Süket Sanyi
Sanyi süket volt és beszélni is nehezen tudott. Nem volt szép, de legalább ronda
sem. A haverjai, már az a kevés halló, már mind rég becsajozott, csak neki nem
volt még senkije. Amíg csak szemezni kellett, meg mosolyogni, addig nem volt
semmi baj, odajöttek hozzá rendre a lányok, de amint elkezdett harákolva
mutogatni, szépen elrebbent mindegyik. Az intézetben akadt volna sorstárs lány,
de Sanyi azt gondolta, hogy elég lesz a majdani családjában egy olyan, mint ő.
Egyre szomorúbb lett, csavarták a hormonok, és az önbecsülésének sem használt a
csajmentes állapot. Volt egy haverja a Zoli. Ő találta ki, hogy menjen be a
városba, keressen egy kupit, és legalább egészségügyileg könnyítsen magán
alkalmanként. Elsőre elkergette a gondolatot is és Zolit is, de később még is
csak ráállt. A rosszlányok igen rendesek voltak vele, mivel a hátránya mellett a
kezdőségét is figyelembe vették. Ott volt Zsú, aki csak másodikra töltött vele
egy órát, és hagyta, hogy minden úgy történjen, ahogy Sanyi jónak gondolta.
Persze a pornófilmek, amikből tudásának alapjait szerezte, nem teljesen
életszerűek, de más tapasztalat nem lévén, Sanyi ezt hitte jónak. Zsú nem szólt
bele, hagyta és átélte vele a harmadrangú filmek koreográfiáit. Sanyi nagyokat
élvezett, hiszen neki fogalma sem volt a finom női hangokról, amelyek a partner
élményeiről adtak jelentést, csak tömte a lányt, ahogy neki jólesett. Így nem is
lett volna semmi gond, de az alkalmankénti tarifák lassan felemésztették az
összes spórolt pénzét. Pedig Zsú már engedményt is adott, csak jöjjön és hagyja,
hogy elmondhassa neki, ami egyszerűnek tűnő lelkét nyomja.
Ez úgy történt, hogy Sanyi szájról olvasott és csak a mimikájával válaszolt. Ha
kellett szomorú volt, ha kellett nevetett, vagy mérgelődött az elhangzottakon.
Zsú nagyon hálás volt ezekért a beszélgetésekért, amit repetával jutalmazott.
Meztelen ültek az ágyon egymással szemben, hogy Sanyi értse a beszédet, közben
Zsú simogatta, vagy kézimunkázott neki, amit orálisan fejezett be. A pénz
elfogyott és eljött az utolsó alkalom. Zsú vett neki egy pólót, „ I love the
Elephants” felirattal, és a többféle kielégítés után könnyes búcsút vettek. Alig
telt egy hét, Sanyi nem bírt már magával és a szükség ötletet adott neki.
Készített egy táblácskát, „Szia Sanyi vagyok! Nem hallok, mert rossz a fülem, de
szájról olvasok, szívesen meghallgatlak!” felirattal, és szombaton újra
meglátogatta a diszkót. A Zsú-tól kapott pólót vette fel, újra szemezett és
visszamosolygott a lányoknak.
Eljött a nagy pillanat. Leült egy kedves lányka asztalához, akivel már többször
is összemosolyintottak, és akkor elővette a táblácskáját. Persze volt nagy
zavar, a lány azt hitte, hogy ez csak vicc, aztán zavarba jött és kínjában
nevetett, de persze megbánta és jóvátételként megkérdezte, hogy „hogy vagy”.
Valahogy érezte, hogy ez lesz az első kérdés és erre fel is készült.
Megfordította a táblát, amire ezt írta: „Én jól, de kérlek, inkább mesélj
magadról, rólam majd később!” A lányka közelebb hajolt, hogy jobban olvashasson,
és némi zavart vigyor után azt mondta:
- Szia! Én, Évi vagyok, most költöztünk a faluba, és nem nagyon ismerek még
senkit. Te itt születtél?
