Venezia III. rész

Csajozási és pasizási tanácsok

A Sonza család egy kis szigeten lakott a lagúna közepén. Bár nem tartoztak a leggazdagabb kereskedőcsaládok közé nem, panaszkodhattak. Családjuk még az arab megszállás idején menekült el Brazíliából a III. világháború alatt. Bár sok felmenőjük részt vett a megszállók elleni szabadságharcban, aminek vége az új Brazil az úgynevezett Riói Birodalom kikiáltásában és a nemrégiben kitört felkelés idején, aminek Pedro Sonza az egyik vezetője volt, még a hatalomra jutó császári családdal is rokonságba hozták őket. De ennek ellenére nem volt többé maradásuk Brazíliában. Dél-Amerika összes országa romokban hevert, kivéve talán Brazíliát és Kolumbiát, ám az utóbbiban a kiterebélyesedő katonai junta üldözte és kivégezette az összes brazilt. Észak-Amerikában sem volt sokkal jobb a helyzet. De itt meg tudták húzni magukat a háború végéig. Ám amikor a Japán Császárság és az Arab Liga, az Egyesült Államok ellen harcoló két legjelentősebb katonai hatalom összeomlott, már nem volt semmi, ami összetartsa a kontinens széthúzó államait így az ezernyi apró államocskára esett szét, amelyekben sorra kiáltották ki a királyságokat.

A Sonzák ekkor átkeltek az Óvilágba. Szereztek maguknak földeket a német bombázás következtében politikailag és katonailag szinte teljesen megsemmisült Angliában, ami ettől függetlenül Berlin totális megsemmisülése után a leglakhatóbb hely volt Európában. Miután a hat főúr létrehozta a Velencei Köztársaságot az első betelepülő hullámmal érkeztek az Adria lagúnájába. Korai érkezésüknek és családjuk kereskedői vénájának köszönhetően elég magasra vitték, ám mivel nem tudtak elszakadni régi hazájuktól, Brazíliától, sohasem kerülhetek be az elit, vezető hatalmi körökbe. Egy szép palotájuk volt egy kis szigeten, amit még nem sokkal Velencébe érkezésük után egyik ősük, Juan Sonza építtetett. Ám az elmúlt időkben a palota nagy része üresen és a többi résztől elzárva állt. Mára már csak a négy testvér Beatriz, Fernando, Gustavo és Bernardo maradtak itt a szolgákkal. Unokatestvéreik befolyásos családokba házasodtak be, és itt hagyták őseik otthonát. Lassan már attól féltek, hogy a palota teljesen elnéptelenedik.

Aznap este a három fivér a halban gyűlt össze. Fernando a komornyikkal kártyázott, amíg az ikrek a helyiség másikvégében piszmogtak valamit. Fernando sejtette, mit művelnek, de semmi kedve nem volt hozzá hogy megint erkölcsi prédikációt tartson öccseinek. Inkább Beatrizre gondolt. Már egy jó ideje elment. Kapott egy titokzatos telefont, mire előhorgászott egy szakadt köpenyt és elrohant anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Bátyja féltette, hogy megint belekeveredik valamibe. Már kislány korában is csak a baj volt vele. Anyjuk nem sokkal a születése után meghalt, így ő egyetlen lányként maradt a családban. Ennek köszönhetően mindinkább fiússá vált. Mindig bátyjaival és azok barátaival játszott, nagyobb korában pedig egyre inkább kezdték érdekelni apja forradalmári tervei. Az öreg Pedro mindig is fel akart törni a befolyásos családok közé. Ezért is lett az egyik szervezője az évekkel azelőtt kitört forradalomnak, amelynek Anderson is az egyik résztvevője volt.

