Öcs 4.

Öcs 4.
Nyaralás közeleg

Naponta őrült álmok lepték meg, melyekből reggelre csak egy-két mozzanatra emlékezett, ezek a foszlányok azonban elégnek bizonyultak ahhoz, hogy ébren tovább színezgesse őket. Azt vette észre, hogy elhanyagolja Heni barátnőit, pedig azok továbbra is rendszeresen megfordultak nővére szobájában, és szinte az egész lakásban.
Egyedül Andit nem látta a plüsskutyás eset óta, pedig tisztán érezte, hogy az a lány szeretett volna valamit. Hogy mit, abban Norbi biztos volt – „Itt van a gatyámban, és egyfolytában áll!” –, csak abban nem jutott dűlőre önmagával, hogy a „csak megnézni” fokozattól a „dugásig” skálán vajon hol foglalhat helyet Andi szándéka. – „Nem mindegy, de a végeredmény szempontjából mégis mindegy – okoskodott magányában –, mert ha csak hozzáérne is, rögtön elsülnék.”
A résnyire nyitva hagyott ajtón érthető mondatok szűrődtek be:
– Rátette a kezem a farkára. – Heni és barátnői ugyanolyan témáról beszélgettek, ami Norbit is foglalkoztatta, s ezt vagy az előszobában tették, vagy valahol nyitva felejtettek egy ajtót. – Olyan szépen nézett a boci-szemekkel, hogy rendben van, megfogtam, erre rögtön telenyomta a markom.
– Mit csináltál?
– Miért? Mit lehet ilyenkor? Másik kezemmel papírzsepit kerestem, és beletöröltem.
Rityegés-rötyögés.
– Én biztos, hogy pofonvertem volna a gecis kezemmel. – Néhány, nemtetszést jelző morgás válaszolt.
– De miért? Nem csinált semmi rosszat…
Kacagás, nyerítés.
Norbi megpróbálta beazonosítani a beszélőket, főleg a legutóbb hozzászóló érdekelte, aki – ebben biztosra ment – nem azonos a legelsővel.
– A Zita… haha… összegyűjtötte egyik markába…haha... a Béci, a másikba a Peti gecijét, és jött a kosaras csávó a C-ből, hogy menjen ki vele az udvar végébe, annak meg beletörölte a nadrágjába…
– Petiii? – Szörnyülködő hang.
– Az nem olyan!
– Nyugodj meg: mind olyan!...
A hangok visszaváltottak érthetetlen morajlássá, Norbi hiába tárta szélesre szobája ajtaját, többet nem sikerült kifülelnie.
Este felkerekedett a család, és eleget tettek leendő útitársaik vacsorameghívásának.
Kertes ház, frissen beépített tetőtérrel, szélesen elterülő terasszal.
– Itt szoktunk olvasni.
– …és napozni – mutattak a lányok a kényelmes karosszékekre.
Ettől a pillanattól kezdve a fonott bútorok és a flegmán rajtuk heverő kispárnák felértékelődtek Norbi szemében. Udvariasan bekukkantott a konyhába, majd vetett egy szórakozott pillantást a fürdőszobába is… aztán látszólag érdeklődéssel hallgatta a házigazda beszámolóját a mosógép bekötésének bonyodalmairól, miközben tekintetét nem volt képes elszakítani a szárítón pihegő bugyikról. A rögtönzött idegenvezetés csúcspontjának az emelet kollektív meglátogatása bizonyult: itt kaptak helyet a lányok apró hálószobái, közöttük pedig a kettőjük által használt nappali.
– Cuki… praktikus! – ámuldozott Heni irigyen.
Norbi igyekezett magába szívni az élményt, s egyúttal felfedezni valamit a két lány nyomai közül. Akár a mesebeli törpék, úgy vizsgálta az ágyat, a papucsot, a résnyire nyitott fiókot és minden mást is, amihez a lányok hozzáérhetnek. Az egyik lányszoba, mint egy lakberendezési szalon: nem látszik rajta, hogy lakná valaki. A másik helyiségben temérdek kacat, szétnyitott könyv, szekrény peremére akasztott ruhák igazolják, hogy zajlik az élet… Meglepő, micsoda különbség figyelhető meg a testvérek lakrésze között.
