Venezia IX. rész

Csajozási és pasizási tanácsok

Venezia a világ legtöbb embere számára nem jelentett többet, mint pusztán Velence hatalmas megalopoliszát, mely lassan már akkorára nő, mint London, Párizs, Róma, Berlin, vagy akár New York, Tokió és Bombay. Akárhol szóba került a kis állam, mindenkinek a hatalmas üveg épületek, a fényűző paloták, a gondolák százai és a tengerek teljhatalmú ura jutott eszébe. Azonban ez nem volt minden. Venezia ennél jóval nagyobb volt. Nagyobb és több. A gigantikus város mellett, mely már régen túlnőtte és bekebelezte azokat a városokat, amelyekkel a reneszánsz idején kíméletlen háborút folytatott, nagy kiterjedésű érintetlen természet is elterült a kis ország területén. Venezia nem szimplán egy város volt. Magába foglalta annak a területnek majdnem az egészét, amely egykoron Veneto néven Olaszország tartománya volt. Sőt, túl is nyúlt annak határain. Így bár teljes területét nem foglalta magába, talán még nagyobb is volt, mint az egykori tartomány.

A város forgatagától messze, az Alpok elő láncainak oldalában sűrű erdő terült el. A kanyargós szerpentinről, amely felkanyargott a hegyek oldalán, alig lehetett néha látni a tengert, vagy az annak partján elterülő fővárost. A fák mindig eltakarták. A hintó lassan baktatott a simára döngölt földúton. A betont már javarészt elfelejtették. Csak azokat az utakat aszfaltozták le, ahol a hatalmasságok jártak drága automobiljaikkal egyik városból a másikba. A lovaknak tökéletesen megfelelt a földút is. Sőt, talán még jobb is volt, mint a kemény, rugalmatlan aszfalt.

Az ütemes patadobogás beszűrődött a kocsi belsejébe is. Bernardo zavartan csavargatta kabátja szélét. Ritkán vett fel ilyen drága ruhát. Többnyire a kopott farmert és a pólót részesítette előnyben. De ilyen öltözetben mégsem állhat egy főúr lánya elé. Izabelle a méretes ballonkabát alatt, amit valószínűleg az apja szekrényéből emelt el, díszes lovagló ruhát viselt. Ez az öltözet már önmagában többet érhetett, mint amennyi a Sonza család teljes vagyona volt. Hogy mutatna e-mellett ő egy szakadt farmerban és egy rongyos pólóban? De szerencsére jár bizonyos előnyökkel az, ha az ember nővére Venezia királynője. Például az, hogy bármit megvehet a kincstár költségére. Ez szinte kimeríthetetlen forrásokat jelentett számára. Bármit megtehet, amiről egész életében álmodott, anélkül hogy a kincstárban feltűnne a hiány. Ez nekik csak annyi mintha egy tehetős kereskedő egy pénz érmét dobna egy koldusnak. Semmi. Elhanyagolható. Ez az összeg az adókból, vámokból és minden más bevételből szinte pillanatok alatt kipótlódik. De akkor is kényelmetlenül érezte magát. Sebtében nem tudott honnan máshonnan szerezni magának elegáns ruhát, mint hogy megvette az újonnan varratott katonai díszegyenruhák egyikét. A veneziai hadsereg gyalogsága olyan jelentéktelen volt, hogy lényegében össz tevékenysége az ünnepeken való felvonulás és válságosabb esetekben a rendfenntartás volt. Így lényegében nagyobb szükségük volt egy díszes, milliókat érő díszegyenruhára, mint egy kényelmes zubbonyra, amiben kimehetnek a frontra.

A bársonyos kék anyagból készült kabát kissé lötyögött rajta. Az a katona biztos valamivel termetesebb nála, akinek a ruha eredetileg készült, de még ez közelítette meg a legjobban a méretét. És különben is. Inkább nagy legyen, mint kicsi! Bernardot idegesítették a mélykék kabátról fityegő aranyozott díszek. Piperkőcnek érezte magát. Egy elkényeztetett arisztokrata ficsúrnak, aki minden idejét kártyázással, szivarozással és előkelő nők hajkurászásával tölti. Bár lényegében az ő élete is ezzel telt, már amikor nem voltak épp úton valahova, rozoga kereskedő hajójukkal, de azért ez mégis más. Izabelle sokkal visszafogottabbnak tűnt mellette. Bár a lány ruhája is becsületére vált volna minden úri hölgynek, de mégis praktikus, visszafogottan elegáns volt, míg ő ormótlan és korlátolt ebben a csupa dísz hacukában.
A lányt azonban a jelek szerint ez egyáltalán nem zavarta. Arcán szelíd mosollyal figyelte Bernardo szorongását. Magában biztos jót nevetett rajta. A fiú még komolyan vette ezeket a dolgokat. Valószínűleg nem viselkedne így, ha egy vele egy rangú családból való lánnyal lenne. Nincs ez másképp az arisztokratáknál sem. Csak a pökhendi férfiak akarják ezt mutatni az alacsonyabb osztályok felé.
- Na és? - szólalt még végül csilingelő hangon.
- Hova viszel?
Bernardo felemelte lesütött szemeit és tekintete találkozott a lányéval.
- Meglepetés - mondta és egy mosolyt erőltetett az arcára.
Izabelle felkacagott. Tetszett neki a fiú határozatlansága. Egyszerűen lerendezhetné az egészet, ha egyértelműen a tudtára adná, hogy nem kell úgy viselkednie amilyennek a nemeseket elképzeli, de akkor odaveszne a dolog varázsa.
Szótlanul ültek tovább egymás mellett, míg a kocsi végül felért a hegy csúcsára. Ott végül zötykölődve megállt. Izabelle érdeklődve kandikált ki az ablakon, de nem látott semmit, csak egy apró irtást maguk körül.
- Megérkeztünk, uram! - szólt hátra a kocsis.
- Köszönöm - válaszolta Bernardo és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Gyorsan átszaladt a túloldalra és kinyitotta a másik ajtót is, majd meghajolva nyújtotta a kezét Izabelle felé.
- Signorita! - mondta halkan, és amikor a lány beletette a kezét az övébe, gyengéden kisegítette a kocsiból.

