Mosaic Stories:F*ckin\
Sportingbet Regisztracios Bonusz
A lehető leghalkabban siettem Alma Materem szabályos,
kövezett útjain az egyik épület felé. Jobb és bal oldalam felől gyorsan suhantak
el az ismert fák, bokrok, kövek és emlékek: itt bújócskáztunk tizenkét évesen,
itt mondtam nemet életem eddigi egyetlen, igazi nagy szerelmének, mert féltem,
vajon mit gondolnak majd a többiek, ha kiderül, hogy egy ilyen "lúzerrel" jöttem
össze... ott csúszkáltunk fagyos télben szánkó híján nejlonzacskókon, ez a
csipkebokor hagyott bennem egy tüskét, ami még mindig a jobb hüvelykujjam
tövénél, betokosodva leledzik; amott, a domb meredek oldalán száguldott le az a
bolond biciklivel, még az sem érdekelte, hogy kövek vannak az út végén...
Mennyi, mennyi emlék, Istenkém! Őrület.
Tehát a tárgyra térve: lehetőségeimhez mérten halkan, gyorsan slattyogtam
klaffogó szandálomban az épület felé, hogy "élére vasalt uniformisba" vághassam
magam a ballagás tiszteletére. A vonatom késett, tehát én sem abban az időben
érkeztem, amit előzőleg terveztem: alig maradt pár percem, hogy magamra
rángassam [a végre nem hollófekete és nem nyakig érő] kosztümöm, és hogy
megtaláljam volt osztálytársaim töredékét, akik jelenlétükkel - az igazgató
szerint legalábbis - (akárcsak én) "emelték az alkalom fényét"...
- Héé Nancy! - kiáltott utánam valaki. A jól ismert, vidám hangra kissé bosszús,
de boldog mosollyal fordultam Saller felé.
- Hello... nyögtem ki felindultságomat palástolva. Bármi történt az utolsó
évben, akármilyen szemét és tetű dolgokat művelt a két részre szakadt osztály
egyik fele a másikkal (és Vica versa?! nem mondhatnám...), mégiscsak együtt
szívtunk, együtt csináltunk végig nyolc évet...
Elcsevegtünk pár percig, de a hangosítók már kezdték a próbákat, és
kényszeredetten a hátizsákomra csaptam:
- Gyorsan átöltözöm, oké? Találkozunk még, Sallerkám. Mindjárt jövök.
Szerencsére egy másik régi arc is megjelent, nem kellett egyedül maradnia a
drága sportembernek. Olyan szépen elfoglalták magukat, hogy egyik sem vette
észre (legnagyobb szerencsémre), hogy ki után surranok... ugyanis leírhatatlan
örömömre nem csak én érkeztem picit későn! Az egyik tanárnő, kis túlzással a
legfiatalabb, egyértelműen alkalmi ruháját szorongatva igyekezett a tanári mosdó
felé.
Mennyit álmodoztam erről az évek során, atyaég! De aztán persze sose lett belőle
semmi. Nyilván nem léptem, ő pedig - erre szinte mérget vehettem, mivel férjhez
ment - teljesen heterónak tűnt.
Igen, tűnt. És talán az is, én nem tudom... annyit tudok, és tudtam akkor is,
mikor alattomosan utána osontam abba a bizonyos épületbe, hogy a szeméből valami
olyan kéjes tűz, valami olyan szintű tudás és tapasztalat, a szenvedély és a
mámor ismerete áradt azok felé, akik ezt képesek voltak érzékelni, amihez
hasonlót nem sokaknál láthatsz.
Rekedt hangon szóltam egyszer utána, természetesen angolul: you're a fucking
good English teacher... Ő pedig csak zavartan megköszönte és ment tovább.
Az ügy - a gimis időszakban - ennyiben maradt, nem történt semmi más. De terveim
szerint aznap, sokak ballagásának gyönyörű és szent napján valami alakulni fog.
Bezony, hogy változik az ember.. mire nem képes az egyetem!
