Beatriz az ablak előtt állt és mereven bámulta a korai nap fényében fürdőző metropolist. Még sohasem látta ilyennek Velencét. Már ezerszer látta a város lenyűgöző panorámáját a tenger felől, amikor hazatért valahonnan, de ez most teljesen más volt. Most nem egy gyönyörű, modern, egzotikus várost látott, hanem egy ősi metropoliszt, amely Európa és talán az egész világ egyik legrégebb óta folyamatosan lakott városa és néhány társa mellett ez az egyetlen, amely évszázadokon keresztül megőrizte hatalmát a fél világ felett. Az élő történelmet látta maga előtt. Azt a várost, amely átélte a barbár germánok portyáit, a Bizánci Birodalom folyamatos beolvasztási próbálkozásait, a kalandozó magyarok hadjáratait, a német és török ostromokat és minden vihart, amit a történelem reá zúdított. Ám aztán jött egy férfi, aki térdre kényszerítette fél Európát és kétszáz évre szolgasorba vetette az Adria gyöngyszemét. De aztán csak egy apró szikra kellett és a város lerázva láncait ismét függetlenül kezdte meg hatalma építését mely most ismét az egekben szárnyal. Egy olyan várost látott maga előtt, amelyen nem fog az idő. Ugyanúgy tündököl, mint száz, kétszáz, hatszáz, sőt ezer, ezerkétszáz éve.
Az ajtó nyikorogva kinyílt. Beatriz ijedten fordult hátra. A szobába egy hosszú mogyoróbarna hajú, zöld szemű, sportos testalkatú lány lépett be. Már-már feketébe hajló sötétkék ruhát viselt mely érzékien kiemelte teste vonalait.
- Adriana! … – szólalt meg Beatriz, de elakadt a szava. Hirtelen elbizonytalanodott. Nem tudta hogy szólítsa a lányt. Elvégre ő a nagy Gonzalvo család sarja. I. Gavrilo Gonzalvo unokája. II. Gavrilo Gonzalvo unokahúga. I. Giordano Gonzalvo lánya és az előző király III. Gavrilo Gonzalvo húga. De mégis, végtére is pár órán belül ő, Beatriz lesz Venezia új uralkodója. Ám ettől még valami mély alsóbbrendűségi érzés fogta el, ahogy Adrianára nézett. Mintha nem is ember lenne, hanem valami felsőbbrendű lény. Nem tudta mi ez az érzés. Nem jutott szóhoz. Hiába próbált bármit is kinyögni semmi nem jött ki a torkán. Minden egyes alkalommal elbizonytalanodott, hogy merhet-e ilyet mondani a királyi család tagjának.
Ám Adriana, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, elmosolyodott és lágy, susogó hangon szólalt meg.
- Semmi baj.
Ebben a két szóban benne volt minden. Fájdalom, együttérzés, lemondás… minden. Mintha az egész lelkét kiadta volna csupán ezzel a két szóval. Adriana a Beatriz mellé lépett és bágyadtan nézett ki az ablakon.
- Gavrilo is szerette ezt a helyet.
Beatriz értetlenkedve nézett rá. Vajon mit akarhat ezzel mondani?
- Igen. – sóhajtott Adriana. – Valahányszor valami gond gyötörte idejött és órákon keresztül csak bámulta a várost. Úgy állt itt, mint egy kőszobor. Mintha erőt nyert volna belőle. Nem tudom mi ragadta meg annyira. - Beatriz furcsállta a dolgot. Vajon miért beszél neki erről? Mit akar ezzel elérni? Mi lehet a célja? De akárhogy gondolkodott nem jutott eszébe semmi logikus magyarázat.
- Hiányzik? – kérdezte végül bátortalanul.
Adriana szemében könnyek jelentek meg. Nem szólt semmit csak alig észrevehetően bólintott.
- Nagyon – mondta végül. – Nagyon
Szeméből patakokban kezdett folyni a könny. Arcát a kezeibe temette és zokogott. Beatriz nagyon sajnálta őt. Megértette, mit érez. Amikor elvesztette az apját ő is napokig maga alatt volt. Alig lehetett előráncigálni a szobájából.