Ám a forradalom elbukott. Pedro megmenekült a büntetéstől, ám ezután pár évvel később bekövetkezett haláláig teljesen visszahúzódott. Fernando úgy látta, hogy húga veszélyesen közel került apjuk forradalmár barátaihoz és féltette, hogy alkalom adtán majd ő is apjuk nyomdokaiba lép és felkelést szervez a királyság ellen.
Az óra már elütötte a hajnali hármat, amikor Beatriz végre hazaért. A köpenyt bedobta a sarokba és a cipője orrára meredve lehuppant az egyik fotelbe.
- Hol voltál? – kérdezte Fernando a kezében lévő kártyákat lefordítva az asztalra helyezve.
- Sehol. – morogta a lány.
- Ki volt az, akinek a kedvéjért így elrohantál?
- Ha tudni akarod Anderson kiszabadult a börtönből, és azt mondta, hogy beszélni akar velem. – csattant fel Beatriz.
- Veled? – nézett rá kérdően a bátyja.
- Igazából apával, de amikor megtudta, hogy ő már meghalt megkért hogy találkozzam vele.
- És?
- Semmi… átvágott.
- Hogyhogy átvágott?
- Nem volt ott a megbeszélt helyen. Fogadok hogy valami félresikerült csapda volt.
Egy ideig csönd borult a szobára. A beszélgetésre az ikrek is felfigyeltek és most mindketten merev tekintettél nézték a fotelben összekuporodott lányt, aki lassan elbóbiskolt.
Nagyjából fél óra múlva hatalmas dörömbölés rázta fel őket. A szobalányok ijedten bújtak elő a szobáikból. A komornyik sóhajtva lerakta a kártyáit az asztalra és lassan elindult az ajtó felé. A dörömbölő hangok addig folytatódtak, amíg a férfi ki nem nyitotta a bejárati ajtót. Három köpenyes alak állt az ajtó előtt az időközben eleredő esőben. Mögöttük a lámpa fényénél úgy egy tucat ember körvonalai rajzolódtak ki
a sziget partjainál.

- Mit óhajtanak az urak? – kérdezte a komornyik kimérten.
Az egyik köpenyes félrelökte a férfit, belépett az előszobába és hátravetette a kapucniját.
- A nevem Anne Genscher, ha nem ismerne én vagyok a királyi tanács egyik tagja. A társaim Juan Augusto Diaz de Vega és Francois Chrétien. Szintén a tanács tagjai.
A másik két alak is belépett az épületbe és hátravetették a kapucnijukat.
- Mit parancsolnak tőlünk? – kérdezte tiszteletteljesen
Fernando vendégi elé lépve.
- Beatriz Juliana Sonzát keressük. – mondta hivatalos hangon de Vega.
Beatriz meglepetten nézett a fotel rejtekéből a magas rangú látogatókra.
- Mit kívánnak a húgomtól? – kérdezte csodálkozva Fernando.
- Az nem tartozik magára. – felelte nyersen Genscher. – Csak adja át nekünk és mi már itt sem vagyunk.
- Sajnálom, de előbb meg kell tudnom, hogy mit akarnak tőle.
- Hagyjad Fernando! – lépett ki a szobából Beatriz. – Itt
vagyok. Miben lehetek a szolgálatukra?
- Ön Beatriz Juliana Sonza? – kérdezte Chrétien. – Pedro
Sonza és Fernanda Juliana Perez lánya?
- Én vagyok, de…
- Kérem, jöjjön velünk! – szakította félbe a lányt Genscher.
- De… - próbálkozott Beatriz, ám ekkor két katona lépett be az ajtón, lefogták és kivezették az éjszakába.
- Na de ez már tűrhetetlen! – csattant fel Fernando a háta mögött a szintén méltatlankodó ikrekkel. – Hogy merészelik csak úgy elvinni a húgomat egy szó nélkül és…
- Nyugalom, Mr. Sonza! – intette le Genscher. – Mindent
idejében meg fog tudni. És most jó éjszakát!
Azzal a fejére húzta a kapucnit, és társaival együtt elhagyta a Sonza palotát.