A 'régi szép időkben' még ezen kijelentésem - kurva jó angoltanár vagy -
következményeitől is féltem. Bár Isten a megmondhatója, nem illett ott,
akkoriban ilyeneket mondani... még angolul sem, egy tanárnak meg főleg nem...
hát, ez van. Sosem voltam az a szabálytisztelő alkat.
Beléptem a hatalmas épület háromemberes kapuján, és seperc alatt a tanári női
mosdó kilincsét markoltam.
"Hát te nem vagy normális, pasztmek" - gondoltam csak úgy mellesleg, és egyéb
rágódások közepette beléptem.
Még mindig a régi, icipici kis helyiség kávébarna csempével ha nem is a
plafonig, de elég magas szintig burkolva. Ha véletlenül valamelyik felelőtlen
fosszília nyitva felejtette, - ugyanis kintről kulccsal zárták ideális esetben
mindig - ide rejtőztünk többedmagammal... bizonyos, ezen történet keretein belül
ki nem fejtendő okokból. Szerintem azért van pár ötletetek.
- 'ello... nyögtem ki alig hallhatóan a Sallernek is mondott, béna /csak a
változatosság kedvéért angol/ üdvözlést.
Ő értetlenül nézett rám, de látszólag kisebb gondja is nagyobb volt nálam.
Elmélyülten igazgatta a sminkjét az egészalakos tükörben.
Nem kérdezte, hogy mit keresek ott, vagy hogy ki a fene vagyok, hogy csak így
berontok ide, más mosdó is van, ez csak a tanároké, főleg most, hogy rohadtul el
van ő is késve.. nem fecsérelte az időt ilyen piszlicsáré kis dolgokra, mint a
többi ósdi népnevelő tette volna, akik ezen jeles közoktatási intézmény tanári
karának javát adták.
Sminkelt.
Én meg, mivel igen szűk volt a hely, és semmi mentségem nem volt, hogy hát akkor
mi a viharnak nem öltözöm már: beléptem a kis vécéfülkébe és magamra zártam.
Halkat, de hatalmasat sóhajtottam. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy
terveztem... valamit tenni kéne, mert így elszalasztom!
Ekkor hallottam meg a egy, majd még egy magas sarkú koppanását.
Gyorsan kilestem a kulcslyukon, és szinte megbabonázott a látvány: a fiatal
tanárnő felegyenesedett, és elkezdte levenni hétköznapi ruháit. Gyorsan,
rutinosan csinálta, alig pár pillanat és sok kényszeres, kiszáradt torkú
nyelésem után már fekete, észbontóan testhez simuló ruhájában állt a tükör
előtt. Egyik kezével hátranyúlt, hogy felhúzza a cipzárt....
Ekkor ösztönből, gondolkodás nélkül húztam le az egyébként nem is használt
vécét. A reteszt jól hallhatóan elhúzva léptem ki, és óvatosan a csaphoz
araszoltam. Ő még mindig egy szó nélkül húzódott kicsit arrébb, hogy kezet
tudjak mosni, miközben immár két kézzel próbálta felrángatni a fekete ruha hátán
felül elhelyezkedő cipzárt.
A tükörben szemébe néztem: kicsit bosszús és elkeseredett volt. Cinikusan
elmosolyodtam, és lassan töröltem szárazra a kezem.
Nem ismert fel.
- Segítek. - léptem mögé merészen, és egyetlen mozdulattal helyére húztam a
kelletlenkedő cipzárt.
A tanárnő eközben egy kis ékszeres dobozt halászott elő a hatalmasnak tűnő táska
zűrzavarából, és kissé késve rám mosolygott, mondván:
- Köszi. - és már vette is a láncot, hogy hátul összekapcsolja a nyakán. Már
nyúltam volna, hogy ezt is én tegyem meg, de fürge ujjai gyors, ügyes
mozdulattal kapcsolták a megfelelő láncszembe az apró zárat.