- Sanyi bólintott, hogy igen.
- Gondolom kíváncsi vagy, hogy hol laktunk eddig!? Eddig városban laktunk, de a
szüleim….. – és csak mondta.., és mondta, szinte az egész életét.
Magának tette fel Évi a kérdéseket, amit szerinte Sanyi kérdezett volna, és
egyből válaszolt is rájuk, annyira bőven, ahogy jónak gondolta. Sanyi bőszen
bólogatott, együtt érzett, szomorkodott,
vagy nevetett a hétköznapi históriákon.
Nem zavarta az ordító zene, a mások kiabáló beszélgetése, mivel ezeket nem
hallotta, ő csak Évire figyelt. Ez a kitüntető figyelem jól esett Évának és nem
is tudta, hogy ezért, vagy másért, de közelebb húzódott Sanyihoz. Megfogta a
kezét, mert jól esett neki, hogy végre van valaki, aki csak rá figyel, nem
válaszol úgy egy témára, hogy: „jó, jó, de ezt hallgasd meg…”. Egy érzés
kezdte feltölteni Évit, vonzalmat érzett, hogy „igen, itt egy fiú, aki nekem
való, aki csak velem törődik”. Még valami, „..amit mondok neki, azt nehezen adja
tovább”. Ez a gondolat Évát szokatlan izgalommal töltötte el. Valami bensőséges
kapcsolatot érzett már is, valami kivételes lehetőséget ebben a fiúban. Kicsit
elhallgatott, majd mondott valamit a zenéről, ami éppen szólt, bár tudta, hogy
úgy is hiába, de közben egy döntésén gondolkozott, hogy elmondjon-e valamit,
vagy sem. A harmadik koktél segített az elhatározásban és kibökte.
- Neked elmondom egy titkos vágyamat, mert tudom, hogy úgy sem mondod el másnak!
– és zavartan nevetett közben, mondta, hogy bocs, tudod, hogy nem egészen úgy
értettem.
- Sanyi biccentett, hogy semmi baj.
- Tudod azt szeretném,…. az lenne a jó.., ha lenne egy fiú, aki ennyire rendes
és normális, mint te, és az a bizonyos fiú, legalább egy órát kényeztetne! -
Sanyi értetlenül, de beleegyezően intett, hogy rendben, de hogy?
- Hát, tudod…! – Sanyi még nem tudta.
Évi kért még egy koktélt, erőt ivott magába, kissé közelebb húzódott Sanyihoz,
majd egész közel hozzá, de úgy hogy a szája még látszódjon, neki kezdett, hogy
elmondja:
- Hát tudod, arra gondoltam.., izé, hogy… ott alul…., na érted már!? – Évi
megcsókolta Sanyit, ő visszacsókolt, szenvedélyesen fonódtak egymáshoz.
Amikor abbahagyták a csókot, még egymást átölelve maradtak. Évi Sanyi fülébe
kezdett sugdosni, persze az első szónál eszébe jutott, hogy mindez hiába, de
ettől még jobban felbátorodott.
- Kívánlak, akarlak! Érted? Persze, hogy érted, csak úgy teszel, mintha nem is
hallanál, de kívánsz érzem, jobban tudod, hogy mit akarok mint bárki más!
Sanyi csak a forró leheletet érezte a füle körül, és ezen kívül a szenvedélyes
szorításokra és a mozdulatocskákra tudott csak figyelni. Zsú-nál soha nem élt át
ilyet. Remélte, hogy arról van szó, amire várt, egy olyan vágy jelzéseit veszi,
amit ő is érez, csak egy másik emberben, aki tőle akarja a gyönyört. Annyira
izgalomba jött ettől a gondolattól, hogy önkéntelenül is úgy tett, ahogy Zsú-nál
többször is, a saját lábai közé nyomta a lány kezét. Évi erre megdermedt, majd
felállt és elment.
