Venezia IX. rész
Csajozási és pasizási tanácsok
Venezia a világ legtöbb embere számára nem jelentett többet, mint pusztán
Velence hatalmas megalopoliszát, mely lassan már akkorára nő, mint London,
Párizs, Róma, Berlin, vagy akár New York, Tokió és Bombay. Akárhol szóba került
a kis állam, mindenkinek a hatalmas üveg épületek, a fényűző paloták, a gondolák
százai és a tengerek teljhatalmú ura jutott eszébe. Azonban ez nem volt minden.
Venezia ennél jóval nagyobb volt. Nagyobb és több. A gigantikus város mellett,
mely már régen túlnőtte és bekebelezte azokat a városokat, amelyekkel a
reneszánsz idején kíméletlen háborút folytatott, nagy kiterjedésű érintetlen
természet is elterült a kis ország területén. Venezia nem szimplán egy város
volt. Magába foglalta annak a területnek majdnem az egészét, amely egykoron
Veneto néven Olaszország tartománya volt. Sőt, túl is nyúlt annak határain. Így
bár teljes területét nem foglalta magába, talán még nagyobb is volt, mint az
egykori tartomány.
A város forgatagától messze, az Alpok elő láncainak oldalában sűrű erdő terült
el. A kanyargós szerpentinről, amely felkanyargott a hegyek oldalán, alig
lehetett néha látni a tengert, vagy az annak partján elterülő fővárost. A fák
mindig eltakarták. A hintó lassan baktatott a simára döngölt földúton. A betont
már javarészt elfelejtették. Csak azokat az utakat aszfaltozták le, ahol a
hatalmasságok jártak drága automobiljaikkal egyik városból a másikba. A lovaknak
tökéletesen megfelelt a földút is. Sőt, talán még jobb is volt, mint a kemény,
rugalmatlan aszfalt.
Az ütemes patadobogás beszűrődött a kocsi belsejébe is. Bernardo zavartan
csavargatta kabátja szélét. Ritkán vett fel ilyen drága ruhát. Többnyire a
kopott farmert és a pólót részesítette előnyben. De ilyen öltözetben mégsem
állhat egy főúr lánya elé. Izabelle a méretes ballonkabát alatt, amit
valószínűleg az apja szekrényéből emelt el, díszes lovagló ruhát viselt. Ez az
öltözet már önmagában többet érhetett, mint amennyi a Sonza család teljes
vagyona volt. Hogy mutatna e-mellett ő egy szakadt farmerban és egy rongyos
pólóban? De szerencsére jár bizonyos előnyökkel az, ha az ember nővére Venezia
királynője. Például az, hogy bármit megvehet a kincstár költségére. Ez szinte
kimeríthetetlen forrásokat jelentett számára. Bármit megtehet, amiről egész
életében álmodott, anélkül hogy a kincstárban feltűnne a hiány. Ez nekik csak
annyi mintha egy tehetős kereskedő egy pénz érmét dobna egy koldusnak. Semmi.
Elhanyagolható. Ez az összeg az adókból, vámokból és minden más bevételből
szinte pillanatok alatt kipótlódik. De akkor is kényelmetlenül érezte magát.
Sebtében nem tudott honnan máshonnan szerezni magának elegáns ruhát, mint hogy
megvette az újonnan varratott katonai díszegyenruhák egyikét. A veneziai
hadsereg gyalogsága olyan jelentéktelen volt, hogy lényegében össz tevékenysége
az ünnepeken való felvonulás és válságosabb esetekben a rendfenntartás volt. Így
lényegében nagyobb szükségük volt egy díszes, milliókat érő díszegyenruhára,
mint egy kényelmes zubbonyra, amiben kimehetnek a frontra.
A bársonyos kék anyagból készült kabát kissé lötyögött rajta. Az a katona biztos
valamivel termetesebb nála, akinek a ruha eredetileg készült, de még ez
közelítette meg a legjobban a méretét. És különben is. Inkább nagy legyen, mint
kicsi! Bernardot idegesítették a mélykék kabátról fityegő aranyozott díszek.
Piperkőcnek érezte magát. Egy elkényeztetett arisztokrata ficsúrnak, aki minden
idejét kártyázással, szivarozással és előkelő nők hajkurászásával tölti. Bár
lényegében az ő élete is ezzel telt, már amikor nem voltak épp úton valahova,
rozoga kereskedő hajójukkal, de azért ez mégis más. Izabelle sokkal
visszafogottabbnak tűnt mellette. Bár a lány ruhája is becsületére vált volna
minden úri hölgynek, de mégis praktikus, visszafogottan elegáns volt, míg ő
ormótlan és korlátolt ebben a csupa dísz hacukában.
A lányt azonban a jelek szerint ez egyáltalán nem zavarta. Arcán szelíd
mosollyal figyelte Bernardo szorongását. Magában biztos jót nevetett rajta. A
fiú még komolyan vette ezeket a dolgokat. Valószínűleg nem viselkedne így, ha
egy vele egy rangú családból való lánnyal lenne. Nincs ez másképp az
arisztokratáknál sem. Csak a pökhendi férfiak akarják ezt mutatni az alacsonyabb
osztályok felé.
- Na és? - szólalt még végül csilingelő hangon.
- Hova viszel?
Bernardo felemelte lesütött szemeit és tekintete találkozott a lányéval.
- Meglepetés - mondta és egy mosolyt erőltetett az arcára.
Izabelle felkacagott. Tetszett neki a fiú határozatlansága. Egyszerűen
lerendezhetné az egészet, ha egyértelműen a tudtára adná, hogy nem kell úgy
viselkednie amilyennek a nemeseket elképzeli, de akkor odaveszne a dolog
varázsa.
Szótlanul ültek tovább egymás mellett, míg a kocsi végül felért a hegy csúcsára.
Ott végül zötykölődve megállt. Izabelle érdeklődve kandikált ki az ablakon, de
nem látott semmit, csak egy apró irtást maguk körül.
- Megérkeztünk, uram! - szólt hátra a kocsis.
- Köszönöm - válaszolta Bernardo és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Gyorsan átszaladt a túloldalra és kinyitotta a másik ajtót is, majd meghajolva
nyújtotta a kezét Izabelle felé.