Amikor látta a magasított sarkú lovagló csizmákat a földre érkezni ismét felemelte a fejét és a lányra mosolygott. Izabelle ismét elnevette magát és egy kecses mozdulattal megcsókolta Bernardo arcát. A fiú alig láthatóan elpirult. Kezével ismét a kabátja szélét kereste, hogy zavarában azt gyűrögesse.
Izabelle azonban már nem foglalkozott ezzel, hanem kirohant az irtás közepére és lassan körbe fordult. Még mindig nem látott semmi érdekeset. Az erdő szélén néhány fatönk között egy rozoga házikó bújt meg, amit a kocsiból nem látott, az irtás egyik felén pedig a kontinens felé eső hegyoldal nyílt lejtőin túl a csodás völgyek látványa tárult elé. Vajon Bernardo azért cipelte ide, hogy becsábítsa ebbe a rozoga kalyibába, amely valaha vadászkunyhó lehetett és a szénarakáson magáévá tegye? Izgalmas kis kaland lenne, de a fiú zavarát látva ezt nem tartotta valószínűnek.
- Nos? - pillantott mosolyogva Bernardora, aki titokban rá sandított. - Mit fogunk csinálni?
Akaratlanul is, de ismét a kunyhó felé pillantott.
- Mindjárt meglátod - mosolygott a fiú. Nagyot lélegzett és elindult a düledező épület felé.
Talán mégis azt akarja, amire Izabelle gondolt? A lány agyában ismét felvillant a gondolat, de rögtön el is kergette.

Bernardo kulcsot halászott elő a kabátja zsebéből és kinyitotta az ajtót. Aztán ugyanazzal a mozdulattal, amivel visszacsúsztatta a kis, rozsdás fém kulcsot a zsebébe, le is vette a kabátját és felakasztotta egy kiálló szögre.
- Ez a házikó egy régi jó barátunké volt - magyarázta a lánynak. - Apa sokszor járt ki ide és egy üveg jófajta bor mellett diskurált az öreggel, amíg mi kint játszottunk az erdőben.
Izabelle élvezte a kis történetet. Érezte, hogy a fiú kezd megnyílni, de nem tudta hova akar kilukadni.
- Aztán amikor már nagyobbak lettünk az öreg felajánlotta, hogy nekünk adja a kunyhót -folytatta Bernardo -Ő már nem bírta az erdei életet, amire feltette a fiatalságát és tudta, hogy mi szívesen vagyunk itt kint. Fernando ide hozta az első barátnőjét hogy...
A szava egy pillanatra elakadt és ijedten pillantott Izabelle-re.
- Értem én - nevetett a lány. Talán mégis erről van szó?
- Mi azonban Gustavoval egészen másra használtuk ezt a helyet - folytatta a fiú, azzal belépett a házikóba és egy nagy acél szerkezetet húzott ki, melyre egy vastag ponyva volt erősítve.
- Egy sárkányrepülő! - kiáltott fel Izabelle.
- Igen - nevetett Bernardo. Csodálkozott, hogy a lány látott már ilyet. Nem tartotta valószínűnek, hogy az öreg Juan de Vega épp sárkányrepülni hordta volna a gyerekeit kiskorukban, de hát Izabelle nem is tűnt annak a tipikus úri hölgynek, akinek az össz. testmozgás a lovak kecses léptetése és a keringő. A nővéréből, Juanitából, még kinézte, de Izabelle- ből nem.
- Velem tartasz egy körre? - kérdezte, miközben irányba állította a szerkezetet és rögzítette rajta a ponyvát.
- Már hogy a fenébe ne?! - kiáltott fel Izabelle.
Oldani akarta a hangulatot azzal, hogy nem játssza többet az előkelő úrhölgyet, de ezzel csak meglepetést csalt a fiú arcára.
- Jól van - mondta Bernardo és a hintó felé sandított.

A kocsis időközben kioldotta a lovakat és elvezette őket az erdőbe legelni. Bernardo biztos volt benne, hogy nem ez volt a fő ok, amiért eloldalgott, de hát fő a diszkréció.
- Gyere! - intett a lánynak miközben lassan megemelte a szerkezetet.
Mindketten bebújtak a kifeszített piros-zöld foltos ponyva alá és leguggoltak a keresztbe rögzített kapaszkodórúd mellé.
Bernardo előhorgászott egy kötelet valahonnan a ponyva egyik rögzítése mellől és óvatosan rátekerte Izabelle derekára. Arcán ismét megjelent a vörös pír miközben gyengéden tapogatta a lány csípőjét, hogy elég szoros-e a biztonsági kötél. A lány majdnem elnevette magát.
- Csak hogy nehogy bajod legyen - suttogta végül, mint egy magyarázatként.
Aztán ismét felnyúlt a ponyvához és egy másik kötelet is lehúzott, amit a saját derekára tekert.
- Készen vagy? - kérdezte.
Izabelle ráharapott az alsó ajkára és bólintott.
- Akkor kapaszkodj! - mosolygott Bernardo és erősen megmarkolta a kereszt rudat.
Miután Izabelle is követte a példáját, a férfi nekivetette a vállát a szerkezetnek és felegyenesedett.
- Na nyomás! - kiáltott és elkezdett rohanni.
Izabelle alig tudott lépést tartani vele. Pár méter után érezte, hogy a kifeszített ponyvára belekap a szél, és a lába lassan elemelkedik a földről.
Úgy emelkedtek fel, mintha csak saját szárnyaikon szállnának. A táj egyre zsugorodott alattuk, ők pedig lágyan siklottak le a völgybe.