Beatriz nem értette, hogy mi folyik körülötte. Amikor a katonák lefogták, és elvezették, azt hitte, hogy lelepleződött a kapcsolata apja forradalmáraival és veszélyesnek tartják, ezért most börtönbe fogják zárni. Ám a katonák egy gyönyörű, méregdrága jachthoz vezették, amin a korona jelképe volt, beültették egy kipárnázott trónszékbe, meghajoltak előtte és elvonultak. Csak most nézte meg őket jobban. Nem a megszokott városi rendfenntartók, vagy a mindennapi bűnözőket üldöző terepmintájú egyenruhás, plazmavetővel, gumibottal és energiapajzzsal fölszerelt rendőrök. Ezek fekete-fehér egyenruhát viseltek a vállrésznél a karjukat körbevevő majd oldalt az övig lefutó fakó zöld sávval. Nadrágjuk fekete volt és ezüstszínű páncéldarabok voltak rá rögzítve. Fejükön rohamsisak volt, felhajtott hő érzékelős szemüveg. Az övükön hátul egy-egy bal felé fordított pisztolytokban egy régi gyártmányú, robosztus, de mégis hatékony és még ma is korszerű plazmavető lógott. Bal oldalt, kissé hátul egy-egy rövid pengéjű, míves markolatú kard függött markolatán a korona jelképével. Övük jobb oldalán egy nagyobb, modernebb gyártmányú fegyvert viseltek.
Beatriz kevés ilyet látott. A legmodernebb gyártmány példányaiként csak a legelitebb alakulatoknak gyártottak belőle. Egyszerre volt kábító és halálos lövedéket hordozó fegyver. Mindez egybevetve csak egy dolgot jelenthet. A palotában valami fejes nagyon közel akar hozzá férkőzni valamiért, ha már a királyi gárdistákat is rá tudta venni, hogy egy egyszerű középosztálybeli kalmár lányát, aki ráadásul apja után a korona elleni egyik legnagyobb összeesküvés szellemi vezetői közé tartozik, meghajlással tiszteljenek meg. A királyság háromszáz éves fennállása alatt egyszer sem fordult elő, hogy a királyi gárda tagjai ily mértékben tiszteletüket fejezték volna ki bárkinek is uralkodókon, tartomány- és főurakon kívül. Úgy húsz éve abból volt botrány, hogy a gárda egyik egységek tagjai nem voltak hajlandóak meghajolni peloponnészoszi emír előtt, akihez béketárgyalásokra érkező attikai magyar helytartót kísérték. Ha már egy emírt nem tisztelnek meg ezzel, akkor őt miért? Itt valami nagyon nem stimmelt. Az ajtó bezárult a gárdisták mögött és a hajó lassan elindult. A szobába ekkor belépett a három főúr, akik kirángatták az otthonából.

- Mi folyik itt? – pattant fel Beatriz a trónszékből.
- Kérem, nyugodjon meg! – mondta Genscher. A hangja teljesen megváltozott. Eddig úgy beszélt hozzá, mint egy közemberhez, egy egyszerű polgárhoz, ami tulajdonképpen volt is. Ám ez a lekezelő hangnem most teljesen eltűnt. Úgy beszélt hozzá, mint egy yenrangú, sőt már-már felsőbbrendű személyhez.
- Minden rendben lesz. – mondta.
- Hová visznek? – kérdezte a lány már kissé lecsillapodva.
- Hamarosan megtudja. – válaszolta de Vega és ledobta a köpenyét. Csillogó fehér egyenruhát viselt alatta. Pont olyat, mint az előző napi „ceremónián”. A másik két főúr is levette a köpenyét. Chrétien egy egyszerű kék öltönyt, Genscher pedig egy fekete kosztümöt viselt a szakadtnak tűnő, sötétbarna lepel alatt. Öltözetükből Beatriz arra következtetett, hogy valami fontos esemény helyszínére igyekeznek. Ő is végignézett magán. Sportcipőt, farmernadrágot és egy sötétkék pólót viselt. Nem éppen társaságba illő öltözék volt. Már szólni is akart kísérőinek, de azok csendre intették.