– Be kellene parkolnotok a garázsba, mert jön a vihar! – figyelmeztette Norbi apját a háziasszony.
– Beállhatok? – kérdezte az egyik lány, a kékszemű. Tartotta a markát a slusszkulcsért.
Apa tanakodását látva a házigazda mosolyogva legyintett:
– Nyugodtan rábízhatod! A kanyar és a lejtő miatt csak mi ketten tudunk beállni, más nem meri vállalni, de mi aztán száz százalék biztonsággal. – Büszkén ölelte magához fiatalabbik lányát.
Mindannyian levonultak a földszintre, és kíváncsian fürkészték a nyugatról beúszó, sűrű felhőket.
Emi, szorongatva a slusszkulcsot, behúzott nyakkal sietett a vendég-család autója felé. A többiek komoly számolódásba fogtak, hogy a teraszon gondosan elhelyezett terítéket beköltöztessék-e a házba, vagy dacoljanak az időjárással.
– Legyen ez a nulladik közös élményünk!
– Úgy van! Vacsorázzunk esőben!
– Tulajdonképpen ide úgysem szokott beverni… Nem kell nagy bátorság.
Az ökölnyi cseppeket még játszi könnyedséggel beszippantotta a föld, a betonon eddig csupán gyorsan párolgó, halvány foltok jelezték az esőt, ám minden külön figyelmeztetés nélkül leszakadt az ég. Áthatolhatatlan vízfüggöny vette körül a házat, s valahol a magasban dühös morgások, csapkodások kísérték a nyári záport.
– Kimegyek érte két esernyővel… – A családfő aggódva tekintgetett a garázs felé, melynek ajtaja még a ritkás óriáscseppek idején befogadta a vendégek autóját.
– Ne…! – akarta mondani Saci, a másik lány, és nem derült ki, hogy a dupla-esernyőt tartja feleslegesnek, vagy csak jól ismeri a húgát.
A függőleges tengeren keresztül, mint valami karcsú csónak, vagy inkább egy kipirult, bőrigázott szörfös, a teraszra toppant Emi.
– A kocsi beparkolva – jelentette –, megúszta. Én is, csak én jobban.
– Futás átöltözni! – legyintette meg játékosan az apja. – A többieknek pedig kézmosás, és üljetek asztalhoz! – Feleségére kacsintva hozzátette:
– Kihűl a vacsora.
Mindenki a földszinti fürdőszoba felé indult, kivéve Norbit. Emlékezett egy helyiségre az emeleten, ahová idegenvezetés közben nem kukkantottak be, de az olyan mosdófélének tűnt. Úgy érezte, hogy itt fogja megtalálni Emit, s bízott benne, hogy éppen öltözködés közben.
A legfelső lépcsőfokokon elbizonytalanodott – mert mégsem kellene egy idegen házban rátörni egy ismeretlen lányra –, de alaposan megvizsgálva a lehetséges szituációt, semmi gyanúsat vagy szándékosat sem fedezett fel a saját viselkedésében. „Véletlenül benyitok, ebből nem szoktak nagy hűhót csapni a csajok. Majd mondom, hogy ’bocs’… De az is lehet, hogy bezárta az ajtót.”
Az emeleti fürdőszoba ajtaja nem volt bezárva, tárva-nyitva állt. Bent Emi előrehajolva a haját törölgette, egy szál bugyiban, amit vagy kicserélt eddigre, vagy ez maradt az egyetlen száraz ruhadarab a testén.
A fiú csak bámulta. se előre, se hátra nem bírt moccanni. Remegtek a tejfehér mellek, Norbi beleborzongott a gyönyörűségbe. Emi kicsit elfordult, s hátulról is megmutatta magát, ha nem is szándékosan: A leselkedő örömére mozgatta finoman ívelő derekát, eleven fenekét, és jól kivehetővé vált bugyin keresztül is a punci dudora, középen a titokzatos réssel… Fél perc, vagy több is eltelhetett, vagy akármennyi, mire Norbi agyában vészcsengő kezdett kolompolni: „Észrevesz… vagy lent keresnek!” Elvonszolta magát az ajtónyílásból, benézett a lány szobájába – megérintette az ágy szélére készített ruhadarabokat –, és jókora erőfeszítésébe telt, hogy vissza ne térjen a fürdőszobához leskelődni.