Fernando ugyanúgy feszengett, mint az öccse. Ám őt egészen más jellegű probléma aggasztotta. Szinte már pedáns módon dörzsölte kitüntetésekkel teli fehér kabátját, hogy kiűzze belőle Briana levendula illatát. Kicsit kényelmetlenül érezte magát az elegáns autó bőr ülésén. A fekete belső borítás hidegséget árasztott magából.
Juan de Vega azonban szemmel láthatóan nem zavartatta magát. Kényelmesen elhelyezkedett, keresztbe tette a lábát és előhúzott a kabátjából egy csillogó ezüst tárcát.
- Kér? - tartotta a szivarokat Fernando orra alá.
A férfi torka teljesen kiszáradt, úgyhogy csak enyhe fejrázással jelezte, hogy nem.
- Rendben - vont vállat de Vega.
Kivett egy szivart a tárcából, a szájába tette és meggyújtotta.

Fernando továbbra is a kabátját dörzsölte. A főúron nem látszott hogy megérezte volna az erős levendula illatot, de valószínűleg nem is nagyon izgatta volna magát miatta. Elvégre kizárt hogy felismerje Briana kölnijét, és mit érdekelné őt, hogy Fernando milyen nőcskével tölti az éjszakáit? Csak ne legyen belőle botrány.
Ahogy kitekintett az ablakon valami nagy szerkezetet látott tovasuhanni a hegyek között. Bernardo biztos jól érzi most magát. Szívesebben lenne most az ő helyében. Még a közlegények kék kabátját is szívesebben magára öltené, mint hogy most ebben a fehérben feszengjen, útban a hadsereg egyik állomáshelye felé.

A főurak a fejükbe vették, hogy ha törik, ha szakad tábornokot, csinálnak belőle. Ennek persze teljesen más oka volt, mint amit egyesek naivan elképzelnének. A hat főúr egyszerűen csak nem bízott benne. Féltek, hogy ha Fernandot hagyják, hogy Beatriz közelében legyen, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek. Az uralkodók mindig meg vannak győződve arról, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy ők fütyülnek. Beatriz pedig ilyen tekintetben különösen jól irányítható. Így nem engedhetik meg, hogy álljon mögötte egy olyan valaki, aki kívülállóként alternatívát nyújthat neki a főurak sugalmazásaival szemben. Egyszerűbb lett volna, ha csak szépen csöndesen elteszik láb alól, de az biztos hogy sokkal kockázatosabb is. Egy képzetlen személynek azonban a tábornoki kifejezés önmagában is a halálos ítéletét jelenthette és így legalább tiszta maradt a kezük.

A Keleti Hadsereg főhadiszállása alig egy órányi kocsiútra volt Velencétől. Juan de Vega jól ismerte a hadtest vezérkarát. Fiatalon ő maga is itt szolgált, azokkal a férfiakkal és nőkkel együtt, akik most a vezérkarban ülnek. Nem volt hát nehéz elintézni, hogy felvegyék soraikba az immár hivatalosan is kinevezett Fernando Sonza tábornokot.
A III. világháború óta világszerte új hadviselési technika terjedt el. Mint oly sok mindent, ezt is VI. László, magyar király terjesztette el. Minden állam négy részre osztotta a hadállományát. Északi, Déli, Keleti és Nyugati Hadtestre. Ezek nevüket eredetileg arról kapták, hogy a megfelelő határszakaszt védték. A Magyar Királyságban például az Északi Hadtest három hadserege védte a Felvidék határát Trencsén, Szepes, illetve Zemplén megyénél, a Keleti Hadtest négy hadserege Erdélyt Máramarosnál, Csíknál, Fogarasnál és Krassó - Szörénynél, a Déli Hadtest négy hadserege a déli határt Temes, Szerém, és Zágráb megyéknél, illetve Dalmáciában, a Nyugati Hadtest három hadserege pedig a nyugati határt Krajnánál, Burgenlandnál és Nyitránál. Azonban egy olyan kis országnál, mint Venezia ez nehezen működött. A déli határ azonnal kiesett, mivel az végig a partvonalat követte. Így Venezia Déli Hadteste egyenlő volt a határtalan méretű flottával. A további határokra pedig még egy-egy hadsereget is nehéz volt kinevezni, nem hogy egy egész hadtestet. Így bár formálisan létezett az Északi, Keleti és Nyugati Hadsereg, de ezeknek a névadó határokhoz vajmi kevés köze volt. Sőt, ha már itt tartunk, ezeknek bármihez vajmi kevés köze volt. Mivel Venezia fő erejét a flotta adta, a szárazföldi seregek mondhatni csak dísznek voltak felszerelve. Általában ha valaki meg is merte támadni Veneziát szárazföldön, akkor valamelyik nagyhatalom a védelmére kelt. Mert aki ráteszi a kezét Velencére, az ráteszi a kezét a világ teljes tengeri armadájára. Ha ez egy olyan országgal párosul, amelynek szárazföldi területe nagyhatalmilag elhanyagolható és szárazföldi serege szinte egyenlő a nullával, akkor az államfőknek nincs mitől félniük. Flottával még nem hódítottak meg egy országot sem. Viszont ha a flotta egy olyan ország kezébe kerül, amely számottevő szárazföldi hadsereggel is rendelkezik, akkor az még egy félkegyelmű uralkodó keze alatt is a világ ura lehet.

Azonban Fernando mégsem ringatta magát abba a hitbe, hogy a kinevezése egy hosszú kéjutazás kezdete lesz, amely során a katonaéletnek csupán a jó oldalait élheti át. Nem. Erről de Vega gondoskodni fog.
A Keleti Főparancsnokság épülete leginkább egy hatalmas betonkockára emlékeztetett. Szürkére meszelt falai úgy meredeztek a földből, mint egy természetellenesen egyenes sziklafal. Fernandot szinte elszédítette az egymást követő tökéletesen azonos ablakok. Az épület közepén állt a gigantikus méretű kapu, melyen akár még a leghatalmasabb harcos is bemasírozhatott volna, anélkül, hogy érintené a tetejét. A főparancsnokság előtt ott is állt néhány gigantikus fémszerkezet térdre ereszkedve, lehajtott fejjel. Bizonyára az őrség gépei voltak, akik most épp kávészünetet tartanak.