A hajó néhány perc megállt. Beatriz kinézett az ablakon és legnagyobb meglepetésére a palotát látta maga előtt.
- Jöjjön! – szólt neki Genscher.
Beatriz szó nélkül elindult a három főúr után, akik
kivezették a jachtból és beültették egy hatalmas limuzinba. Alig utaztak pár percet, már oda is értek a díszes bejárathoz. Az egyszerű kereskedő lány kissé feszélyezve érezte magát a hatalmas szobrok árnyékában. Ahogy beléptek a kapun egy akkora terem tárult eléjük, amiben simán elfért volna a Sonza család villájának teljes lakó része. Beatriznak elállt a lélegzete is. Ám a főurak nem foglalkoztak útitársuk álmélkodásával. Felszólították, hogy menjen tovább és elindultak fölfelé egy hosszú lépcsőn. Majdnem annyi ideig gyalogoltak, mint amennyi ideig idáig utaztak. A lépcső végén egy kisebb, de még így is hatalmas szoba várta őket. A három főúr megállt és bevárta őt. Beatriz még mindig zavarban volt. A francia főúr végignézett rajta és megcsóválta a fejét.
- Nem a legjobb viselet, de hát nincs más. – mondta, majd fejével biccentett a szoba másik végében lévő egyik ajtó felé. Odabentről hangos zsibongás szűrődött ki.
- Kérem, várjon itt, amíg nem szólítjuk! – mondta Genscher.
Beatriz megpróbált válaszolni, de egy hang sem jött ki a
torkán. Így csak bólintott. Nem tudta mit akarhatnak tőle. Vajon miért hozták a palotába? Valamiféle bíróság lehet odabent? De hát miért tartják egy egyszerű kereskedőlány tárgyalását épp a palotában?

De Vega bólintott és kinyitotta az ajtót. A zsibongás most egyenesen hangzavarba csapott át. Ahogy Beatriz látta az ajtó mögött egy meglehetősen nagy erkély volt tele emberekkel. A jelenlevők között megismerte Adriana Gonzalvot, III. Gavrilo Gonzalvo húgát és Briana Hassent, a néhai király feleségét. A három főúr belépett az ajtón, mire teljes csend lett.
- Hölgyeim és uraim! – monda fennhangon de Vega az erkély széléhez lépve. – Köszönöm hogy megtisztelnek jelenlétükkel ezen a kései órán. Néhai uralkodónk, III. Gavrilo Gonzalvo király nem hagyott hátra rendelkezést a felől, hogy ki kövesse a trónon. Húgát, a köztiszteletnek örvendő Adriana Gonzalvot, a Gonzalvo- família ezen ágának utolsó tagját, féltette a hatalom súlyától így az uralkodóválasztás feladatát ismét a népre ruházta át. Megköszörülte a torkát majd így folytatta.
- A szavazás igen szoros volt. A nép nem szívesen vált meg egy olyan dinasztiától, amely tizenhárom évig igazságosan irányította országunkat. Ám az élet megy tovább. Ezért engedjék, meg hogy bemutassam Venezia új uralkodóját:
Beatriz Julana Sonzát!

A teremben üdvrivalgás tört ki. Mindenki éljenzett, kurjongatott és ugrált örömében. Bár a jelenlévők közül senki sem tudta, hogy igazából kicsoda ez a Sonza lány, de ez már csak így volt. Majdnem háromszáz éve a nép, vagy inkább a királyi tanács, olyan uralkodókat választott, akik többsége addig teljesen elzárkózott a közélettől. Bár néhányukban még fölrémlett Pedro Sonza lázadása, de nem foglalkoztak vele. Beatriz nem akart hinni a fülének. Teste megmerevedett lábai földbe gyökereztek. Alig kapott levegőt. Genscher és Chrétien hátranéztek az ajtóból és biccentettek neki, hogy jöjjön be. De Beatriz nem mozdult. Ekkor de Vega ismét megköszörülte a torkát és inkább a pár méterre mögötte álló ijedt lánynak, mint az előtte tolongóknak ismét elkiáltotta magát:
- Venezia új uralkodója: Beatriz Juliana Sonza.