- Signorita! - mondta halkan, és amikor a lány beletette a kezét az övébe,
gyengéden kisegítette a kocsiból.
Amikor látta a magasított sarkú lovagló csizmákat a földre érkezni ismét
felemelte a fejét és a lányra mosolygott. Izabelle ismét elnevette magát és egy
kecses mozdulattal megcsókolta Bernardo arcát. A fiú alig láthatóan elpirult.
Kezével ismét a kabátja szélét kereste, hogy zavarában azt gyűrögesse.
Izabelle azonban már nem foglalkozott ezzel, hanem kirohant az irtás közepére és
lassan körbe fordult. Még mindig nem látott semmi érdekeset. Az erdő szélén
néhány fatönk között egy rozoga házikó bújt meg, amit a kocsiból nem látott, az
irtás egyik felén pedig a kontinens felé eső hegyoldal nyílt lejtőin túl a
csodás völgyek látványa tárult elé. Vajon Bernardo azért cipelte ide, hogy
becsábítsa ebbe a rozoga kalyibába, amely valaha vadászkunyhó lehetett és a
szénarakáson magáévá tegye? Izgalmas kis kaland lenne, de a fiú zavarát látva
ezt nem tartotta valószínűnek.
- Nos? - pillantott mosolyogva Bernardora, aki titokban rá sandított. - Mit
fogunk csinálni?
Akaratlanul is, de ismét a kunyhó felé pillantott.
- Mindjárt meglátod - mosolygott a fiú. Nagyot lélegzett és elindult a düledező
épület felé.
Talán mégis azt akarja, amire Izabelle gondolt? A lány agyában ismét felvillant
a gondolat, de rögtön el is kergette.
Bernardo kulcsot halászott elő a kabátja zsebéből és kinyitotta az ajtót. Aztán
ugyanazzal a mozdulattal, amivel visszacsúsztatta a kis, rozsdás fém kulcsot a
zsebébe, le is vette a kabátját és felakasztotta egy kiálló szögre.
- Ez a házikó egy régi jó barátunké volt - magyarázta a lánynak. - Apa sokszor
járt ki ide és egy üveg jófajta bor mellett diskurált az öreggel, amíg mi kint
játszottunk az erdőben.
Izabelle élvezte a kis történetet. Érezte, hogy a fiú kezd megnyílni, de nem
tudta hova akar kilukadni.
- Aztán amikor már nagyobbak lettünk az öreg felajánlotta, hogy nekünk adja a
kunyhót -folytatta Bernardo -Ő már nem bírta az erdei életet, amire feltette a
fiatalságát és tudta, hogy mi szívesen vagyunk itt kint. Fernando ide hozta az
első barátnőjét hogy...
A szava egy pillanatra elakadt és ijedten pillantott Izabelle-re.
- Értem én - nevetett a lány. Talán mégis erről van szó?
- Mi azonban Gustavoval egészen másra használtuk ezt a helyet - folytatta a fiú,
azzal belépett a házikóba és egy nagy acél szerkezetet húzott ki, melyre egy
vastag ponyva volt erősítve.
- Egy sárkányrepülő! - kiáltott fel Izabelle.
- Igen - nevetett Bernardo. Csodálkozott, hogy a lány látott már ilyet. Nem
tartotta valószínűnek, hogy az öreg Juan de Vega épp sárkányrepülni hordta volna
a gyerekeit kiskorukban, de hát Izabelle nem is tűnt annak a tipikus úri
hölgynek, akinek az össz. testmozgás a lovak kecses léptetése és a keringő. A
nővéréből, Juanitából, még kinézte, de Izabelle- ből nem.
- Velem tartasz egy körre? - kérdezte, miközben irányba állította a szerkezetet
és rögzítette rajta a ponyvát.
- Már hogy a fenébe ne?! - kiáltott fel Izabelle.
Oldani akarta a hangulatot azzal, hogy nem játssza többet az előkelő úrhölgyet,
de ezzel csak meglepetést csalt a fiú arcára.
- Jól van - mondta Bernardo és a hintó felé sandított.
A kocsis időközben kioldotta a lovakat és elvezette őket az erdőbe legelni.
Bernardo biztos volt benne, hogy nem ez volt a fő ok, amiért eloldalgott, de hát
fő a diszkréció.
- Gyere! - intett a lánynak miközben lassan megemelte a szerkezetet.
Mindketten bebújtak a kifeszített piros-zöld foltos ponyva alá és leguggoltak a
keresztbe rögzített kapaszkodórúd mellé.
Bernardo előhorgászott egy kötelet valahonnan a ponyva egyik rögzítése mellől és
óvatosan rátekerte Izabelle derekára. Arcán ismét megjelent a vörös pír miközben
gyengéden tapogatta a lány csípőjét, hogy elég szoros-e a biztonsági kötél. A
lány majdnem elnevette magát.
- Csak hogy nehogy bajod legyen - suttogta végül, mint egy magyarázatként.
Aztán ismét felnyúlt a ponyvához és egy másik kötelet is lehúzott, amit a saját
derekára tekert.
- Készen vagy? - kérdezte.
Izabelle ráharapott az alsó ajkára és bólintott.
- Akkor kapaszkodj! - mosolygott Bernardo és erősen megmarkolta a kereszt rudat.
Miután Izabelle is követte a példáját, a férfi nekivetette a vállát a
szerkezetnek és felegyenesedett.
- Na nyomás! - kiáltott és elkezdett rohanni.
Izabelle alig tudott lépést tartani vele. Pár méter után érezte, hogy a
kifeszített ponyvára belekap a szél, és a lába lassan elemelkedik a földről.
Úgy emelkedtek fel, mintha csak saját szárnyaikon szállnának. A táj egyre
zsugorodott alattuk, ők pedig lágyan siklottak le a völgybe.
Fernando ugyanúgy feszengett, mint az öccse. Ám őt egészen más jellegű probléma
aggasztotta. Szinte már pedáns módon dörzsölte kitüntetésekkel teli fehér
kabátját, hogy kiűzze belőle Briana levendula illatát. Kicsit kényelmetlenül
érezte magát az elegáns autó bőr ülésén. A fekete belső borítás hidegséget
árasztott magából.