Fernando felismerte a két Wanax-15-öst és a közel tucatnyi Heron-12-est. Régi típusú gépek voltak mind, de meglehetősen jó állapotúak. Fernandot gyerek korában nagyon érdekelték ezek a monstrumok. Volt olyan időszak, amikor bármelyik típus minden évjáratát meg tudta volna különböztetni. A Heronok az egyik első harcos család voltak. Még a III. világháború elején fejlesztették ki őket, amikor az akkor még rebellis tábornokként a határokon portyázó VI. László elindult, hogy megostromolja Budapestet. A Heron-1-es volt az első harcos típus, amelyiket energiapajzzsal és saját fegyverként egy átalakított tank lőtoronnyal láttak el. Az előtt a harcosok csupán beépített géppuskákkal harcoltak. A Heron-12-eseket a világháború végén kezdték el gyártani, amikor a szövetséges magyar, lengyel és észak-olasz csapatok bevonultak Franciaországba. Akkor már a hadsereg törzsét a sokkal mozgékonyabb és jobb fegyverzetű Wanax-1-esek képezték. A Wanax-15-ösöket úgy húsz évvel ezelőtt kezdték el gyártani, de a nagyobb szárazföldi hatalmaknál már ezek is rég elavultak. Valószínűleg egy szemtől szemben vívott csatában akkor is elsöpörnék őket a magyarok, a németek, vagy akár a lombardok is, ha a veneziaiak lennének számbeli fölényben. Ez is kitűnően tükrözte Venezia szárazföldi haderejének elhanyagolhatóságát.

De Fernando nem időzött sokáig azzal, hogy ezeken az ember formájú hatalmas harci gépeken gondolkozzon. Tekintetét most a kapu felett függő hatalmas zászlóra függesztette. A gigantikus kék posztó közepén a Keleti Hadsereg jelképe egy maga előtt pajzsot tartó stilizált ezüstszínű harcos, oroszlán fejjel. A velenceiek még a modern korban sem tudtak lemondani ősi jelképükről, az oroszlánról. Az egyetlen veneziai gyártmányú harcos, a Marcos-osztály is oroszlán fejet viselt.
A kapuban álló két őr azonnal haptákba vágta magát. Valószínűleg nem számítottak látogatóra, ezért szálltak ki a hosszú távon meglehetősen kényelmetlen harcosokból.
- Üdvözlöm de Vega tábornok! - tisztelgett az egyik.
- Miben segíthetek?
- Pihenj katona! - tette rá a kezét a fiatal férfi vállára a termetes főúr -Dendalio tábornokhoz jöttünk.
Még mielőtt az őr válaszolhatott volna éles kiáltás hallatszott a kapu mögötti árnyékos folyosóról.
- Ááá, Juan! Micsoda meglepetés!

A félhomályból egy nagydarab középkorú férfi lépett ki. Alig volt valamivel alacsonyabb de Vegánál és közel olyan testes is volt. Hosszú ősz haja gondosan fésülve simult a tarkójára, mérnöki pontossággal fazonírozott körszakálla pedig úgy nézett ki, mintha nem is igazi lenne. Egy ember nem vághatja le ilyen pontosan a szakállát. Pláne nem egy katona. Ahhoz egész nap ezzel kéne foglalkoznia. Fehér inget és világoskék egyenruhát viselt a vállán tábornoki rangjelzéssel, oldalán pedig csillogó díszkarddal. Mellkasát ezernyi kitüntetés díszítette. Talán még több is mint de Vegáét. Valószínűleg a visszafogott, spártai elveket valló spanyol nem akarta így felcicomázni magát, pláne hogy már egy jó ideje nem is szolgál a hadseregben. A férfi tengerkék szeme csillogott barázdás arcán. Nagyjából annyi idős lehetett, mint de Vega. Fernando legfeljebb öt évvel becsülhette fiatalabbnak. Ennek ellenére meglehetősen ruganyosan mozgott. Ha csak a mozgásából kellene ítélni, akár húsz évet is letagadhatott volna a korából.
- Eugenio! - nevetett fel de Vega boldogan és átölelte a férfit.
Fernandot kicsit meglepte és meg is rémítette a dolog. Még sosem látta ilyennek a termetes főurat. Juan de Vega mindig is a higgadtság és hideg számítás mintaképe volt. Sosem tudta volna elképzelni, hogy ennek a férfinak lehetnek ilyen közeli barátai is.
- Nem számítottam rád, öreg barátom - nevetett Dendalio tábornok.
- Nem számítottam rád. Azt hittem csak valami lóti-futit küldesz ki. Ezer éve nem láttalak. Mi van veled?
- Majd később mindent elmesélek, barátom - nevetett de Vega.
- De most szeretnék bemutatni neked valakit.
Azzal az időközben csöndben várakozó Fernando felé fordult.
- Ő Fernando Carlos Sonza - mondta fennkölt hangon.
- Fernando Sonza? - vigyorodott el a szakállas tábornok.
- A királynő bátyja? Örülök, hogy megismerhetem.

Azzal barátságosan kezet rázott a meglepett fiatalemberrel. Ez a férfi nem úgy nézett ki, mint azok a vérszomjas fenevadak, akiket de Vagától várt volna. De végül is a látszat sokszor csal.
- Üdvözlöm, uram! - szorította meg a kezét Fernando.
- Ugyan már, fiam! - kiáltott fel a tábornok. - Szólítson nyugodtan Eugenionak! Elvégre, ha jól tudom mostantól ön is a mi derék hadseregünk tábornoka.
- Igen, uram... vagyis, Eugenio! - mosolygott Fernando zavartan.
Dendalio ismét felnevetett és vidáman csapott rá de Vega vállára.
- Egy igazi kis katonapalántát hoztál nekem Juan. És én még azt hittem, hogy valami városi ficsúrt varrsz a nyakunkba.
- Nagy lókötő volt ám a derék de Vega tábornok fiatal korában - kacsintott Fernandora a jókedvű tábornok.
- Nem is hinnéd el róla, de amikor még együtt szolgáltunk az Északi Hadseregnél mindig csak a csínytevésen járt az esze. Én hadnagy voltam, ő pedig tizedes és mindig nekem kellett kihúznom a bajból. Aztán persze én is nyakig belekeveredtem.
Dendalio jó ízűen nevetett.
- Eugenio nagyon szeret a fiatal kori kalandjairól mesélni – szólt, de Vega Fernandonak. A hangja kifejezetten barátságos volt, de ez csak még inkább arra késztette a férfit, hogy óvakodjon tőle. - Ha nem haragszol, barátom, jobb lenne, ha bemennénk.
- Persze, persze - helyeselt Dendalio és megköszörülte a torkát. - Kérlek, kövessetek! Értesítem a vezérkart az érkezésetekről, és amíg összeülnek, iszunk egy teát.

