minden szem a fehér
nadrágján átsejlő, apró, csipkés bugyijára tapadt.
– Más világ az éjjeli műszak – mondta a főnök elgondolkozva. – Több a cipekedés,
és nem szeretném, ha valaki beszorítana a liszteszsákok közé és kárt tenne
benned. Ráérsz még arra! – Végignézett a lány fehér köpenye alól kikandikáló
pipaszár lábakon, a lapos mellkason, és a szomorú szemeken. – Tudom, hogy a
délutáni műszakot kérted, de ha megengedem, holnap már az éjjelire pályáznál.
Ennyi, mehetsz vissza dolgozni!
Ekkor lépett be az irodába Solya:
– Holnapra kellene egy nap szabi. Tudom, hogy későn szólok, de a kislány –
Júliára nézett – beugorhatna helyettem.
– Rendben van, úgyis holnap jön az új srác, akkor a kislánnyal ketten fognak
helyettesíteni… – A főnök Solya pólóján a hegyes bimbókat nézte, és Júliának az
volt a benyomása, hogy most akármibe beleegyezne. – De ebből nem csinálunk
rendszert!
A két lány összemosolygott, s bár Júlia sajnálta, hogy csak egyetlen napról van
szó, és azt is Solya nélkül kell ledolgoznia, izgatottan várta a legelső
délutáni műszakot.
Az új srác alacsony és vékony – Júliának a válláig ért –, de hihetetlen erő
lakozott benne. Könnyedén mozgatta a zsákokat, dobozokat, még az erőlködés
legkisebb jele sem látszott rajta.
A délutáni műszak annyival nehezebb, mint a délelőtti, hogy ilyenkor az
éjszakások számára is elő kell készíteni mindent, mert éjjel erre nem lesz idő.
– Viszont van egy nagy előnye… – bökött a fejével az ajtó irányába a
dagasztógépeket felügyelő férfi: A főnök éppen távozni készült, még búcsúzóul
végignézett az üzemen. – Aztán az éjszakásokhoz előfordul, hogy benéz, de mi nem
érdekeljük.
Pillanatokon belül minden megváltozott: előkerült egy újság, köpenyzsebből egy
mobiltelefon, ketten kisétáltak az öltözőbe és egy üveg pezsgővel tértek vissza,
mások nevetgéltek…
A pezsgőből mindenkinek csak egy korty jutott – az üveget húzták meg egymásután
–, de Júliának jókedve támadt tőle:
– Mit ünneplünk? – kérdezte.
– A mai napot! Mert meg kell ám élni mindet egyenként, és ez a nap már megvan.
Kérsz még egy kicsit? – Az izzadtságban úszó, vaskos karú férfi Júliára
kacsintott.
– Miért ne? – mosolygott a lány, és követte a férfiak öltözőjébe.
A hűtőben még néhány üveg sorakozott.
– A főnök néha megszámolja, hogy ittunk-e, ezért ami elfogy, azt pótolni kell!
A lány nevetett és hunyorogva várta a pukkanást. Aztán az orra teleszaladt
buborékkal, a pezsgő végigfolyt az állán, nyakán…
– Ne kapd be az üveget! – oktatta a férfi. – Az más, amit be kell kapni.
Később még kétszer kiosontak, és észrevette a lány, hogy a férfi másokkal is
el-eltünedezik. – „Hogy bírhatja? Nekem már ennyitől is melegem lett!”
Nézte, ahogy a kemencék mellett dolgozók izmos lába megfeszül, fehér nadrágjuk
deréktájon átnedvesedik… – „Szörnyű ez a hőség!” – Öt-tízpercenként mindenki a
szódásballonhoz járul, hogy aztán a következő percben minden folyadékot ismét
kiizzadjon.
– Gyere egy menetre! – sündörgött mellé a pezsgős férfi, és Júlia örömmel ment
utána a hűvös öltözőbe.
Harsány hahotázásra nyitottak be. A férfiak öltözője benépesült, többen lehúzták
a pólójukat, úgy hűsöltek. Középen, mint egy vádlott, az új srác állt
röhögcsélve.
– Itt van mindenki? – rikkantott a dagasztógépeket felügyelő férfi.
– Aki számít…
– Akkor megtartjuk Robi-gyerek beavatását!
Az új srác tudhatta már, hogy mi következik, mert vigyorogva letámaszkodott a
hosszú padra, hátsóját fordítva a jelenlévők felé. Egy kis műanyag edénybe
lisztet töltöttek, ebben mártotta meg mindenki a tenyerét, majd egyenként Robi
mögé járultak, és egy jó nagyot a fenekére vetek. Júliának is kínálták a
lisztet, hát beletenyerelt, és elhatározta, hogy nem fog nagyot ütni. Az utolsó
pillanatban valaki lerántotta a srác fehér kisgatyáját, így a lány tenyere a
pucér fenéken csattant.
Fékevesztett röhögés.
– No, igyunk az ijedtségre! – Néhányan nevetgélve kifelé tartottak, de akik
maradtak, közöttük körbejárt az üveg.
– Adj már a kislánynak valami mást, mert
nem tudja bekapni! – Júlia köpenyének elejére folyt a pezsgő.
– Éppen hogy bekapja, amikor nem kellene!
– Mondtam már neki, hogy nem azt kell bekapni… – A pezsgőzős-társ a padon ülve
csapkodta vaskos combját. – Neked megvolt már a beavatásod?
Erre Robi is visszafordult az ajtóból, és már minden tekintet Júliát fürkészte.
Valaki egy édeskés – de hideg – folyadékkal töltött poharat nyomott a lány
kezébe: – Igyál az ijedtségre!
Júlia mintha kívülről látná magát, mosolygott azon a lányon, aki lehajtotta a
teljes pohár szeszt, és mosolygott azon is, hogy milyen jólesik megtámaszkodni a
padon, amikor minden mozog és kóvályog az öltözőben. Érezte, hogy felhajtják a
köpenyét – nem mert hátranyúlni, megigazítani, mert mindkét támasztó karjára
szüksége volt –, érezte azt is, hogy férfikezek valahol lehúznak egy bugyit,
talán éppen az övét… Várta a lisztes tenyerek csattanását.
– „Vajon az új srác,
a Robi is itt van?” – Felnevetett. – „Milyen lisztes lett a feneke!”
A csattanások elmaradtak, helyette simogató kezek jártak a meztelen popsiján,
emelgették a félgömböket, benyúltak a lába közé…
– Nee! – nyögött fel, vagy
talán csak akart, és minden erejét összeszedve megfordult, pucér fenekével
letottyant a padra.
Az arcokat nem látta, minden végtelenül távolinak tűnt, csak a fejmagasságában
mozgó falloszok voltak veszettül közel. Négy kéz lóbálta, huzigálta őket, mind a
négyet.
Hányinger kapta el, és a torkában érezte kaparni a lehajtott italokat, de azt a
négy embert ez nem zavarta. Mintha lassított filmben történne, ráérősen
nyomogatták égő-zsibbadt arcához a bőrüktől megszabadított falloszokat, mind a
négyet. Fejében hangzavar – „Kit kóstolsz meg először?” –, ijedt pillantására
folyton lecsukódni akartak elnehezedett szemhéjai… Valaki kigombolgatta a fehér
köpenyt, nyakig felhúzták a melltartót, és a négy, bokáig tolt, fehér nadrág
tulajdonosa össze-vissza kente Júlia arcát.