- Semmi baj – mondta és tett egy lépést a lány felé. De aztán megtorpant. Hisz ő mégiscsak Adriana Gonzalvo. Kezei visszahullottak teste mellé és a gyengéd ölelésből csak egy együtt érző simogatás lett.
- Nem… nem sírok. – mondta Adriana és letörölte a könnyeit. – Nem sírhatok.
Ám könnyei mégis eleredtek és váratlanul hozzásimult a mellette álló lányhoz, átölelte és zokogni kezdett.
- Semmi baj – ismételte elfúló hangon Beatriz és szaggatottan simogatni kezdte Adriana haját. – Semmi baj.
Adriana lassan lenyugodott és leült az egyik fotelbe. Kezeit összefonta és a térdén nyugtatta. Tekintete mereven cipője orrára szegeződött és egy ideig nem szólt egy szót sem. Végül halkan beszélni kezdett. Olyan halkan, hogy Beatriz alig értette a szavait.
- Együtt nőttünk fel. Bár öt évvel idősebb volt nálam, mégis mindig tökéletesen megértettük egymást. Igazi testvér volt. Sokkal jobban megértettük egymást, mint Carloval, vagy Rosanával. Ők mióta az eszemet tudom a politikával voltak elfoglalva. Inkább a szüleimnek éreztem őket, mint a testvéreimnek… De Gavrilo más volt. Ő mindig mellettem állt. Elválaszthatatlanok voltunk.
Látszott rajta, hogy a sírás kerülgeti, de visszatartotta a könnyeit.
- Van családod? – emelte tekintetét Beatrizra.
A lány nem tudta mire vélni a kérdést. Próbált válaszolni, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán.
- Nekem ő volt a családom. – folytatta Adriana és ismét, lehajtotta a fejét. – Csak ő maradt nekem. És most már… már…
Nem tudta folytatni. A szeme ismét megtelt könnyel.
- Ne sírj! – mondta halkan Beatriz. Leült a fotel karfájára és átölte a lányt. Szinte reflexszerűen cselekedett és csak később eszmélt rá mit is csinál. De Adrianán nem látszott semmi meglepettség, vagy más egyéb tiltakozó megnyilvánulás. Sőt fejét Beatriz mellére hajtotta és halkan szipogott.
- Nagyon hiányzik. – mondta halkan.
- Tudom. – suttogta Beatriz – Tudom.
Pár percig csöndben ültek ott a fotelben egymás mellett. Ekkor az ajtó lassan ismét kinyílt. Beatriz ijedten állt föl és mereven bámulta a kitáruló ajtót. Briana lépett be a szobába. Már-már feketébe hajló sötétkék ruhát viselt. Tejfelszőke haja hátul kontyba volt fogva. Arca merev volt és mozdulatlan. Nem szólt semmit, csak üveges szemmel bámult előre. Bár nem mutatta ki úgy az érzéseit, mint a sógornője, látszott rajta, hogy őt is nagyon megviselte férje elvesztése. Lassú léptekkel haladt előre, majd megállt a fotel mögött melyben Adriana ült. Kezeit a háttámlára helyezte és lehajtotta a fejét. Látszott, hogy mondani akar valamit, de nem képes megszólalni.
A már-már végtelenre nyúló csöndet ismét az ajtó nyikorgása törte meg, amelyen szinte bombaként csapódott be két nagydarab férfi. Öltönyükön látszott, hogy már rég nem hordhatták, mivel úgy feszült rajtuk, mint egy szűk izompóló. Fekete hajuk csapzott volt. Úgy száguldottak át a szobán, mint a tomboló hurrikán és végül belevetették magukat egy kényelmes kanapé párnái közé.
- Na de… - dadogta Briana ijedten. Nem tudta mire vélni az egészet.
- Elnézést kérek a viselkedésükért. – szólalt meg egy nyugodt, kiegyensúlyozott hang. A három nő az ajtó felé nézett, ahol egy harmadik férfi állt. Feltűnően hasonlított a másik kettőre, de külseje sokkal ápoltabb volt. – Néha úgy viselkednek, mint két óvodás.
- Fernando – mosolyodott el Beatriz és átölelte a bátyját.