Adriana komor arccal állt a szoba közepén. Egykedvűen figyelte a körülötte sürgő-forgó szobalányokat és varrónőket, ahogy igazgatják a menyasszonyi ruháját. A hatalmas fodros fehér szoknya gigantikus zuhatagként omlott le a derekáról. A rá varrt millió masni szinte teljesen eltakarta a gyöngyökkel kirakott anyagot. És a felső rész sem volt kevésbé díszes. Az ezer és ezer szalag, száz és száz masni és több tucat igazgyöngy már-már egy puccos torává tette hasonlatossá a lányt. A szoknya olyan terebélyes és hatalmas volt, hogy még arasznyi magas sarkú cipőben is éppen hogy csak nem súrolta a földet. Haját kalácsfonással gondosan befonták és feltűzték a fejére. Úgy érezte magát, mint egy próbababa, akit mindenki kedve szerint hajtogat ide-oda. Az alkalmazottak nevettek, és boldogan süröget-forogtak körülötte. Briana is elégedetten mosolyogva állt tőlük pár méterre és az állát vakargatva figyelte az előkészületeket. Csak Adriana volt mogorva. A pokolba kívánta az egészet. Mindenki azt akarta, hogy szép legyen az esküvőjén. De hát mit ér az egész, ha a legfontosabb, maga az esküvő, maga a házasság, egyenlő lesz a legszörnyűbb rémálommal. Milliókat költöttek erre a puccos esküvői ruhára, amitől hánynia kellett. Az egész pucc-parádé drágább volt, mint egyébként a teljes ruhakollekciója. De hogy minek az egész? Hogy tetsszen a "vőlegényének"? Ugyan már! Az egész csak díszkirakat.

Eredetileg nem Beatrizra haragudott. Elvégre nem is ismerte. Nem tudhatta, hogy ő hogy áll hozzá az egészhez. És különben is, Beatriz épp olyan áldozat, mint ő maga. Épp úgy ráerőszakolták az egészet. De ennek ellenére a lányra zúdította minden haragját. Hiába tudta, hogy az egészért csak a főurak ármánykodásait okolhatja, vagy ha nagyon egy személyre akar koncentrálni, akkor a bátyját, aki nem fogalmazott elég pontosan a végrendeletében. Mélyet sóhajtott. Mindenért Beatrizt hibáztatta, de mégsem tudta gyűlölni. Sőt valamiféle tiszteletet, vagy akár még azt is mondhatjuk, szeretetet érzett iránta. Nagyot nyögött, ahogy egy tű belebökött az oldalába.
- Bocsánat, úrnőm! - szólt egy vékony, csilingelő hang a háta mögül.
Adriana hátra nézett. Ana állt mögötte a kezében néhány hófehér szalaggal és masnival és vagy egy tucat tűvel. A szokásos ruha volt rajta. Már ha lehet ezt egyáltalán ruhának nevezni. Áttetsző zöld köntöse elől kibontva lógott le a térdéig. Melleit éppen csak eltakarta, de simára borotvált lábköze teljesen kilátszott. Arca nyugodt volt, sőt szinte örömet sugárzó.

Adriana elgondolkozott. Nem sokat foglalkozott eddig ezzel a lánnyal. Már megszokta, hogy ott van körülötte. Kicsi korában, amikor az anyja nem ért rá, egy ugyanilyen lány szoptatta. Nem volt ritka, hogy egy Anához hasonló, tizennyolc éves szobalányt, a gazdái csak azért hoztak össze egy akármilyen, szedett-vedett szolgálóval, vagy istállófiúval, hogy gyereket csináljon neki és aztán az úrnő gyerekét is tudja szoptatni. Aztán később, amikor már kinőtt a szopásból, lecserélték. Új szobalányok vették körül, aztán megint újak és újak. Nem maradtak sokáig. Ezek a lányok többnyire huszonnégy-huszonöt éves korukban már öregnek számítottak az állásukban. Ilyenkorra vagy előléptették őket és lehetőségük volt rá, hogy cselédek, konyhai segédek, mosónők, esetleg dajkák legyenek, vagy ha erre nem ítélték őket elég jónak, akkor legjobb esetben is kirúgták őket és bordélyházban végezték a város valamelyik rosszabb negyedében.

De voltak ennél sokkal rosszabb lehetőségek is. Ana is csak egy volt ezek közül. Egyike annak a tíz-tizenöt lánynak, akik eddigi élete során szolgálták Adrianát. Nem foglalkozott velük. Olyanok voltak számára, mint a berendezési tárgyak. Mint ahogy az ókorban is mondták, a rabszolga csak beszélő szerszám. Bár ezek a szolgálólányok nem voltak rabszolgák, nem sokban különböztek tőlük. Munkaadóik, akiket nyugodtan lehetne nevezni akár a gazdáiknak is, kényük-kedvük szerint bánhattak velük. A törvény nem rendelkezett róluk. Családjuk se volt, akik ellenszegülhetnének, ha bántódásuk esne. Szüleik többnyire akkor lemondtak róluk, amikor belegyeztek, hogy szolgálólánynak adják. Többet nem is látták őket, vagy ha mégis, nem tudtak róla, hogy ő a lányuk. Mások viszont árvaként kerültek szolgálói sorba. Jogilag mondhatni nem is léteztek. Senkit nem bántott, ha valaki agyonverte a szolgálóját. Voltak egyesek, akik egyenesen vadász csalinak használták őket. Háborús időkben annyira megsokasodtak az elárvult gyerekek, hogy petákokért hozzájuk lehetett jutni. A vadászok otromba tréfáiban meg is jelent, hogy még egy tölténynél is olcsóbbak voltak. De Adriana nem foglalkozott ezzel. Ő még ennyire sem értékelte a szolgálólányokat. Rabszolga vagy sem, nem számít. Egyszerű tartozéka az életének. Mint egy cipő, amit bármikor eldobhat, ha már kiöregedett. De most gondolkodóba esett. Itt van ez a lány, akinek az élete úgy értéktelen, ahogy van. Ha akarná most rögtön halálra verhetné valamivel, amiért bele mert szúrni egy tűt. A lány azonban csak mosolyog. Bármit megtehetnek vele. Szinte már a munkaköri leírásába is beletartozik, hogy kielégítse a gazdái igényeit, akár a szexuális irányultságúakat is, kérésre vagy a nélkül. De őt ez nem zavarja. Csak mosolyog és szemmel láthatólag még boldog is.