Juan de Vega azonban szemmel láthatóan nem zavartatta magát. Kényelmesen
elhelyezkedett, keresztbe tette a lábát és előhúzott a kabátjából egy csillogó
ezüst tárcát.
- Kér? - tartotta a szivarokat Fernando orra alá.
A férfi torka teljesen kiszáradt, úgyhogy csak enyhe fejrázással jelezte, hogy
nem.
- Rendben - vont vállat de Vega.
Kivett egy szivart a tárcából, a szájába tette és meggyújtotta.
Fernando továbbra is a kabátját dörzsölte. A főúron nem látszott hogy megérezte
volna az erős levendula illatot, de valószínűleg nem is nagyon izgatta volna
magát miatta. Elvégre kizárt hogy felismerje Briana kölnijét, és mit érdekelné
őt, hogy Fernando milyen nőcskével tölti az éjszakáit? Csak ne legyen belőle
botrány.
Ahogy kitekintett az ablakon valami nagy szerkezetet látott tovasuhanni a hegyek
között. Bernardo biztos jól érzi most magát. Szívesebben lenne most az ő
helyében. Még a közlegények kék kabátját is szívesebben magára öltené, mint hogy
most ebben a fehérben feszengjen, útban a hadsereg egyik állomáshelye felé.
A főurak a fejükbe vették, hogy ha törik, ha szakad tábornokot, csinálnak
belőle. Ennek persze teljesen más oka volt, mint amit egyesek naivan
elképzelnének. A hat főúr egyszerűen csak nem bízott benne. Féltek, hogy ha
Fernandot hagyják, hogy Beatriz közelében legyen, akkor annak beláthatatlan
következményei lehetnek. Az uralkodók mindig meg vannak győződve arról, hogy
mindenki úgy ugrál, ahogy ők fütyülnek. Beatriz pedig ilyen tekintetben
különösen jól irányítható. Így nem engedhetik meg, hogy álljon mögötte egy olyan
valaki, aki kívülállóként alternatívát nyújthat neki a főurak sugalmazásaival
szemben. Egyszerűbb lett volna, ha csak szépen csöndesen elteszik láb alól, de
az biztos hogy sokkal kockázatosabb is. Egy képzetlen személynek azonban a
tábornoki kifejezés önmagában is a halálos ítéletét jelenthette és így legalább
tiszta maradt a kezük.
A Keleti Hadsereg főhadiszállása alig egy órányi kocsiútra volt Velencétől. Juan
de Vega jól ismerte a hadtest vezérkarát. Fiatalon ő maga is itt szolgált,
azokkal a férfiakkal és nőkkel együtt, akik most a vezérkarban ülnek. Nem volt
hát nehéz elintézni, hogy felvegyék soraikba az immár hivatalosan is kinevezett
Fernando Sonza tábornokot.
A III. világháború óta világszerte új hadviselési technika terjedt el. Mint oly
sok mindent, ezt is VI. László, magyar király terjesztette el. Minden állam négy
részre osztotta a hadállományát. Északi, Déli, Keleti és Nyugati Hadtestre. Ezek
nevüket eredetileg arról kapták, hogy a megfelelő határszakaszt védték. A Magyar
Királyságban például az Északi Hadtest három hadserege védte a Felvidék határát
Trencsén, Szepes, illetve Zemplén megyénél, a Keleti Hadtest négy hadserege
Erdélyt Máramarosnál, Csíknál, Fogarasnál és Krassó - Szörénynél, a Déli Hadtest
négy hadserege a déli határt Temes, Szerém, és Zágráb megyéknél, illetve
Dalmáciában, a Nyugati Hadtest három hadserege pedig a nyugati határt Krajnánál,
Burgenlandnál és Nyitránál. Azonban egy olyan kis országnál, mint Venezia ez
nehezen működött. A déli határ azonnal kiesett, mivel az végig a partvonalat
követte. Így Venezia Déli Hadteste egyenlő volt a határtalan méretű flottával. A
további határokra pedig még egy-egy hadsereget is nehéz volt kinevezni, nem hogy
egy egész hadtestet. Így bár formálisan létezett az Északi, Keleti és Nyugati
Hadsereg, de ezeknek a névadó határokhoz vajmi kevés köze volt. Sőt, ha már itt
tartunk, ezeknek bármihez vajmi kevés köze volt. Mivel Venezia fő erejét a
flotta adta, a szárazföldi seregek mondhatni csak dísznek voltak felszerelve.
Általában ha valaki meg is merte támadni Veneziát szárazföldön, akkor valamelyik
nagyhatalom a védelmére kelt. Mert aki ráteszi a kezét Velencére, az ráteszi a
kezét a világ teljes tengeri armadájára. Ha ez egy olyan országgal párosul,
amelynek szárazföldi területe nagyhatalmilag elhanyagolható és szárazföldi
serege szinte egyenlő a nullával, akkor az államfőknek nincs mitől félniük.
Flottával még nem hódítottak meg egy országot sem. Viszont ha a flotta egy olyan
ország kezébe kerül, amely számottevő szárazföldi hadsereggel is rendelkezik,
akkor az még egy félkegyelmű uralkodó keze alatt is a világ ura lehet.
Azonban Fernando mégsem ringatta magát abba a hitbe, hogy a kinevezése egy
hosszú kéjutazás kezdete lesz, amely során a katonaéletnek csupán a jó oldalait
élheti át. Nem. Erről de Vega gondoskodni fog.
A Keleti Főparancsnokság épülete leginkább egy hatalmas betonkockára
emlékeztetett. Szürkére meszelt falai úgy meredeztek a földből, mint egy
természetellenesen egyenes sziklafal. Fernandot szinte elszédítette az egymást
követő tökéletesen azonos ablakok. Az épület közepén állt a gigantikus méretű
kapu, melyen akár még a leghatalmasabb harcos is bemasírozhatott volna, anélkül,
hogy érintené a tetejét. A főparancsnokság előtt ott is állt néhány gigantikus
fémszerkezet térdre ereszkedve, lehajtott fejjel. Bizonyára az őrség gépei
voltak, akik most épp kávészünetet tartanak.