- Ezt valahogy elrontottam. – gondolta, de nem tört le, hiszen ez még csak az
első próbálkozás volt.
Körülnézett, a villódzó fényben ugrándozó, támolygó tömeget látott csak, amiből
kibontakozott egy lány, egy pont olyan lány mint Évi, kezében két kabáttal,
amiből egyik az övé volt. Évi szája azt mondta, hogy „gyere” és biccentett a
fejével a kijárat felé.
- Honnan tudta, hogy melyik az én kabátom?
Nem tudta meg, de nem is érdekelte, hiszen fontosabb volt a tapasztalat
megszerzése, arról, hogy miként lehet a lányokkal barátkozni. Kiértek a
szabadba, hideg levegő húzta össze arcukat, most érezték csak, hogy milyen párás
elhasznált volt a levegő odabent. Éva elé állt, hogy beszélhessen.
- Gyere kísérj haza! Még nem is meséltem a barátaimról! Képzeld a legjobb
barátnőm milyen szemét volt múltkor, amikor… - de mivel elindultak, Sanyi már
nem tudott szájról olvasni, csak időnként hümmentett egyet, mint aki hallja a
történetet.
Évi messze lakott, vagy fél órát gyalogoltak. A lány szája körül egyfolytában
áramlott a pára, ebből látta, hogy végig mesélte az utat. Időnként ránézett,
volt, hogy a lány nevetett, volt, hogy majdnem sírt. Zsú-tól hallott
történetekre gondolt, biztos hasonlók hangzanak el most is.
Kicsit sajnálta Évit, hiszen biztos nincs neki senki más, akinek elmondhatja az
élményeit.
Megérkeztek, a hosszú ház két részből állt, az épület végében külön bejárattal
nyílt Évi lakrésze. Sanyit az ajtaja elé állította, „itt várj” mondta és az
előbbi ajtón bement köszönni a szüleinek.
- Minden rendben, gyere be! – mondta, amikor visszaért és már nyitotta is az
ajtót.
Ha van legénylakás, akkor ezt lánylakásnak kell nevezni, gondolta Sanyi. Sok
rózsaszín dolgot látott, babákat, csecsebecséket. Képek, párnák mindenütt,…
olyan pihe-puha volt az egész szoba. Évi leült, feltette a kezét a feje mellé, a
lábát felhúzta és Sanyira mosolygott. Sanyi nem tudta miért, talán valami
filmben látta, de kinyitotta a hűtőt, talált benne egy üveg vörösbort,
kinyitotta, két öblös pohárba töltött. Miközben a poharakat kereste talált egy
gyertyát, azt is meggyújtotta, lerakta az asztalkára és leült a lány mellé.
Koccintottak, lenyeltek két kortyot, majd csókolózni kezdtek. Sanyi nem tudta
igazán, hogy hogyan kell, csak tette, ami neki jól esett, és azt a mozdulatot
folytatta, amire a lány igenlően válaszolt.
Évi kibontakozott az ölelésből és elment zuhanyozni. Meztelen jött vissza, egy
mozdulattal ledobta a rózsaszín ágyterítőt a rózsaszín ágyneműről, és ráfeküdt
széttárt lábakkal.
- Gyere kényeztess! – mondta, és kezével széttárta a dobocskáit.
- Most jön az a bizonyos óra, amit a diszkóban mondott. – gondolta Sanyi, és
összeszedte minden ismeretét, amit a nyelvmunkáról tudott.
Ez kevésnek bizonyult, mert Évi hamar megbökdöste a vállát, jelezve, hogy
beszélni akar vele.
- Figyelj! Csak finoman, nem sietünk, és inkább csak itt! – mutatta ujjával a
kedvenc pontot.
De nem is túl sokára újra jött a bökdösés.
- Kérlek, add az egyik kezed! Ha szorítom jó, ha nem, akkor próbáld másként!
Rendben?