Adriana dühe egy pillanat alatt elszállt. Ha ez a lány elfogadja a sorsát és képes mellette még boldog is lenni, akkor ő miért nem? Ez a lány szinte már nem is számít embernek. Bármit megtehetnek vele és meg is tesznek. Olyan körülmények között él, amibe sokan mások beleőrülnének. Ő azonban szemmel láthatóan boldog. Hogyan csinálja ezt?
- Valami baj van? - lépett oda hozzá Briana feszült arccal.
Adriana csak most ébredt rá, hogy gondolatai mennyire kiültek az arcára. A Beatriz iránt kezdetben érzett gyűlölet, aztán az elborzadás, ahogy végig gondolta a szolgálólányok életét vörössé, majd fal fehérré változtatta az arcát.
- Nem, semmi - mosolygott, de az arca hamarosan ismét elkomorodott.
- Magamra hagynátok egy kicsit?
- Persze - mosolyodott el Briana. Tökéletesen átérezte sógornője helyzetét. Fernandoval elhatározták, hogy mindent megtesznek azért, hogy Beatrizt és Adrianát megóvják a főurak ármánykodásaitól. És ehhez hozzá tartozik az is, hogy megtegyenek minden lehetségest, ami boldogabbá teszi őket, nehogy ők maguk is olyan szörnyeteggé váljanak a szemükben, mint a gátlástalan főurak.
Briana intett a szolgálóknak és varrónőknek, akik szó nélkül összeszedték a holmijukat és kiszaladtak a szobából.

Ana is szedelődzködni kezdett. Bele tette a szalagokat és a masnikat egy kis dobozba, amit az ágyon helyeztek el, beleszúrta a tűket egy tűpárnába és már sietett is volna a többiek után, amikor Adriana éles hangon ismét megszólalt.
- Te maradj itt!
Ana megdermedt. Nem az ijedtség tette, vagy a félelem, pusztán a kötelesség tudat. Szinte már reflexszerű lett nála, hogy amit az úrnője mond, azt szó nélkül teljesítenie kell. Bármi legyen is az.
Briana egy pillanatra visszafordult. Nézte az ablakon kibámuló Adrianát és a mögötte, neki háttal, mozdulatlanul várakozó szolgálólányt. Végigfutott az agyán egy-két dolog, hogy mire készülhet a lány, de aztán gondolta, ráhagyja. Ő is kilépett az ajtón a szolgálók és a varrónők után és becsukta azt.
- Zárd be az ajtót! - szólt hidegen Adriana.
Ana szó nélkül, mintha csak egy utasítást teljesítő számítógép lenne, ismét megmozdult, odasietett az ajtóhoz és elfordította a zárban a méretes kulcsot. Aztán megfordult és ismét mozdulatlanná dermedve várta az újabb utasítást.
Adriana ismét sóhajtott és a lány felé fordult. Lassú léptekkel elindult az ajtó felé. Igyekezett nem nagyokat lépni. A magas tűsarkú cipő úgy ingott a talpa alatt, mintha csupán az az egy szál tűsarok kötné össze a talajjal.
- Ne, asszonyom! - kiáltott fel aggodalmasan Ana és oda sietett az úrnőjéhez.
- Kérem, vigyázzon a ruhájára!

Néhány gyors mozdulattal kioldotta a szoknyát tartó madzagokat, melyek nyomán a hatalmas abroncsos szerkezet lecsusszant Adriana lábán. Aztán kifűzte a ruha felső részének hátsó fűzőit és azt is óvatosan leemelte a lányról.
- Ana! - szólalt meg végül Adriana. és két kezét a lány vállára tette.
Ana egy pillanatra megremegett az ijedtségtől. Mit akarhat tőle az úrnője. Nem volt sokkal alacsonyabb Adrianánál, de most, az arasznyi hosszú tűsarok miatt, több mint egy fejjel magasodott fölé az úrnő. Adriana csendben tűrte, hogy a szolgálólány levegye róla a menyasszonyi ruha értékesebb darabjait, de most, hogy ott állt egy szál fehérneműben, egy egyszerű melltartóban, bugyiban, a szédítő magas sarkújában és a combfixes harisnyájában, már nem akart várni.

Amikor észrevette a lány ijedtségét, elengedte a vállát és leroskadt a mellette álló ágyra. Ana nem értette a helyzetet. Miért küldött ki az úrnő mindenkit és miért csak őt marasztalta? Mégis miért? Adriana észrevette az értetlenséget a lány szemében. Tudta, hogy Ana egyáltalán nem egy eszes lány. Ha csak nem jön valami isteni csoda ő is egy bordélyházban, vagy valami annál is rosszabb helyen végzi. De ezzel most nem akart foglalkozni.
- Ana!
A lány ismét megremegett. Az úrnő sosem szólította még meg őt ilyen gyengéden. Mindig is csak egy használati tárgy volt számára, tudta jól. Most valami nagyon fontos fog következni, ami félelemmel töltötte el a lányt. De Adriana nem adta semmi jelét annak hogy bántani akarná. Még nem volt túl öreg. Bár közeledett a tizenkilencedik születésnapja, ez még bőven benne volt a szolgálólányok korkeretében. Ha nem történt velük semmi, ami alkalmatlanná tette volna őket erre a munkára, huszonkét-huszonhárom éves korukig vidáman végezhették a dolgukat, sőt nem ritkán még egy-két évvel tovább is. Nem erről volt szó, de akkor miről?
- Ana! - kezdte ismét Adriana és most elhatározta, hogy nem hagy időt, hogy a lány reakciói belefojtsák a szót -A segítségedet szeretném kérni.