Fernando felismerte a két Wanax-15-öst és a közel tucatnyi Heron-12-est. Régi
típusú gépek voltak mind, de meglehetősen jó állapotúak. Fernandot gyerek
korában nagyon érdekelték ezek a monstrumok. Volt olyan időszak, amikor
bármelyik típus minden évjáratát meg tudta volna különböztetni. A Heronok az
egyik első harcos család voltak. Még a III. világháború elején fejlesztették ki
őket, amikor az akkor még rebellis tábornokként a határokon portyázó VI. László
elindult, hogy megostromolja Budapestet. A Heron-1-es volt az első harcos típus,
amelyiket energiapajzzsal és saját fegyverként egy átalakított tank lőtoronnyal
láttak el. Az előtt a harcosok csupán beépített géppuskákkal harcoltak. A
Heron-12-eseket a világháború végén kezdték el gyártani, amikor a szövetséges
magyar, lengyel és észak-olasz csapatok bevonultak Franciaországba. Akkor már a
hadsereg törzsét a sokkal mozgékonyabb és jobb fegyverzetű Wanax-1-esek
képezték. A Wanax-15-ösöket úgy húsz évvel ezelőtt kezdték el gyártani, de a
nagyobb szárazföldi hatalmaknál már ezek is rég elavultak. Valószínűleg egy
szemtől szemben vívott csatában akkor is elsöpörnék őket a magyarok, a németek,
vagy akár a lombardok is, ha a veneziaiak lennének számbeli fölényben. Ez is
kitűnően tükrözte Venezia szárazföldi haderejének elhanyagolhatóságát.
De Fernando nem időzött sokáig azzal, hogy ezeken az ember formájú hatalmas
harci gépeken gondolkozzon. Tekintetét most a kapu felett függő hatalmas
zászlóra függesztette. A gigantikus kék posztó közepén a Keleti Hadsereg jelképe
egy maga előtt pajzsot tartó stilizált ezüstszínű harcos, oroszlán fejjel. A
velenceiek még a modern korban sem tudtak lemondani ősi jelképükről, az
oroszlánról. Az egyetlen veneziai gyártmányú harcos, a Marcos-osztály is
oroszlán fejet viselt.
A kapuban álló két őr azonnal haptákba vágta magát. Valószínűleg nem számítottak
látogatóra, ezért szálltak ki a hosszú távon meglehetősen kényelmetlen
harcosokból.
- Üdvözlöm de Vega tábornok! - tisztelgett az egyik.
- Miben segíthetek?
- Pihenj katona! - tette rá a kezét a fiatal férfi vállára a termetes főúr
-Dendalio tábornokhoz jöttünk.
Még mielőtt az őr válaszolhatott volna éles kiáltás hallatszott a kapu mögötti
árnyékos folyosóról.
- Ááá, Juan! Micsoda meglepetés!
A félhomályból egy nagydarab középkorú férfi lépett ki. Alig volt valamivel
alacsonyabb de Vegánál és közel olyan testes is volt. Hosszú ősz haja gondosan
fésülve simult a tarkójára, mérnöki pontossággal fazonírozott körszakálla
pedig úgy
nézett ki, mintha nem is igazi lenne. Egy ember nem vághatja le ilyen pontosan a
szakállát. Pláne nem egy katona. Ahhoz egész nap ezzel kéne foglalkoznia. Fehér
inget és világoskék egyenruhát viselt a vállán tábornoki rangjelzéssel, oldalán
pedig csillogó díszkarddal. Mellkasát ezernyi kitüntetés díszítette. Talán még
több is mint de Vegáét. Valószínűleg a visszafogott, spártai elveket valló
spanyol nem akarta így felcicomázni magát, pláne hogy már egy jó ideje nem is
szolgál a hadseregben. A férfi tengerkék szeme csillogott barázdás arcán.
Nagyjából annyi idős lehetett, mint de Vega. Fernando legfeljebb öt évvel
becsülhette fiatalabbnak. Ennek ellenére meglehetősen ruganyosan mozgott. Ha
csak a mozgásából kellene ítélni, akár húsz évet is letagadhatott volna a
korából.
- Eugenio! - nevetett fel de Vega boldogan és átölelte a férfit.
Fernandot kicsit meglepte és meg is rémítette a dolog. Még sosem látta ilyennek
a termetes főurat. Juan de Vega mindig is a higgadtság és hideg számítás
mintaképe volt. Sosem tudta volna elképzelni, hogy ennek a férfinak lehetnek
ilyen közeli barátai is.
- Nem számítottam rád, öreg barátom - nevetett Dendalio tábornok.
- Nem számítottam rád. Azt hittem csak valami lóti-futit küldesz ki. Ezer éve
nem láttalak. Mi van veled?
- Majd később mindent elmesélek, barátom - nevetett de Vega.
- De most szeretnék bemutatni neked valakit.
Azzal az időközben csöndben várakozó Fernando felé fordult.
- Ő Fernando Carlos Sonza - mondta fennkölt hangon.
- Fernando Sonza? - vigyorodott el a szakállas tábornok.
- A királynő bátyja? Örülök, hogy megismerhetem.
Azzal barátságosan kezet rázott a meglepett fiatalemberrel. Ez a férfi nem úgy
nézett ki, mint azok a vérszomjas fenevadak, akiket de Vagától várt volna. De
végül is a látszat sokszor csal.
- Üdvözlöm, uram! - szorította meg a kezét Fernando.
- Ugyan már, fiam! - kiáltott fel a tábornok. - Szólítson nyugodtan Eugenionak!
Elvégre, ha jól tudom mostantól ön is a mi derék hadseregünk tábornoka.
- Igen, uram... vagyis, Eugenio! - mosolygott Fernando zavartan.
Dendalio ismét felnevetett és vidáman csapott rá de Vega vállára.
- Egy igazi kis katonapalántát hoztál nekem Juan. És én még azt hittem, hogy
valami városi ficsúrt varrsz a nyakunkba.
- Nagy lókötő volt ám a derék de Vega tábornok fiatal korában - kacsintott
Fernandora a jókedvű tábornok.
- Nem is hinnéd el róla, de amikor még együtt szolgáltunk az Északi Hadseregnél
mindig csak a csínytevésen járt az esze. Én hadnagy voltam, ő pedig tizedes és
mindig nekem kellett kihúznom a bajból. Aztán persze én is nyakig
belekeveredtem.