Beatriz nagy nehezen magához tért a meglepetéstől és elindult befelé. Lábai mintha ólomból lettek volna. Alig tudott mozogni. Gépiesen odasétált az erkély széléhez és letekintett. Egy hatalmas bálterem terült el alatta. Legalábbis leginkább egy bálteremre hasonlított. A terem faltól falig tele volt vidáman kiáltozó emberekkel, akik mind őt ünnepelték. Beatriznak csak most jutott el teljesen a tudatáig, hogy ő, egy közrendű kereskedő lánya követi a trónon a hatalmas Gonzalvo- dinasztiát, amely olyan nagy uralkodókat adott ennek a kicsi ám sok téren mégis oly hatalmas országnak, mint Bartolomeu, Chiara, Adriano és III. Gavrilo Gonzalvo. Olyan nagy embereket, akinek ő a nyomába sem érhet. És mégis. Most ő áll itt azon az erkélyen, ahol pontosan tizenhárom évvel ezelőtt a nagy dinasztia megalapítója, az idős I. Gavrilo Gonzalvo, nyolc éve unokája Bartolomeu Gonzalvo, egy éve pedig III. Gavrilo Gonzalvo állt. Azon az erkélyen, ahol már közel háromszáz éve az összes uralkodót bemutatták a népnek. Beatriz úgy érezte, mintha egy álomban járna, mintha mindez a pompa, ami körülveszi csak a képzeletének szüleménye, lenne. De nem. Ez nem álom volt. Ez volt a valóság. Beatriz elmosolyodott és széttárta karjait mintha meg akarná ölelni az alatta tolongó tömeget.
- Elég hamar ráérzett a lényegre. – súgta oda Genscher de Vegának.
A férfi bólintott.
- Ezért is választottam őt. Bár természetétől távol áll,
mégis mélyen benne van a hatalomvágy démona. Adunk neki egy évet, hogy megízlelje milyen a hatalom, aztán megszabadulunk tőle. Genscher és Chrétien elmosolyodtak, és csöndben nézték, ahogy az újdonsült királynő boldogan öleli magához az őt
üdvözlő tömeget.

Beatriz még egy ideig állt így a jelenlévők előtt eltelve az őt övező üdvrivalgással, majd hallgatva a körülötte álló főurakra és szolgákra leeresztette karjait, megfordult és elindult kifelé. Szeme sarkából látta a közvetlenül mellette álló két nőt, Brianát és Adrianát, a halott király két legközelebbi hozzátartozóját. A két nő fejét lehajtva mozdulatlanul állt az erkély szélén. Bár már egy évvel ezelőtt jól tudták hogy milyen sors vár Gavrilora, most mégis nehéz volt feldolgozni a történteket. Most hirtelen Beatrizban is felvillant a fölismerés, hogy mi is vár rá. Ha ez mind igaz, ami körülötte folyik, és nem történik valami olyan csoda, ami háromszáz éve még egyszer sem fordul elő, akkor igaz, hogy annak a szuperhatalomnak lesz az uralkodója, amely a kezében tartja a világ teljes katonai és kereskedelmi armadáját és tulajdonképpen a mai világ egyeduralkodója, de valamivel kevesebb, mint egy év múlva őt fogják ünnepélyes keretek között lefejezni a palota előtti főtéren.

Most minden végigfutott az agyán, amit az apró, de mégis hatalmas királyság történetéről tudott. Az uralkodók listája I. (Alapító) Boldizsártól kezdve I. Zitán, III. Carlon, IV. Hugón, II. Rolfon és XV. Xavieren keresztül egészen III. Gavrilo Gonzalvoig akiket mind egytől egyig, szinte percre pontosan egy éves távolságban egymástól, lefejeztek a palota előtti főtéren az „Isten rendelése”
címén. Valójában Beatriz olyan jól tudta, mint mindenki más hogy ez csupán az ókori keltáknál szokásos „pünkösdi” ünnepélyen megválasztott „király” hagyományának átörökítése és egy teljes évre való kiterjesztése, melynek köszönhetően a király teljhatalmú figuraként az állam és a világ egyedüli vezetője lesz, ám valójában helyette minden téren a királyi tanács és annak tagjai, a nagyravágyó, hataloméhes főurak kormányoznak. Beatriz mindezt tökéletesen jól tudta, de valahogy most mégsem tudott foglalkozni vele. Nem félt attól, ami rá vár. Nem félt a haláltól. Egész lényér határtalan boldogság töltötte be.