"Hát ennyi. Elúszott a lehetőséged" - gondoltam kétségbeesetten, de megint az
akarat mélyéről, szinte tudattalanul értem nyakszirtjéhez: pontosan középre
igazítottam a kapcsot.
Erre ő megmerevedett. A tükörben rám nézett, és szemében a felismerés szikrája
csillant.
Akkor nem latolgattam, de ma már tudom, miért nem ismert fel: eszméletlenül
megváltoztam. Hol volt már akkor a pár évvel korábban tanított csendes, kissé
furcsa és szégyellős csitri... Talán a hangom miatt jutottam végre eszébe.
- You're a fucking good English teacher, that's true - suttogtam egy ujjammal a
nyakát simogatva - and so fucking sexy...
Pillanatnyi zavarát kihasználva, értetlen tekintetének tükörben látott képét
szemmel egy pillanatra sem eresztve fontam dereka köré a karom. Egy feszült
pillanatig lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felháborodottan leordít,
összekapkodja a cuccait és elviharzik - ami, megjegyzem: teljesen jogos és
érthető lett volna - de nem.
Engedte!
Nyakszirtjét finom puszikkal borítottam, teljesen hozzásimultam... és lassan, de
ellenállhatatlanul megfordítottam.
Kővé meredten bámult rám, és a másodperc törtrésze alatt végigmértem, mint
évekkel azelőtt annyiszor: inkább magas, mint alacsony termetét, inkább formás
és vadítóan nőies, mint vékony alkatát, [ez biz' megér egy misét: tetszetős,
kerek fenék, telt, gömbölyű mellek, lapos, gondosan trenírozott has, izmos,
hosszú lábak...] és az arcát: nőies, rövid szőke frizurával keretezett, értelmes
profilját és a lényeget: a szemeit... a mindent látó, kék, buja ingoványba húzó,
meztelen szemeit...
Szemérmetlenül magamhoz szorítottam, és nem engedtem azokat a szemeket. Még
mindig meredten tartotta magát, karjai a teste mellett, cél nélkül lógtak..
aztán nem bírtam tovább, és mindkét kezemmel belemarkoltam a fenekébe. A rég
várt mámortól felnyögtem. Ha ezek után pofoz fel, és ordít ki a kegyes emlékű
Alma Mater falai közül, az sem számít... már ennyiért is megérte.
Forró fény villant szemében és karjait körém fonta. Két kezébe fogta arcomat, és
úgy csókolt meg, ahogy senki azelőtt és azóta. Egész testemet, minden porcikámat
átjárta a bizsergés: a vágy hullámai ajkamtól kiindulva végigsöpörtek egész
lényemen, hogy csípőmtől visszafordulva az ő lelkét és is megrezegtessék, és
megtöltsék égő, sürgető türelmetlenséggel...
Pihegve szakította meg a csókot: mindketten lihegtünk. Nem bírtam várni.
Ajkaim nyakát, vállát becézték, és késlekedés nélkül rántottam le az előbb oly'
segítőkészen helyére illesztett cipzárt. Vállairól lehúztam, és egész a bokájáig
toltam a fekete anyagot. Kilépett belőle, és odébb rúgta. Innen már nem volt
visszaút. Karjaimba zártam ismét, hogy szenvedélyesen megcsókolhassam. Majd a
hideg csempéhez nyomva kikapcsoltam a melltartóját is... repült a ruhára. Két
kezembe fogtam csodálatos melleit, és arcomat közéjük temettem. Apróra
zsugorodott bimbója szinte könyörgött ajkaim érintéséért... nem is várakoztattam
sokáig. Az érzéstől felszisszent, és lábait széttéve halkan nyöszörögni kezdett.
Megszűnni látszott az idő. Egy perc, vagy talán egy óra múlva lefelé haladtam
csókjaimmal. Átnedvesedett tangáját kínos figyelemmel elkerülve csókolgattam a
combjait, egy-egy puszi a térdhajlatba... aztán már én sem bírtam tovább. Az
apró, csipkés ruhadarabot egy határozott mozdulattal lerántva fúrtam fejem a
combjai közé.