Sanyi bólintott. Nem telt bele tíz perc, Sanyinak még a fülét is szorította Évi.
Sikongatva élvezett el többször is, persze csak ő hallotta saját magát, vagy
talán nem is tudta, hogy mit csinál. Amikor jött a csúcs, Sanyi fejét a combjai
közé szorította, oldalra fordultak, és csípőmozgásokkal diktálta a ritmust, amit
a teste kívánt. Kihasználta az órát és a fiút is teljesen. Amikor már nem bírta
tovább, magához húzta a fáradt nyelvű fiút, és azt mondta neki:
- Most te jössz, folytassuk azzal, ami neked jólesik, én már teljesen
kielégültem.
Sanyi nem volt rest, ledobott magáról mindent és a nyáltól és izgalomtól nedves
tájékra célzott. Zsu-nál soha sem érzett ilyet. Forróbb és lágyabb volt Évi
belseje, mint bármi, amit eddig tapasztalt, vagy elképzelt. Betolta magát a
lányba, és eddig soha nem érzett gyönyör töltötte el. Azt hitte, hogy Zsú-nál,
már megtapasztalta a szeretkezés legjobb érzéseit, de ez valami teljesen más
volt. Eszébe jutott, amit Évi az elején mondott, hogy „nem sietünk” és lassú
mozdulatokkal kezdte el bejárni a lány örömzónáját. Kihúzta, hogy már csak a
makkját ölelték az ajkak, majd visszatolta olyan mélyre, amennyire csak tudta.
Nem bírta sokáig a lassúzást, a lány testének a rángatózásaiból is a gyorsítás
látszott szükségesnek, hát tette, amit a teste kívánt, és nyomta, ahogy csak
bírta.
Kint fény gyúlt, lehet, hogy az aggódó szülők néztek át a zaj miatt, de Sanyi
nem hallhatta, hogy kopogtak-e, Évi, pedig nem volt abban a helyzetben, hogy
törődhessen ezzel. Egymást kergették egyre magasabbra, vagy egyre mélyebbre a
mámor pezsgő tengerében. A csúcspont után szétváltak, a világ önként bezárta
kapuit, és eldobta a kulcsokat. Csak egy zizegő meleg rét maradt, ami felett
együtt lebegtek át a boldogság édes rétegein. Persze elszálltak ezek a
pillanatok is, és maradtak a lucskos testek, és a vágy, hogy mihamarább
megismételjék azt, ami ennyire jó. Megmosakodtak, felöltöztek, és a kapu előtt
búcsúzkodni kezdtek. A mozdulatok elárulták őket. Csak azok búcsúznak így,
akiknek a testük is vágyik a másikra. A széptevő fiúk az álmodó lányok csak
enyelegnek egymással a ház előtt, csak a vágyaikat próbálják keltegetni az este
védelmező sötétjében. Az ő ölelésük szoros volt, a ruha milliméterein keresztül
már érezték a legközelebbi találkozás hevületét. A másnapok családi vasárnappal
és szürke hétfővel vitték őket más utakra úgy, hogy közben csak egymásra tudtak
gondolni.
A fokozódó vágy, vagy a szerelmesek szerencséje hívta-e őket ugyan arra a helyre
nem tudni, de lehet, hogy csak az elfogyóban lévő kenyér. Néhány más vásárlóval
együtt, ezt az időpontot találták megfelelőnek, hogy lemenjenek a pékhez.