Adriana és Briana meglepetten néztek egymásra. Egy pillanat múlva Beatriz is feleszmélt és elpirulva fordult vissza hozzájuk.
- Bocsánat. – mondta – Ő itt az idősebbik bátyám, Fernando. Az a két semmirekellő pedig Gustavo és Bernardo.
Az ikrek mosolyogva biccentettek. Kevés alkalmak egyike volt ez, amikor egy percig nyugton ültek.
- Adrianát és Brianát pedig gondolom, nem kell bemutatnom. – nézett fel bátyjára Beatriz.
- Örvendek a szerencsének. – mondta Fernando és gyengéden kezet csókolt a két nőnek.
Kinézete alapján az emberek többnyire egy otromba, izomagyú tengerésznek nézték, akikből a nagy háborúk vége óta annyi rohangált Velence lepusztultabb negyedeinek utcáin. De Fernandonak elég volt két jól megválasztott mondat hogy eloszlassa ezt a képet.
- Egyébként jut eszembe. – fordult vissza a férfi a húgához. – Még el sem mondtad, hogy igazából mi is folyik itt.
- Hát… - Beatriz habozott. – Igazából én sem tudok sokkal többet, mint ti. Az éjszaka közepén idecipeltek és bejelentették, hogy én leszek Venezia új uralkodója.
- Rendben, de pontosan mi alapján… hogyan…
- Azoknak a felfuvalkodott hólyagoknak a királyi tanácsban sosem kellett konkrét ok, hogy megindokolják tetteiket. – mondta csöndesen és kimérten Briana. – Itt mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Jobb lesz hozzászoknotok. Főleg neked Beatriz.
- Ha a hugi lesz itt a góré azok a tahók, meg sem tudnak majd nyikkanni. – mondta Bernardo és Gustavoval együtt kuncogni kezdtek.
- Az uralkodó teljhatalma csak látszat, csak színjáték. – mondta szigorúan Briana és leült egy fotelbe. – A történelem nagy uralkodói sohasem egyedül hozták döntéseiket, sosem egyedül vitték végbe nagy tetteiket. Kellett legalább egy valaki, aki a háttérből mozgatja a szálakat. E-nélkül az uralkodó eltávolodik népétől és zsarnok válik belőle. Lásd Nagy Sándor példáját. A nagy makedón hódítóét, aki végül elveszítve minden segítőjét egyedül maradt serege élén, akiket despotikussá vált módszereivel már nem tudott irányítani. Ám az egyensúly meglehetősen ingatag. Elég csak egy apró… hiba… az államrendben és az uralkodó még teljhatalommal is tanácsadói, segítői bábja lesz. Észre sem veszi, hogy mindig azt teszi, amit azok mondanak. Ebből a rendszerből csak egy erős egyéniségű vezető tud kitörni.
- Vagy egy elvakult zsarnok. – nézett rá Fernando. – Aki nem hallgat senkire.
- Nos igen, de én egyik sem vagyok. – szakította őket félbe Beatriz.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Aztán végül Adriana próbált meg szólni, de ekkor ismét nyílt az ajtó. De Vega, Chértien és Gencher léptek be teljes ünnepi díszben.
- Indulnunk kell fenség. – mondta alázatos hangon Genscher. – A ceremónia hamarosan kezdődik.
Beatriz bólintott és a három főúr után indult. Még mielőtt kiértek volna a palota a koronázásra érkezők elől lezárt részéből Briana még egyszer Beatriz fülébe, súgta.
- Ne feledd, mindez csak látszat.
A palota előtt hatalmas tömeg várakozott. Az emberek tomboltak, ordítoztak, visítoztak. Nem is lehet tudni mi volt nagyobb látványosság. A koronázás vagy a kivégzés. Mit látott szívesebben a nép? Ha egy király fejére helyezik a koronát, vagy ha ugyanaz a fej a porba hull. A tömeg felmérhetetlen volt. A város utcái zsúfolásig megteltek. Mindenki kíváncsi volt az új uralkodóra.