Ajkát eddig szorosan összeharapta, nehogy zajt csapjon és valamelyik éltes
kolléga felfigyeljen ránk, de most nem tudta visszatartani. Egyik kezével egyik
mellét izgatta, a másik most tétován az ajtó felé indult... nagy nehezen
elreteszelte, ami nem lehetett könnyű mutatvány magas sarkúban, terpeszben, a
falhoz szorítva, remegő térdekkel...
Én időközben kívánatosan duzzadó csiklójára vetettem magam: ajkaim közé kaptam
és egyre erősebben szívtam... hatása nem is maradt el: kelyhéből folyamatosan
érkezett újabb és újabb adag nedv, amit boldogan tettem magamévá.
Hirtelen megfogta egyik kezemet, és mutatóujjamat kezdte szopogatni. Értetlenül
néztem fel rá, mivel a mámor nehéz, édes terhétől még ezt az egyértelmű jelet
sem voltam képes értelmezni: de ő fejemet simogatva, majd hajamba túrva
irányított vissza a puncijához. Gyengéd mozdulatokkal mutatta, hol a legjobb;
nyögései egyre elnyújtottabbak, egyre mélyebbek lettek, és önkívületben nyalta
végig középső ujjamat is, majd kezemet lefelé, kincse felé tolta...
Végre megértettem, és indokolatlanul lassan toltam fel neki két ujjamat.
Csúsztak a rengeteg nedven, és ő egyébként sem volt annyira szűk, mint azok,
akikkel ezelőtt dolgom volt.
"Nyilván a férje" - villant át az agyamon, de sem az idő, sem állapotom nem
kívánt, nem is engedélyezett hosszabb tépelődést emiatt. Ajkaimat ismételten
csiklójára tapasztottam, és nem engedtem.. nem és nem, amíg csak élvezetének
hullámai le nem csengtek. Édesen, kielégülten lüktetett: alig bírtam megválni
tőle.
Kénytelen voltam: ereje visszanyertével ellenállhatatlanul húzott fel magához.
Arcomat a nyakába fúrtam: valamiért őrületesen kiszolgáltatottnak éreztem akkor
magam. Kellett a közelsége, kellett az ölelése... elöntöttek az érzések.
De nem volt megállj, mint olyan sokszor már: gyengéden, de megállíthatatlanul
csókolt lejjebb, egyre lejjebb; ugyanazt a "játékot" játszotta el velem, amit én
vele. Kis híján eszemet vesztettem.
Most, most... végre rátér... Ehelyett:
- Fordulj meg. - Először hallottam a hangját aznap, és gerincemen izgatott
borzongás futott végig. Összes érzékem rá volt hangolva, izzott minden porcikám.
- Én... - de aztán nem folytattam. Szemei édes börtönbe zárták tekintetem, és
nem is volt kérdés: engedelmeskedni kellett neki.
Melleimmel érintetem a csempéket. Szívem a torkomban dobogott. A tanárnő
szorosan a hátamhoz simult, és kezének simogató érintésére magamtól tettem szét
a lábaimat.
Óvatosan érintett meg, egész tenyerét lüktető altestemre szorította. Majdnem
felkiáltottam, annyira jó érzés volt.
Vállamat, nyakaimat puszilgatta, másik kezével pedig lágyékom és a fal közé
furakodva csiklómra tapintott, és izgatni kezdett.. két kezét szinkronban
nyomogatta legérzékenyebb részeimen. Közvetlenül a fülem mellett éreztem forró,
gyors lélegzetét... meglódult velem a tanári vécé a végtelen térben.
Nyitott szájjal, lihegve élveztem érintését, aztán csalódottan éreztem, hogy
hirtelen eltávolodott tőlem. Hátam közepét lefelé nyomva simított végig rajtam..
előredőltem.