Ez a mondat őt is épp úgy megrémítette, mint ahogy sejtése szerint Anát is, de nem akart felnézni a lányra, nehogy ismét elrettenjen a mondandója folytatásától.
- Ülj ide mellém! - mondta és a lányra mosolyogva megpaskolta maga mellett az ágyat.
Ana lassan leült az ágyra. Felhúzta a lábait, és összezárva elfektette őket maga előtt. Adriana végignézett rajta. Ana fiatal volt és életerős. Nem mintha ő nem lett volna az, de jelen helyzetben inkább érezte magát egy gyenge vénasszonynak. És ez a testtartás még jobban kihangsúlyozta nőiességét. Bár Adriana tudomása szerint nem használt semmilyen testápolót a bőre mégis csillogóan szép volt. Ahogy felült az ágyra a köntöse lejjebb csúszott és láthatóvá váltak formás, gömbölyű mellei.
- Ana! - folytatta - Nekem pár nap múlva hozzá kell mennem a királynőhöz.
Ez a mondat még mindig remegéssel töltötte el, de ezzel most nem volt szabad foglalkoznia. Ana valószínűleg megérezte, hogy az úrnőnek most erre van szüksége, úgyhogy gyengéden közelebb hajolt Adrianához, egyik kezét a lányéra tette, a másikkal pedig simogatni kezdte a menyasszony nyakát, miközben csöndben figyelt.
- Nem tehetek mást, hozzá kell mennem. És ha már így hozta a sors, szeretném...
Adriana nem tudta hogy fejezze ki a dolgot. Egyáltalán minek nevezze Beatrizt. A vőlegényének, férjének kicsit perverz dolog lenne nevezni. Őt is meglepte, hogy mennyire lemondott már az ellenkezésről. Mennyire belenyugodott a sorsába. De ekkor kibukott belőle az úri nő. Elvégre ő egy Gonzalvo! Nem fog magyarázkodni egy szolgálólánynak. Úgy döntött, kerek-perec kimondja, amit akar.

Felemelte a fejét és mélyen Ana szemébe nézett. A lány megijedt. Az úrnő eddig szomorúnak és gyengédnek tűnt, de most ismét az a kemény szigor jelent meg az arcán, amit Ana olyan jól ismert. El akarta húzni a kezét Adrianáéról, nehogy probléma legyen belőle, de a menyasszony rátette a másik kezét, és nem engedte.
- Ana! - mondta, most már parancsolóan. - Azt akarom, hogy taníts meg, hogy szerezzek örömet egy nőnek!
Ana arcáról egy pillanat alatt eltűnt az ijedtség. Szinte megkönnyebbült. Adrianának nem kellett magyarázkodnia. Még ha nem is látta volna Anát Veronicával akkor, amikor legutóbb Beatriznál járt, még ha nem is tudna arról, hogy használják szexuális segédeszközként ezeket a szobalányokat még az udvar női tagjai is, akkor is, minden kertelés nélkül utasíthatta volna erre. És így még kapóra is jött, hogy a lány tapasztalt a témában.
- Én az öné vagyok, asszonyom - suttogta Ana és elmosolyodott. A keze gyengéden végig simította Adriana karját, miközben a másikkal újra simogatni kezdte a nyakát - Azt tesz velem, amit akar.
Egyre közelebb hajolt az úrnőjéhez. Adriana anélkül, hogy belegondolt volna mit is csinál szintén egyre közelebb hajolt a lányhoz, míg végül az ajkaik összeértek. Ana lágyan csókolni kezdte őt és Adriana hagyta, hogy vezessen. Normális esetben az úrnő az ágyban is úrnője a szolgálójának, de most Ana, valamilyen abszurd módon, a tanárává is vált Adrianának, így indokoltnak érezte, hogy engedje a lányt, hogy ő vezessen. Gyengéden követte a lány ajkainak mozgását. Furcsa volt ez az érzéki csók. Nem is tudta igazán hogy a puha érzés zavarja, vagy pusztán a tudat, hogy egy lánnyal csókolózik, de a helyzet meglehetősen feszélyezte. De tanulni akart, így folytatta a dolgot. Gyengéden visszacsókolta Anát és igyekezett mindent kipuhatolni a lány gyengéd örömszerzéséből, hogy tökéletesen megtanulhassa.

Ana egyik keze teljesen felcsúszott úrnője karján, a másik pedig a túlsó oldalon lefelé közeledett a vállához. Miközben lassan és érzékien csókolóztak a lány gyengéden végigsimította Adriana melleit a melltartón keresztül. A nő libabőrös lett a szolgálólány érintésétől. Aztán a lány lassan lehúzta a melltartó pántjait a válláról és kikapcsolta hátul a ruhadarab csatját. Puha érintéssel csúszott le a válláról a fehérnemű kiengedve feszes, gömbölyű melleit. Kissé nagyobbak voltak, mint Ana domborulatai. Adriana valami furcsa melegséget érzett a testében. Csak nem izgatta fel ez az egyszerű kis szolgálólány? Ana talán megérezte a nő ijedtségét, de nem foglalkozott vele. Ő is átérezte, hogy ez most egy speciális helyzet. Most nem kell követnie az úrnő minden rezdülését. Most ő vezet.