Dendalio jó ízűen nevetett.
- Eugenio nagyon szeret a fiatal kori kalandjairól mesélni – szólt, de Vega
Fernandonak. A hangja kifejezetten barátságos volt, de ez csak még inkább arra
késztette a férfit, hogy óvakodjon tőle. - Ha nem haragszol, barátom, jobb
lenne, ha bemennénk.
- Persze, persze - helyeselt Dendalio és megköszörülte a torkát. - Kérlek,
kövessetek! Értesítem a vezérkart az érkezésetekről, és amíg összeülnek, iszunk
egy teát.
Adriana komor arccal állt a szoba közepén. Egykedvűen figyelte a körülötte
sürgő-forgó szobalányokat és varrónőket, ahogy igazgatják a menyasszonyi
ruháját. A hatalmas fodros fehér szoknya gigantikus zuhatagként omlott le a
derekáról. A rá varrt millió masni szinte teljesen eltakarta a gyöngyökkel
kirakott anyagot. És a felső rész sem volt kevésbé díszes. Az ezer és ezer
szalag, száz és száz masni és több tucat igazgyöngy már-már egy puccos torává
tette hasonlatossá a lányt. A szoknya olyan terebélyes és hatalmas volt, hogy
még arasznyi magas sarkú cipőben is éppen hogy csak nem súrolta a földet. Haját
kalácsfonással gondosan befonták és feltűzték a fejére. Úgy érezte magát, mint
egy próbababa, akit mindenki kedve szerint hajtogat ide-oda. Az alkalmazottak
nevettek, és boldogan süröget-forogtak körülötte. Briana is elégedetten
mosolyogva állt tőlük pár méterre és az állát vakargatva figyelte az
előkészületeket. Csak Adriana volt mogorva. A pokolba kívánta az egészet.
Mindenki azt akarta, hogy szép legyen az esküvőjén. De hát mit ér az egész, ha a
legfontosabb, maga az esküvő, maga a házasság, egyenlő lesz a legszörnyűbb
rémálommal. Milliókat költöttek erre a puccos esküvői ruhára, amitől hánynia
kellett. Az egész pucc-parádé drágább volt, mint egyébként a teljes
ruhakollekciója. De hogy minek az egész? Hogy tetsszen a "vőlegényének"? Ugyan
már! Az egész csak díszkirakat.
Eredetileg nem Beatrizra haragudott. Elvégre nem is ismerte. Nem tudhatta, hogy
ő hogy áll hozzá az egészhez. És különben is, Beatriz épp olyan áldozat, mint ő
maga. Épp úgy ráerőszakolták az egészet. De ennek ellenére a lányra zúdította
minden haragját. Hiába tudta, hogy az egészért csak a főurak ármánykodásait
okolhatja, vagy ha nagyon egy személyre akar koncentrálni, akkor a bátyját, aki
nem fogalmazott elég pontosan a végrendeletében. Mélyet sóhajtott. Mindenért
Beatrizt hibáztatta, de mégsem tudta gyűlölni. Sőt valamiféle tiszteletet, vagy
akár még azt is mondhatjuk, szeretetet érzett iránta. Nagyot nyögött, ahogy egy
tű belebökött az oldalába.
- Bocsánat, úrnőm! - szólt egy vékony, csilingelő hang a háta mögül.
Adriana hátra nézett. Ana állt mögötte a kezében néhány hófehér szalaggal és
masnival és vagy egy tucat tűvel. A szokásos ruha volt rajta. Már ha lehet ezt
egyáltalán ruhának nevezni. Áttetsző zöld köntöse elől kibontva lógott le a
térdéig. Melleit éppen csak eltakarta, de simára borotvált lábköze teljesen
kilátszott. Arca nyugodt volt, sőt szinte örömet sugárzó.
Adriana elgondolkozott. Nem sokat foglalkozott eddig ezzel a lánnyal. Már
megszokta, hogy ott van körülötte. Kicsi korában, amikor az anyja nem ért rá,
egy ugyanilyen lány szoptatta. Nem volt ritka, hogy egy Anához hasonló,
tizennyolc éves szobalányt, a gazdái csak azért hoztak össze egy akármilyen,
szedett-vedett szolgálóval, vagy istállófiúval, hogy gyereket csináljon neki és
aztán az úrnő gyerekét is tudja szoptatni. Aztán később, amikor már kinőtt a
szopásból, lecserélték. Új szobalányok vették körül, aztán megint újak és újak.
Nem maradtak sokáig. Ezek a lányok többnyire huszonnégy-huszonöt éves korukban
már öregnek számítottak az állásukban. Ilyenkorra vagy előléptették őket és
lehetőségük volt rá, hogy cselédek, konyhai segédek, mosónők, esetleg dajkák
legyenek, vagy ha erre nem ítélték őket elég jónak, akkor legjobb esetben is
kirúgták őket és bordélyházban végezték a város valamelyik rosszabb negyedében.
De voltak ennél sokkal rosszabb lehetőségek is. Ana is csak egy volt ezek közül.
Egyike annak a tíz-tizenöt lánynak, akik eddigi élete során szolgálták Adrianát.
Nem foglalkozott velük. Olyanok voltak számára, mint a berendezési tárgyak. Mint
ahogy az ókorban is mondták, a rabszolga csak beszélő szerszám. Bár ezek a
szolgálólányok nem voltak rabszolgák, nem sokban különböztek tőlük. Munkaadóik,
akiket nyugodtan lehetne nevezni akár a gazdáiknak is, kényük-kedvük szerint
bánhattak velük. A törvény nem rendelkezett róluk. Családjuk se volt, akik
ellenszegülhetnének, ha bántódásuk esne. Szüleik többnyire akkor lemondtak
róluk, amikor belegyeztek, hogy szolgálólánynak adják. Többet nem is látták
őket, vagy ha mégis, nem tudtak róla, hogy ő a lányuk. Mások viszont árvaként
kerültek szolgálói sorba. Jogilag mondhatni nem is léteztek. Senkit nem bántott,
ha valaki agyonverte a szolgálóját. Voltak egyesek, akik
egyenesen vadász csalinak használták őket. Háborús időkben annyira megsokasodtak
az elárvult gyerekek, hogy petákokért hozzájuk lehetett jutni. A vadászok
otromba tréfáiban meg is jelent, hogy még egy tölténynél is olcsóbbak voltak. De
Adriana nem foglalkozott ezzel. Ő még ennyire sem értékelte a szolgálólányokat.