Legszívesebben egymásba borultak volna, de a közönség visszatartotta őket, és
így csak egy visszafogott mosolyt küldtek egymásnak. Hazafele még is együtt
indultak, Sanyit nem érdekelte a kerülő. Átkarolta a lány derekát, lesz ami
lesz, hiszen miért is nem vállalhatnák egymást. Évi beadta a kenyeret a
szüleinek, bemutatta Sanyit, majd valamit rebegett, hogy a fiú segíteni jött, és
már húzta is ki kézen fogva a lakrészből, a saját „leánylakása” felé véve az
irányt. Repültek a rózsaszín párnák, recsegett a varrás a ruhákban, ahogy
vetkőztek. Valami vadság költözött a szobába, ami csak a lágy nyelvcsapásokra
szelídült meg kissé, de a gyönyörtől tekergőző testekbe hamar visszatért a
követelőzés, megkapni a zizegő rétet, elválni ettől a sárgolyótól, ha csak
percekre is. Nem volt szép, ahogy egymásnak estek. Markolták, csípték, döngölték
a másik testét. Mindketten magukkal törődtek csak, a saját örömüket sajtolták a
másikból versengéssé alakítva a szeretkezést, ezzel minden érzést tovább
fokozva. Évi önkéntelenül is beleharapott Sanyi vállába, aki a fájdalomtól a
lány hajába markolva húzta őt el, hogy megakadályozza a folytatást. Évi
felszisszent, majd egy mosoly után csókra hívta szájával „ellenfelét”, megálltak
egy kicsit, kívül-belül egymásban, egymáson.
Sanyi nem tudja miért, de kiszállt a lányból és felállt. Lassan elindult, majd
visszanézett meglepett partnerére.
- Hova mész? – kérdezte a lány szája.
Válaszként a fiú felhúzta a vállait, aprót intett a kezével, hogy gyere, majd
elfordult.
A lány utána ment, megérintette Sanyit, hogy tudja itt van. A fiú hirtelen
megfordult, megfogva a kezet magához húzta Évit és felemelte, majd egy fotel
széles karfájára letéve őt újra beléhatolt és lendületesen ott folytatta, ahol
az ágyban abbahagyták. Évi elégedett nyögéssel nyugtázta az ötletet,
belekapaszkodott a fiú nyakába, terpesztett ahogy csak tudott, és várta, hogy a
rózsaszín hullámok egyre erősebb bizsergetéssel mossák ki a jelent a fejéből.
Nem várt hiába, az örömhullámok szökőárként árasztották el testét, nem is
egyszer. A második élvezés már elgyengítette a maradék kis öntudatát is, és a
harmadik hullám már nem talált csak egy végletekig zsibbadt akaratot a csukott
szemek mögött. Kiszabadultak az idáig gúzsba kötött kiáltások és mozdulatok, így
vette át a test az uralmat. Bepótlandó, amit eddig a szellem nem engedett, most
tobzódott teste a szabadságban. Beestek a fotelba, majd le a földre. Évi már nem
bírta tovább, teste végleg feloldódott a gyönyörbe, Sanyi még az utolsókat
lökte. Soha nem elégült még ki ennyire, mint most Évibe, az alatta ernyedten
remegő lányba. Nem érezték, hogy mennyi időt töltöttek így a fotel előtt fekve.
Évi állt fel elsőnek, kezét a lába közé szorította, mivel amit Sanyi belé
lövellt, az most elkezdett kifolyni. Lassan, egymást nézve öltöztek, mindketten
tudták, hogy testük közelebb áll a másikhoz, mint lelkük, de ez most bőven elég
volt.
Találkoztak még, de két hónap múlva, Évinek új udvarlója akadt. Úgy hagyta ott
Sanyit, hogy annyit sem mondott neki, hogy „bárányfelhő”. Sanyi leporolta
táblácskáját és még sok lányt tett boldoggá. Évi után már csak egyszer kellett
használnia, mert ahogy „szabad” lett, már is volt új jelentkező. Éva soha nem
vallotta be magának, de azt hitte, hogy Sanyi után már csak jobb jöhet. Nem így
lett. Évek múlva felhívta őt. A felesége vette fel, és amikor emlékeztette arra,
hogy Sanyi süket, és nincs értelme a telefonhoz hívnia, elsírta magát. Talán
magát siratta, talán a zizegő réteket, talán egy fiút, aki nem olyan, mint a
többi, de most már tudta, hogy pont ezt kereste.