Vízsugarak ostorozták a kertet, esőszagú lett a fedett terasz. A zivatar különleges hangulatot festett a vacsora köré. Két ormótlan fatálon különféle sültek kínálták magukat, mellettük pasztellszínű mártások és saláták, sajtok, kolbászkarikák. Első ránézésre temérdek kalóriát mutatott a feltálalt étel, ám részleteit tekintve a vendéglátók semmiből sem estek túlzásba. Apa meg is jegyezte:
– Csapatépítő-tál.
A lányok apja összemosolygott a feleségével, valami olyasmi jelentéssel: „észrevette”.
Vacsora közben a felnőttek a nyaralás részleteiről beszélgettek, a három lány néha bele-beleszólt a tervezgetésbe, Norbi gondolatai azonban Emi körül jártak. Itt ül vele szemben, azt a pólót és nadrágot viseli, ami az ágyon hevert, s amit ő orvul megsimíthatott, és azt a selymes, illatos testet borítja, amit ő megleshetett. Ha – feltűnés nélkül –lehunyta a szemét, mintha csak a tányérját nézné, a kacsacomb helyén látta Emi combjainak találkozási pontját, az egyik mártásnak meg éppen olyan színe volt, mint a lány finom melleinek.
– A negyedik éjszaka tűnik először kritikusnak, mert nem tudtam kiszámolni, hogy merrefelé járunk éppen, ezért nincs szállás foglalva, de két éve…
– Három! – javította ki Anya.
– Köszönöm, három éve egy útba eső községben a parkoló őrtől kérdeztem meg, hogy tud-e valahol szállást, mire azt felelte, hogy akár nála is. Tehát nem esünk pánikba, biztosan találunk valamit. Ettől a naptól kezdve aztán már csak az irányt tudjuk, megállunk mindenhol, amit megkívánunk, de többnyire nincs lefixálva szállás, hogy ne kelljen rohanni egyik pontból a másikba.
– Akár sátorban is megalszunk – mosolygott a lányok anyja.
– Sátrat kár lenne cipelni, de van néhány önfelfújós matracunk, azt bedobjuk a csomagtartóba, kis helyet foglal.
Norbi nem sokat hallott az egészből, de Emi minden egyes mosolyától elolvadt, és két ilyen mosoly között felidézte a fürdőszobában látottakat, s – mint a szinuszgörbe – visszatérő erekciója támadt.
A három lány időnként – minden látható ok nélkül – összenevetett, és régi barátnőkként kérdezgettek a látnivalókról, útvonalról.
– Hol fordulunk vissza?
– Nápolyig még egyenesen megyünk, majd meglátjuk, hogy bírjuk. De semmiképpen nem fordulunk vissza, mert nem ugyanazon az úton jövünk. És Nápoly csak egy hosszabb megálló.
– Nápolyt látni… és hazajönni! – nevetett Emi csillogó szemmel.
Borsószemű jég kopogott a kertben, és dörömbölt a terasz tetején.
– Köszönöm, hogy olyan bravúrosan beparkoltál a kocsival! – nézett Apa Emire. – Ekkora jégverés már meglátszana a motorháztetőn…
A lány szerényen mosolygott és megint Norbira nézett, mintha annak bármilyen szerepe is lett volna az akcióban. Norbi éppen ott tartott a vissza-visszatérő gondolataival, hogy el kellene rejtőznie Emi szobájában, és kedvére élvezhetné ugyanazt a látványt, amibe az emeleti fürdőszobában belekóstolt. Heni suttogása zökkentette vissza a valóságba:
– Mit csináltatok az emeleten? – kérdezte a nővére cseppnyi éllel a hangjában, de a külső szemlélőknek szánt olyan semmitmondó arckifejezéssel, mintha az asztalon megfogyatkozott kínálatra tenne megjegyzést.

fel