Rabszolga vagy sem, nem számít. Egyszerű tartozéka az életének. Mint egy cipő,
amit bármikor eldobhat, ha már kiöregedett. De most gondolkodóba esett. Itt van
ez a lány, akinek az élete úgy értéktelen, ahogy van. Ha akarná most rögtön
halálra verhetné valamivel, amiért bele mert szúrni egy tűt. A lány azonban csak
mosolyog. Bármit megtehetnek vele. Szinte már a munkaköri leírásába is
beletartozik, hogy kielégítse a gazdái igényeit, akár a szexuális
irányultságúakat is, kérésre vagy a nélkül. De őt ez nem zavarja. Csak mosolyog
és szemmel láthatólag még boldog is.
Adriana dühe egy pillanat alatt elszállt. Ha ez a lány elfogadja a sorsát és
képes mellette még boldog is lenni, akkor ő miért nem? Ez a lány szinte már nem
is számít embernek. Bármit megtehetnek vele és meg is tesznek. Olyan körülmények
között él, amibe sokan mások beleőrülnének. Ő azonban szemmel láthatóan boldog.
Hogyan csinálja ezt?
- Valami baj van? - lépett oda hozzá Briana feszült arccal.
Adriana csak most ébredt rá, hogy gondolatai mennyire kiültek az arcára. A
Beatriz iránt kezdetben érzett gyűlölet, aztán az elborzadás, ahogy végig
gondolta a szolgálólányok életét vörössé, majd fal fehérré változtatta az arcát.
- Nem, semmi - mosolygott, de az arca hamarosan ismét elkomorodott.
- Magamra hagynátok egy kicsit?
- Persze - mosolyodott el Briana. Tökéletesen átérezte sógornője helyzetét.
Fernandoval elhatározták, hogy mindent megtesznek azért, hogy Beatrizt és
Adrianát megóvják a főurak ármánykodásaitól. És ehhez hozzá tartozik az is, hogy
megtegyenek minden lehetségest, ami boldogabbá teszi őket, nehogy ők maguk is
olyan szörnyeteggé váljanak a szemükben, mint a gátlástalan főurak.
Briana intett a szolgálóknak és varrónőknek, akik szó nélkül összeszedték a
holmijukat és kiszaladtak a szobából.
Ana is szedelődzködni kezdett. Bele tette a szalagokat és a masnikat egy kis
dobozba, amit az ágyon helyeztek el, beleszúrta a tűket egy tűpárnába és már
sietett is volna a többiek után, amikor Adriana éles hangon ismét megszólalt.
- Te maradj itt!
Ana megdermedt. Nem az ijedtség tette, vagy a félelem, pusztán a kötelesség
tudat. Szinte már reflexszerű lett nála, hogy amit az úrnője mond, azt szó
nélkül teljesítenie kell. Bármi legyen is az.
Briana egy pillanatra visszafordult. Nézte az ablakon kibámuló Adrianát és a
mögötte, neki háttal, mozdulatlanul várakozó szolgálólányt. Végigfutott az agyán
egy-két dolog, hogy mire készülhet a lány, de aztán gondolta, ráhagyja. Ő is
kilépett az ajtón a szolgálók és a varrónők után és becsukta azt.
- Zárd be az ajtót! - szólt hidegen Adriana.
Ana szó nélkül, mintha csak egy utasítást teljesítő számítógép lenne, ismét
megmozdult, odasietett az ajtóhoz és elfordította a zárban a méretes kulcsot.
Aztán megfordult és ismét mozdulatlanná dermedve várta az újabb utasítást.
Adriana ismét sóhajtott és a lány felé fordult. Lassú léptekkel elindult az ajtó
felé. Igyekezett nem nagyokat lépni. A magas tűsarkú cipő úgy ingott a talpa
alatt, mintha csupán az az egy szál tűsarok kötné össze a talajjal.
- Ne, asszonyom! - kiáltott fel aggodalmasan Ana és oda sietett az úrnőjéhez.
- Kérem, vigyázzon a ruhájára!
Néhány gyors mozdulattal kioldotta a szoknyát tartó madzagokat, melyek nyomán a
hatalmas abroncsos szerkezet lecsusszant Adriana lábán. Aztán kifűzte a ruha
felső részének hátsó fűzőit és azt is óvatosan leemelte a lányról.
- Ana! - szólalt meg végül Adriana. és két kezét a lány vállára tette.
Ana egy pillanatra megremegett az ijedtségtől. Mit akarhat tőle az úrnője. Nem
volt sokkal alacsonyabb Adrianánál, de most, az arasznyi hosszú tűsarok miatt,
több mint egy fejjel magasodott fölé az úrnő. Adriana csendben tűrte, hogy a
szolgálólány levegye róla a menyasszonyi ruha értékesebb darabjait, de most,
hogy ott állt egy szál fehérneműben, egy egyszerű melltartóban, bugyiban, a
szédítő magas sarkújában és a combfixes harisnyájában, már nem akart várni.
Amikor észrevette a lány ijedtségét, elengedte a vállát és leroskadt a mellette
álló ágyra. Ana nem értette a helyzetet. Miért küldött ki az úrnő mindenkit és
miért csak őt marasztalta? Mégis miért? Adriana észrevette az értetlenséget a
lány szemében. Tudta, hogy Ana egyáltalán nem egy eszes lány. Ha csak nem jön
valami isteni csoda ő is egy bordélyházban, vagy valami annál is rosszabb helyen
végzi. De ezzel most nem akart foglalkozni.
- Ana!
A lány ismét megremegett. Az úrnő sosem szólította még meg őt ilyen gyengéden.
Mindig is csak egy használati tárgy volt számára, tudta jól. Most valami nagyon
fontos fog következni, ami félelemmel töltötte el a lányt. De Adriana nem adta
semmi jelét annak hogy bántani akarná. Még nem volt túl öreg. Bár közeledett a
tizenkilencedik születésnapja, ez még bőven benne volt a szolgálólányok
korkeretében. Ha nem történt velük semmi, ami alkalmatlanná tette volna őket
erre a munkára, huszonkét-huszonhárom éves korukig vidáman végezhették a
dolgukat, sőt nem ritkán még egy-két évvel tovább is. Nem erről volt szó, de
akkor miről?