Pulzusom az egekbe szökkent, ahogy pucsítottam neki. Combom belső felén éreztem
két kezét, aztán pedig mélyen, erősen belenyalt a hüvelyembe.
Most én haraptam ajkaimba, de még így is hallatszott mélyről jövő, hosszú
nyögésem.
Nem ezt vártam.. egy meghitt, egymással szembeni, gyengéd szeretkezésre
számítottam...
De hát hányszor nem azt kapod, amit vártál, sweetheart?!
Elképesztett, mit művel velem. Irányított, de olyan brutális mértékben... Még
sosem éreztem, hogy ennyire elvesztettem volna a kontrollt a történések vagy
saját testem felett.
"Micsoda domina lehet, te jó ééég" - gondoltam sóhajtozva, de már éreztem a
közeledő orgazmus előjeleit, és most az én térdem kezdett öntudatlanul remegni.
Mikor elhaladt a gyönyör szívrengető ciklonja, nem érzetem magam mellett ezt a
csodálatos nőt. Bágyadt pillantásom az apró helyiség másik sarkában találta, a
ruháit kapkodta magára éppen... mert megszólalt már a ballagási harang;
hamarosan indul a menet, és csak akkor jutott eszembe, hogy...
- Az osztályom! - nyögte kétségbeesetten, miközben döntésre jutott: a sarokban
hagyta, tehát nem vette fel végül azt a csurom lucsok tangát.
Bölcs döntés.
Ámulva néztem hogy milyen precízen húzza fel magának (!) a ruha sokat emlegetett
cipzárját, és nézi meg a sminkjét a tükörben. Itt-ott letörölte a legfeltűnőbb
foltokat, aztán végigsimított ismét feketébe bújtatott, csodálatos testén. Az
arcát figyeltem: mikor lapos, tökéletes hasához ért, elmosolyodott. Nem lehettem
biztos benne, de szinte ordított a valószínű sejtés bennem: babát vár?! Az első
hónapokban még ugye nem látszik.......
És indulni készült. Táskáját a vállára vette, elhúzta a zárat, keze már a
kilincsen...
- Ada - suttogtam elfúló hangon, és egyszer, utoljára a nevén szólítottam. Kezem
tétován, lassan nyúlt az öve után, és magam felé húztam: pontosabban magamat
húztam őfelé, mert mintha odabetonozták volna: mozdulatlanul, szilárdan állt
ott; mint egy önmagát, teljes lényegét megtestesítő, eleven szobor...
Ajkaim ajkaihoz közeledtek, de fejét felemelte: gyengéd, de annál többet jelentő
puszit nyomott a homlokomra, és szó nélkül elsietett.
El.
Az osztályához, a valódi életéhez, dolgára. Tudtam, hogy ez nem lesz hosszú
életű. Összekapcsolódtunk pár pillanatra, miénk volt a világ... most
gondolhatjátok, hogy "na de jó, ez is megvolt, eriggyünk a francba..." de nem.
Közel sem ezt éreztem.
Szerencsére nem maradt túl sok időm filózni, mert a ballagási harang szólt...
értünk szólt, értem szólt.
Pár perccel később kiléptem a kapun, előírásszerűen állt rajtam a
konfekciókosztüm... A papok meg hadd botránkozzanak Ada rövid ruháján; és
osztályának (megjegyzem: nem is megvetendő, igencsak jóképű kölkei, akarom
mondani "érett") fiai őrüljenek csak meg a lába közül áradó édes feromon
illattól, aminek immár nem állja útját az a falatnyi, drága kis tanga, mert már
táskám legmélyebb, rejtett bugyrában lapul...
És boldogan, felszabadultan, egy újabb siker tudatával csatlakoztam
osztálytársaim töredékéhez a cifra csődületben, mert az orgonával kirakott
ösvényen, ami kivezet az oskolából, elindult már az újabb generáció; és bár
halkan, de már idáig hallatszik a Gaudeamus Igitur...