Amíg de Vega ott maradt az erkélyen és tovább szónokolt Genscher és Chrétien egy csapatnyi szolgáló társaságában felvezette Beatrizt a lakosztályába. Hagyomány volt, már szinte a királyság megalakulása óta, hogy két, vagy három főúr intéz mindent az új uralkodó körül a koronázási ceremónia előtt. Ezt a feladatot most Genscher, Chrétien és de Vega vállalták magukra. Ezzel a „szolgálattal” sokszor uralkodásának egész idejére magukhoz láncolták az uralkodót, és marionett bábúként ráncigálták ide-oda.

A lakosztály a palota egyik tornyában volt, amely a keleti városrész felé nézett. Így a hatalmas panorámaablakon keresztül a leendő uralkodó Velence legszebb városrészeit láthatta. Közvetlenül a palota mellett a hatalmas királyi parkot, amelynek egyes fáit még a dózsék korában ültették. Ezek a faóriások már ezer éve díszítették a várost. A parkon túl a lagúna vizére épített gyönyörű óváros, a fantasztikus látványt nyújtó a telehold fényében ezernyi színben csillogó keleti negyed terült el. Magán a lakosztályon látszott, hogy eredetileg férfinak készítették elő. A spártai egyszerűséggel berendezett szobák fala barnásvörösre volt festve. A bejárattól balra elhelyezkedő könyvtárszobában pajzsok, kardok és míves pisztolyok lógtak a történelem minden korszakából. Mellettük pedig gondosan kiválogatva az uralkodócsaládok legszebb hölgyeinek portréi. A húsz éves Hajnal királyné magyar királynővé koronázásakor, nem sokkal férje, VI. László trónra lépése után, lányuk Eszter
királykisasszony, a japán Kaname hercegnő, a francia II.
Juliette, a brazil Maribella császárné és még sokan mások. Bár a falon rengeteg kép és tárgy lógott a szoba mégsem látszott zsúfoltnak. Olyan volt, mint egy viktoriánus kori angol könyvtár egy jómódú polgári család otthonában. A bejárattal szemben volt a hálószoba egy hatalmas franciaággyal, jobbra pedig egy minden luxussal felszerelt fürdőszoba. A három főúr megalázkodva kérte az újdonsült királynő bocsánatát, amiért ilyen lakosztályban kell töltenie az éjszakát, de hamarosan rájöttek, hogy erre semmi szükség. Beatriz teljesen el volt ragadtatva a látványtól és oda sem figyelt arra, amit kísérői mondtak. Csak pár perc múlva tért magához és arról érdeklődött, hogy nem hívhatná-e fel a testvéreit.
Miután mindenről felvilágosította bátyjait fáradtan dőlt le az ágyra. Minden úgy ment, ahogy számított rá. Fernando rögtön összeesküvést szimatolt az ikrek pedig önfeledten lelkendeztek. Nem hiába, nem sokan mondhatják el magukról, hogy a húguk Venezia királynője. Pár percig elmélkedett még ezen majd mély álomba merült.

Az egész éjjelt átaludta. Másnap arra ébredt, hogy puha kezek simítják végig a testét és egy lágy hang búg a fülébe.
- Felség, ideje felkelnie.
Beatriz kinyitotta a szemét és még a lélegzete is elállt.
Egy gyönyörű fiatal lány állt előtte. Olyan gyönyörű amilyet még életében nem látott. Magas volt és vékony. Testét csak egy áttetsző kék kendő takarta. Hosszú szőke haja a hátát verte. Égszínkék szemei úgy csillogtak, mint két simára csiszolt gyémánt. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Beatriz azt hitte, még mindig álmodik. Megdörzsölte a szemét, de a lány még azután is ott állt az ágya mellett és csak mosolygott rá. Rájött, hogy ez nem álom. Bár nem volt leszbikus, ez a lány, aki valószínűleg nem volt több tizennyolc évesnél, de húsznál biztos nem, teljesen felizgatta.
- Ki… ki maga? – kérdezte meglepetten.