- Ana! - kezdte ismét Adriana és most elhatározta, hogy nem hagy időt, hogy a
lány reakciói belefojtsák a szót -A segítségedet szeretném kérni.
Ez a mondat őt is épp úgy megrémítette, mint ahogy sejtése szerint Anát is, de
nem akart felnézni a lányra, nehogy ismét elrettenjen a mondandója
folytatásától.
- Ülj ide mellém! - mondta és a lányra mosolyogva megpaskolta maga mellett az
ágyat.
Ana lassan leült az ágyra. Felhúzta a lábait, és összezárva elfektette őket maga
előtt. Adriana végignézett rajta. Ana fiatal volt és életerős. Nem mintha ő nem
lett volna az, de jelen helyzetben inkább érezte magát egy gyenge vénasszonynak.
És ez a testtartás még jobban kihangsúlyozta nőiességét. Bár Adriana tudomása
szerint nem használt semmilyen testápolót a bőre mégis csillogóan szép volt.
Ahogy felült az ágyra a köntöse lejjebb csúszott és láthatóvá váltak formás,
gömbölyű mellei.
- Ana! - folytatta - Nekem pár nap múlva hozzá kell mennem a királynőhöz.
Ez a mondat még mindig remegéssel töltötte el, de ezzel most nem volt szabad
foglalkoznia. Ana valószínűleg megérezte, hogy az úrnőnek most erre van
szüksége, úgyhogy gyengéden közelebb hajolt Adrianához, egyik kezét a lányéra
tette, a másikkal pedig simogatni kezdte a menyasszony nyakát, miközben csöndben
figyelt.
- Nem tehetek mást, hozzá kell mennem. És ha már így hozta a sors, szeretném...
Adriana nem tudta hogy fejezze ki a dolgot. Egyáltalán minek nevezze Beatrizt. A
vőlegényének, férjének kicsit perverz dolog lenne nevezni. Őt is meglepte, hogy
mennyire lemondott már az ellenkezésről. Mennyire belenyugodott a sorsába. De
ekkor kibukott belőle az úri nő. Elvégre ő egy Gonzalvo! Nem fog magyarázkodni
egy szolgálólánynak. Úgy döntött, kerek-perec kimondja, amit akar.
Felemelte a fejét és mélyen Ana szemébe nézett. A lány megijedt. Az úrnő eddig
szomorúnak és gyengédnek tűnt, de most ismét az a kemény szigor jelent meg az
arcán, amit Ana olyan jól ismert. El akarta húzni a kezét Adrianáéról, nehogy
probléma legyen belőle, de a menyasszony rátette a másik kezét, és nem engedte.
- Ana! - mondta, most már parancsolóan. - Azt akarom, hogy taníts meg, hogy
szerezzek örömet egy nőnek!
Ana arcáról egy pillanat alatt eltűnt az ijedtség. Szinte megkönnyebbült.
Adrianának nem kellett magyarázkodnia. Még ha nem is látta volna Anát
Veronicával akkor, amikor legutóbb Beatriznál járt, még ha nem is tudna arról,
hogy használják szexuális segédeszközként ezeket a szobalányokat még az udvar
női tagjai is, akkor is, minden kertelés nélkül utasíthatta volna erre. És így
még kapóra is jött, hogy a lány tapasztalt a témában.
- Én az öné vagyok, asszonyom - suttogta Ana és elmosolyodott. A keze gyengéden
végig simította Adriana karját, miközben a másikkal újra simogatni kezdte a
nyakát - Azt tesz velem, amit akar.
Egyre közelebb hajolt az úrnőjéhez. Adriana anélkül, hogy belegondolt volna mit
is csinál szintén egyre közelebb hajolt a lányhoz, míg végül az ajkaik
összeértek. Ana lágyan csókolni kezdte őt és Adriana hagyta, hogy vezessen.
Normális esetben az úrnő az ágyban is úrnője a szolgálójának, de most Ana,
valamilyen abszurd módon, a tanárává is vált Adrianának, így indokoltnak érezte,
hogy engedje a lányt, hogy ő vezessen. Gyengéden követte a lány ajkainak
mozgását. Furcsa volt ez az érzéki csók. Nem is tudta igazán hogy a puha érzés
zavarja, vagy pusztán a tudat, hogy egy lánnyal csókolózik, de a helyzet
meglehetősen feszélyezte. De tanulni akart, így folytatta a dolgot. Gyengéden
visszacsókolta Anát és igyekezett mindent kipuhatolni a lány gyengéd
örömszerzéséből, hogy tökéletesen megtanulhassa.
Ana egyik keze teljesen felcsúszott úrnője karján, a másik pedig a túlsó oldalon
lefelé közeledett a vállához. Miközben lassan és érzékien csókolóztak a lány
gyengéden végigsimította Adriana melleit a melltartón keresztül. A nő libabőrös
lett a szolgálólány érintésétől. Aztán a lány lassan lehúzta a melltartó
pántjait a válláról és kikapcsolta hátul a ruhadarab csatját. Puha érintéssel
csúszott le a válláról a fehérnemű kiengedve feszes, gömbölyű melleit. Kissé
nagyobbak voltak, mint Ana domborulatai. Adriana valami furcsa melegséget érzett
a testében. Csak nem izgatta fel ez az egyszerű kis szolgálólány? Ana talán
megérezte a nő ijedtségét, de nem foglalkozott vele. Ő is átérezte, hogy ez most
egy speciális helyzet. Most nem kell követnie az úrnő minden rezdülését. Most ő
vezet.
Elengedte Adriana ajkait és egyre lejjebb kezdett haladni a testén. Először a
nyakát csókolta végig, majd a vállait és végül, mint egy kalandor, aki felfelé
baktat az emelkedőn, hogy aztán olyan gyönyörűségnek legyen a tanúja a csúcsán,
amit még soha nem érzett, úgy haladt felfelé Ana is úrnője mellein, lágy
csókokat lehelve Adriana libabőrös testére.