Elengedte Adriana ajkait és egyre lejjebb kezdett haladni a testén. Először a nyakát csókolta végig, majd a vállait és végül, mint egy kalandor, aki felfelé baktat az emelkedőn, hogy aztán olyan gyönyörűségnek legyen a tanúja a csúcsán, amit még soha nem érzett, úgy haladt felfelé Ana is úrnője mellein, lágy csókokat lehelve Adriana libabőrös testére.
Adriana becsukta a szemeit, a fejét hátra hajtotta, kezeivel megtámaszkodott és halkan pihegve élvezte, ahogy a lány kényezteti. Érezte, hogy a puncija egyre nedvesebb lesz. Most már nem zavarta, hogy egy szolgálólány izgatja fel. Csak élvezte a felhőtlen kéjt. Ana a szájába vette úrnője bimbóit, és lágyan szopogatni kezdte őket. Mintha csak egy hímvesszőt szopna, gondolta Adriana, de igyekezett ettől elvonatkoztatni. Valószínűleg most egy jó ideig nem lesz dolga férfiakkal és örömet akart szerezni aâ026 férjének, feleségének, vagy legyen akármi is.

Adriana érezte, ahogy kezei kicsúsznak alóla, és ő elfekszik az ágyon. Ana követte a mozgását és egy pillanatra sem engedte el ajkaival úrnője melleit. Adriana már nem is tudta, hogy mit cselekszik. Reflexszerűen emelte fel a kezeit és ragadta meg Ana tarkóját. Felhúzta magához és ajkait ismét a lány szájára tapasztotta. Nyelve lassú kígyóként kúszott át Ana szájába és vad táncba kezdett a lány nyelvével. Aztán amikor visszahúzta, érezte, hogy a másik kígyó követi és most a tánc az ő szájában folytatódik. Másik keze lassan végigfutott Ana testén. Megmarkolászta a lány melleit, majd végig futott a hasfalán és simogatni kezdte Ana nedvedző punciját. Érezte, ahogy szolgálója megremeg, de ugyanakkor a szája mosolyra is húzódik. Úgy tűnt megértette a dolgot. Most akár már abba is hagyhatták volna a dolgot, de Adriana nem akarta. Tovább csókolta a lányt és simogatta annak punciját. Biztos volt benne, hogy Ana már nem szűz. Ezeket a szolgálólányokat neveltetésük, "kiképzésük" alatt, legalább egyszer jól megdugja valaki, hogy tanulják a helyzetüket. Így bátran emelte fel középső ujját és tolta be Ana szeméremajkai közé. Ana megremegett és puncijából rengeteg nedv ömlött ki. Ilyen gyorsan elérte volna az orgazmust? Nem hiába, nem valószínű, hogy túl sok szexuális élményben lett volna része, hiszen Veronicával sem találkozott túl gyakran és hosszú időre, pedig vele láthatólag eléggé összhangban voltak.
De Ana folytatta. Amikor az úrnő elengedte a tarkóját, ő ismét visszatért a puha mellekhez. Még egy kicsit szopogatta a merevre keményedett bimbókat, aztán tovább igyekezett lefelé. Egy pár pillanatig izgatta a nő punciját az átnedvesedett bugyin keresztül, de aztán tovább haladt lefelé. Levette Adriana lábáról a cipőjét és a harisnyán keresztül kezdte csókolgatni a nő lábát. Aztán ismét felfele indult. Kezei megelőzték ajkait és már jó előre lehúzták Adriana bugyiját, így a szájából ismét kígyóként kicsusszanó nyelve érzékien belefúródott a lüktető húsba.

Adriana felnyögött. Emlékezett, hogy legutóbbi látogatásakor Beatriznál, szintén úgy kapta rajta Anát Veronicával, hogy a fekete hajú lány nyalta a szőkét. Nem is csodálkozott rajta. Ana istenien nyalt. Bármelyik férfi megirigyelhette volna. De Adriana ezt nem engedte sokáig. Már így is nagyon közel került az orgazmushoz. Megragadta a lány vállait, amelyekről az érintéstől lecsusszant a lágy selyem köntös, és felhúzta magához. Lehelt egy csókot a szájára, majd lefektette az ágyra és rávetette magát. Amikor elkezdte csókolgatni a lány melleit, az szinte ösztönösen végigfuttatta ujjait Adriana testén és végül a puncijánál állapodott meg. Ez már túl sok volt. A nő megvonaglott, ahogy végigfutott testén az élvezet.
Ana arcán szelíd vigyor jelent meg. Na lám, Adriana is egy ilyen érintéstől ment el. De ő nem hagyta abba. Tovább kényeztette Ana testét, aminek hatására az ismét megfeszült és hamarosan ismét orgazmusban tört ki. Aztán tovább ment lefelé és olyan hévvel kezdte nyalni a lány punciját, hogy az felsikoltott az élvezettől és pár pillanat múlva szökőkútként lövellte ki magából a nedvet, ahogy az újabb orgazmus végigsöpört a testén.

Adriana most magát kezdte simogatni, miközben a nyelve vad táncot járt a lucskos punciban és középső ujját most a saját nyílásába dugta.
Úgy fél óráig nyalta a lányt, aki eközben még kétszer eljutott a csúcsra. Aztán felfeküdt mellé az ágyra, behúzta Anát a takaró alá, és ismét a szájába dugta a nyelvét. A puncijuk egymásnak feszült és Adriana érezte, hogy most együtt mennek el.
Ana már teljesen kifáradt. Most már rég Adriana vezetett. Az ő ajkai már a görcsös petyhüdtségben csak az úrnő ajkainak mozgását követték. Karjai egy ideig az úrnő teste köré fonódva maradtak, de aztán erőtlenül csusszantak le a két test közé.

Adriana figyelte, ahogy Ana szemei lecsukódnak és a lány nyitott szájjal pihegve álomba merül. Azt tervezte, hogy még felkel és lezuhanyozik, aztán elkergeti Anát a dolgára, de most nem volt szíve ott hagyni. Magához ölelte őt. Ana a fejét öntudatlanul úrnője mellére hajtotta, karjaival átkulcsolta Adriana testét és békésen aludt.
A nő még lehelt egy csókot a szolgálólány homlokára, majd ő is átölelte a békésen alvó lányt, lehunyta a szemét. Nem bírta ki, hogy ébren maradjon. Odakint még verőfényesen sütött a nap. Gondolta, nem árt egy kis alvás. Pár óra múlva az ebédhez úgyis felébresztik őket. Még pár percig hallgatta Ana szuszogását, majd ő is álomba merült.

Csajozási és pasizási tanácsok

fel