Torka kiszáradt. Alig jutott szóhoz. A lánynak elkerekedett
a szeme és mélyen meghajolt.
- Alázatos bocsánatáért esedezem a neveletlenségemért felség. A nevem Veronica és az ön udvarhölgye vagyok.
Beatriznek furcsán hangzott ez a szó… udvarhölgy… mintha csak a középkorban lenne. Bár ami azt illeti a jelenlegi politikai és jogi helyzetet elnézve nem álltak túl messze tőle.
- Értem… - válaszolta bizonytalanul. – Kérem, egyenesedjen fel!
A lány elpirult.
- Kérem felség, tegezzen nyugodtan! – mondta a fejét
leszegve miközben a kezét tördelte. – Végtére én csak egy szolgálólány vagyok.
Beatriz elmosolyodott. Felkelt az ágyból és a Veronica elé lépett.
- Semmi baj. – mondta és szelíden fölemelte a lány fejét. – Ne féljen már annyira tőlem!
A szolgálólány könnytől remegő szemét látva ő is elpirult.
- Bocsánat… Szóval nem kell annyira félned tőlem.
Úrnője mosolyát látva Veronica is jobb kedvre derült.
- Így már mindjárt más. – mondta Beatriz és elindult az ajtó felé.
- Ó… felség… - kiáltott utána Veronica. – Csak azt ne mondja, hogy ebben a ruhában aludt!
Ahogy végignézett magán Beatriz ráeszmélt hogy még mindig ugyanabban a rongyos ruhában van, amiben előző éjjel ment ki Anderson elé.
- Azonnal át kell öltöznie! És gondolom akkor tegnap este nem is fürdött.
Beatriz beismerően bólintott. Veronica megragadta a karját és elkezdte húzni a fürdőszoba felé.
- Jöjjön… gyorsan!... Sietnünk kell.
A meglepett nő szó nélkül követte szolgálóját a szomszéd szobába. Ahogy beléptek Veronica becsukta az ajtó és izgatottan fordult úrnőjéhez.
- Vetkőzzön le, kérem! – mondta.
- Hogy?! – csodálkozott Beatriz és földbe gyökerezett a lába.
- Kérem… felöltözve nem tudom megmosdatni!
Beatriznak elkerekedett a szeme. De hát minek őt megmosdatni?! Ő már felnőtt nő, egyedül is képes tisztálkodni.
- De hát erre semmi szükség… - mondta miközben a kezét szinte reflexszerűen, nyújtotta előre, de rögtön a torkán akadt a szó, amint látta, hogy Veronica megengedi a vizet, és teketóriázás nélkül ledobja magáról a kendőjét. A szemei kiguvadtak a gyönyörű kép láttán, ami elé tárult. Veronica tényleg olyan volt, mint egy angyal. Egy természetfölötti lény, tündér, nimfa, vagy akármi. Bőre fényes volt és teljesen sima. Formás mellei izgatóan libegtek a nagy sietségben. Gömbölyű feneke olyan volt, mint egy hatalmas, jól érett barack. Két lába között a szőr teljesen le volt borotválva. Beatriz szemében úgy tetszett mintha ezt a lányt Isten valami felsőbb célra teremtette volna. Álmában sem gondolt rá, hogy egyszer egy ilyen gyönyörű teremtést fog látni teljesen meztelenül.

Amikor észrevette úrnője zavarát Veronica mosolyogva odalépett hozzá, és gyengéden elkezdte vetkőztetni. Beatriz sóbálvánnyá merevedett és szinte már kívülről szemlélte, ahogy ez a gyönyörű lány lehúzza róla koszos ruháit majd gyöngéden a kádba, fekteti. A lány arcát nézve feltűnt neki, hogy ő is szerfölött élvezi a helyzetet. Ahogy bemászott mellé bevizezte a kezét, és lassan elkezdte simogatni Beatriz testét. A keze hihetetlenül puha volt, és ahogy végigsimította a testét Beatriz valahogy teljesen ellazult.
Élvezte, ahogy ez a tündér végigsimítja a tagjait. A mennyben érezte magát. Veronica ezután tusfürdőt vett elő a kád melletti szekrényből és azzal kezdte el kenegetni a kéjmámorban úszó Beatriz testét.
- És csak engem fürdetsz, vagy mást is? – kérdezte Veronicát és mélyen a lány szemébe nézett.
- A palota szolgálatában állok asszonyom. – felelte a lány elpirulva. – A mindenkori uralkodót szolgálom, ha ő igényt tart rá. Bármilyen szolgálatomat igénybe veheti… bármit megteszek önnek… titkos leveleket szállítok… megszerzem, amit csak kér… bármit… az öné vagyok.
Veronica szemében valami különös fény csillogott. Beatriz még sosem látott ilyen vágyakozó tekintetet. Érezte, ahogy testét melegség önti el. A lány keze lassan, remegve a melleire csúszott, majd megremegett és érezte, ahogy a puha ujjak hirtelen elvállnak a testétől. Szinte ösztönösen az apró kéz után nyúlt és hozzá tapasztotta a melleihez. A lány arcán meglepettség tükröződött. Bár nem mondta ki Beatriz szavak nélkül is megértette, mire gondol. Közel hajolt hozzá és megcsókolta.