Adriana becsukta a szemeit, a fejét hátra hajtotta, kezeivel megtámaszkodott és
halkan pihegve élvezte, ahogy a lány kényezteti. Érezte, hogy a puncija egyre
nedvesebb lesz. Most már nem zavarta, hogy egy szolgálólány izgatja fel. Csak
élvezte a felhőtlen kéjt. Ana a szájába vette úrnője bimbóit, és lágyan
szopogatni kezdte őket. Mintha csak egy hímvesszőt szopna, gondolta Adriana, de
igyekezett ettől elvonatkoztatni. Valószínűleg most egy jó ideig nem lesz dolga
férfiakkal és örömet akart szerezni aâ026 férjének, feleségének, vagy legyen
akármi is.
Adriana érezte, ahogy kezei kicsúsznak alóla, és ő elfekszik az ágyon. Ana
követte a mozgását és egy pillanatra sem engedte el ajkaival úrnője melleit.
Adriana már nem is tudta, hogy mit cselekszik. Reflexszerűen emelte fel a kezeit
és ragadta meg Ana tarkóját. Felhúzta magához és ajkait ismét a lány szájára
tapasztotta. Nyelve lassú kígyóként kúszott át Ana szájába és vad táncba kezdett
a lány nyelvével. Aztán amikor visszahúzta, érezte, hogy a másik kígyó követi és
most a tánc az ő szájában folytatódik. Másik keze lassan végigfutott Ana testén.
Megmarkolászta a lány melleit, majd végig futott a hasfalán és simogatni kezdte
Ana nedvedző punciját. Érezte, ahogy szolgálója megremeg, de ugyanakkor a szája
mosolyra is húzódik. Úgy tűnt megértette a dolgot. Most akár már abba is
hagyhatták volna a dolgot, de Adriana nem akarta. Tovább csókolta a lányt és
simogatta annak punciját. Biztos volt benne, hogy Ana már nem szűz. Ezeket a
szolgálólányokat neveltetésük, "kiképzésük" alatt, legalább egyszer jól megdugja
valaki, hogy tanulják a helyzetüket. Így bátran emelte fel középső ujját és
tolta be Ana szeméremajkai közé. Ana megremegett és puncijából rengeteg nedv
ömlött ki. Ilyen gyorsan elérte volna az orgazmust? Nem hiába, nem valószínű,
hogy túl sok szexuális élményben lett volna része, hiszen Veronicával sem
találkozott túl gyakran és hosszú időre, pedig vele láthatólag eléggé
összhangban voltak.
De Ana folytatta. Amikor az úrnő elengedte a tarkóját, ő ismét visszatért a puha
mellekhez. Még egy kicsit szopogatta a merevre keményedett bimbókat, aztán
tovább igyekezett lefelé. Egy pár pillanatig izgatta a nő punciját az
átnedvesedett bugyin keresztül, de aztán tovább haladt lefelé. Levette Adriana
lábáról a cipőjét és a harisnyán keresztül kezdte csókolgatni a nő lábát. Aztán
ismét felfele indult. Kezei megelőzték ajkait és már jó előre lehúzták Adriana
bugyiját, így a szájából ismét kígyóként kicsusszanó nyelve érzékien
belefúródott a lüktető húsba.
Adriana felnyögött. Emlékezett, hogy legutóbbi látogatásakor Beatriznál, szintén
úgy kapta rajta Anát Veronicával, hogy a fekete hajú lány nyalta a szőkét. Nem
is csodálkozott rajta. Ana istenien nyalt. Bármelyik férfi megirigyelhette
volna. De Adriana ezt nem engedte sokáig. Már így is nagyon közel került az
orgazmushoz. Megragadta a lány vállait, amelyekről az érintéstől lecsusszant a
lágy selyem köntös, és felhúzta magához. Lehelt egy csókot a szájára, majd
lefektette az ágyra és rávetette magát. Amikor elkezdte csókolgatni a lány
melleit, az szinte ösztönösen végigfuttatta ujjait Adriana testén és végül a
puncijánál állapodott meg. Ez már túl sok volt. A nő megvonaglott, ahogy
végigfutott testén az élvezet.
Ana arcán szelíd vigyor jelent meg. Na lám, Adriana is egy ilyen érintéstől ment
el. De ő nem hagyta abba. Tovább kényeztette Ana testét, aminek hatására az
ismét megfeszült és hamarosan ismét orgazmusban tört ki. Aztán tovább ment
lefelé és olyan hévvel kezdte nyalni a lány punciját, hogy az felsikoltott az
élvezettől és pár pillanat múlva szökőkútként lövellte ki magából a nedvet,
ahogy az újabb orgazmus végigsöpört a testén.
Adriana most magát kezdte simogatni, miközben a nyelve vad táncot járt a lucskos
punciban és középső ujját most a saját nyílásába dugta.
Úgy fél óráig nyalta a lányt, aki eközben még kétszer eljutott a csúcsra. Aztán
felfeküdt mellé az ágyra, behúzta Anát a takaró alá, és ismét a szájába dugta a
nyelvét. A puncijuk egymásnak feszült és Adriana érezte, hogy most együtt mennek
el.
Ana már teljesen kifáradt. Most már rég Adriana vezetett. Az ő ajkai már a
görcsös petyhüdtségben csak az úrnő ajkainak mozgását követték. Karjai egy ideig
az úrnő teste köré fonódva maradtak, de aztán erőtlenül csusszantak le a két
test közé.
Adriana figyelte, ahogy Ana szemei lecsukódnak és a lány nyitott szájjal pihegve
álomba merül. Azt tervezte, hogy még felkel és lezuhanyozik, aztán elkergeti
Anát a dolgára, de most nem volt szíve ott hagyni. Magához ölelte őt. Ana a
fejét öntudatlanul úrnője mellére hajtotta, karjaival átkulcsolta Adriana testét
és békésen aludt.
A nő még lehelt egy csókot a szolgálólány homlokára, majd ő is átölelte a
békésen alvó lányt, lehunyta a szemét. Nem bírta ki, hogy ébren maradjon.
Odakint még verőfényesen sütött a nap. Gondolta, nem árt egy kis alvás. Pár óra
múlva az ebédhez úgyis felébresztik őket. Még pár percig hallgatta Ana
szuszogását, majd ő is álomba merült.