Ám hirtelen ráeszmélt hogy mit is cselekszik, és ijedten elhúzta a fejét. Ám Veronica csak elmosolyodott és hozzábújt úrnőjéhez.
- Az öné vagyok. – ismételte selymes hangon. – Testestül lelkestül.
Ajkaik ismét lágy csókban értek össze és testük gyengéden egymásba fonódott. Beatriz hevesen simította végig a lány testét. Nem tudott betelni a selymes bőr érintésével.
- Angyal vagy… Egy földre szállt angyal. – súgta a lánynak, amikor elég erőt vett magán, ahhoz hogy elengedje annak puha ajkait. Olyan érzés volt mintha nem is egy embert, hanem egy álmot csókolna. A puha ajkak lágy érintése teljesen rabul ejtette. Olyan érzések törtek fel benne amilyeneket azelőtt még sohasem érzett. Veronica lassan kibontakozott öleléséből, eleresztette az ajkait, és lassan elkezdte úrnője nyakát és vállait csókolgatni. Lassan haladt lefelé miközben minden négyzetcentimétert végigcsókolt Beatriz testén. Lassan körkörösen körbejárt a puha mellein, amíg el nem érte a kőkeményre merevedett mellbimbókat.

Szívogatta, csókolgatta őket, és a nyelvével simogatta körbe. Beatriz torkából a mámoros gyönyör sóhajai törtek föl. Kezeivel gyengéden simogatta Veronica testét. Élvezte, ahogy a lány nyelvével izgatja a mellbimbóit és élvezte a puha bőrének érintését is. Veronica haladt tovább lefelé. Végigcsókolta Beatriz hasát és combjait. Úrnője belefúrta ujjait gyönyörű szőke tincseibe és lágyan irányította fejét a két lába közé. A fiatal szolgálólány mesterien fokozta a kéjt, azzal hogy csigalassúsággal haladt fölfelé a combja belsején. Beatriz már teljesen felizgult. Teste lassan kiemelkedett a vízből hogy Veronica még feljebb juthasson. És amikor a lány végre elérte az öröm kapuját hatalmas sóhajtásokban tört ki. A lány mélyen betolta nyelvét úrnője szeméremajkai közé és lefetyelte az onnan kiáradó nedvet. Beatriz úgy érezte, mintha már nem is a földön lenne, hanem valahol a fellegek között szállna.

Hatalmas örömök között tört rá a mennyei orgazmus. Óvatosan megfogta a lányt és felhúzta magához. Ajkaik ismét forró csókban értek össze. Testük egymáshoz simult. Érezte, ahogy a Veronica puncijából kifolyó nedv végigcsordogál a combján. Most ő indult el lefelé és szinte habzsolta az olyannyira áhított testet. Vadul csókolta végig a lány puha nyakát és feszes melleit. Nem tudott betelni vele. Ahogy elérte a csípőjét azonnal belevetette magát a kéjbarlangba melyből már csakúgy ömlött az édes nedv. Veronica teste vonaglott, ahogy úrnője nyelvével egyre beljebb hatolt. Pár perc után egy nagy orgazmust követően végül teljesen elernyedt és visszasüllyedt a vízbe.
Beatriz visszacsúszott mellé és szelíden simogatta az arcát.
- Ideje mennünk. Már várnak ránk. – lihegte a lány és lassan kiemelkedett a kádból. Beatriz szomorúan nézte, ahogy a lány kimegy a fürdőszobából.

Csajozási és pasizási tanácsok

fel