A díszerkély ajtajában először egy csapat gárdista jelent meg. Egyszerű kék ruhájukat most díszes bíborvörös és aranyszínű zubbonyra cserélték, kezükben pedig díszes szuronyos puskát vittek. Miután a katonák díszmenetelése véget ért és már mind elfoglalták helyüket az erkély félreesőbb szélein Briana, majd Adriana lépett ki az ajtón. Lassú léptekkel haladtak előre, mígnem az erkély a tömeg felöli bal sarkában megálltak. Ezután a főurak jelentek meg sorban utódaiknak szánt rokonaikkal együtt. Miután az egész díszes táraság jelen volt Juan de Vega lépett elő. Megigazította díszes egyenruháját és a gondosan előkészített mikrofon elé lépett és beszélni kezdett.
- Emberek! Polgárok! Velence lakosai, Venezia népe és a világ nagy dinasztiáinak képviselői! Nagy nap ez a mai. Nem csak, mert koronázásra gyűltünk össze, nem csak a kezdetet ünnepeljük, de a véget is… Igen a véget. Az elmúlt tizenhárom évben úgy tűnt Venezia azzá válik, amit a város alapítói és feltételezem mindenki a jelenlévők közül el akart kerülni… nevezetesen örökletes monarchiává. – De Vega óvatosan a tőle jobbra álló két nőre sandított. Nem tudta, hogy fog hatni rájuk ez a megjegyzés de megnyugodva tapasztalta, hogy egyiküknek sem, rándult egy arcizma sem.
- De amint már mondtam ennek most már vége. – folytatta nyugodt hangon. – És most had mutassam be Venezia új uralkodóját, I. Beatriz Sonzát.
Beatriz lassan lépdelt előre az erkélyen. Díszes feketén csillogó ruhája suhogott a lágy szellőben a baloldalt a derekáig felérő vágaton át kivillantva gyönyörű lábát. Haja kibontva omlott a vállára. Fején nem viselt semmit, ellentétben Brianával és Adrianával akiknek fején szokásos egyszerű diadémjuk díszlett. Remegve lépett a mikrofon elé és végigtekintett az alant elterülő néma csöndben várakozó tömegen. Egy apró vigyort erőltetett az arcára és pár centivel az erkély korlátja fölé emelte a kezeit.
- Köszöntök mindenkit ezen a gyönyörű napon. – mondta. Hangja betöltötte az egész teret, ám a tömeg még mindig néma volt. Beatriz tekintetével bátyjait kereste, de nem látta őket sehol. Aztán végül megpillantotta az ikreket, akik önfeledten integettek a hatalmas szobortalapzat mellől. Beatriz elmosolyodott és ismét beszélni kezdett.
- Tudom, hogy most egy nagy és dicső beszédet várnának tőlem, de én nem az vagyok, aki csak beszél, és nem tesz semmit… Én a tettek embere vagyok… Úgyhogy most csak annyit mondanék: Isten áldja Veneziát!
- ISTEN ÁLDJA VENEZIÁT! – üvöltötte a tömeg, úgy hogy szinte az egész város beleremegett.
- És Isten óvja a királynőt! – ordította egy hang valahonnan a tömeg mélyéből.
- ISTEN ÓVJA A KIRÁLYNŐT! – visszhangozták az emberek egyszer, kétszer, háromszor, százszor és egyre többen.
Pedro de Vega apjához hajolt és halkan a fülébe súgta.
- Ez a nő vagy az aranykort hozza el, vagy a véget szabadítja ránk.
- Reméljük az előbbit. – válaszolta erre az ifjú másik oldalán álló idősebb Cappelini.
- Ugyan már! Nem kell ennek ekkora feneket keríteni legyintett az idősebb de Vega másik oldalán álló Genscher. Hangja alig volt hallható a hatalmas üdvrivalgásban. – A nép szereti. Ennyi épp elég. A kormányzat meg úgyis a mi kezünkben van.
A tömeg időközben oszladozni kezdett és utat engedett a palota felé araszoló királyi kocsinak. A díszes arany és ezüst berakású jármű még a világháború előtt készült egy bajor BMW gyárban. A vérzivataros évszázadot, ahogy a világháború előfutárának tartott úgy nevezett „demokratikus forradalom” kitörésétől az utolsó fegyveres konfliktusok
közel száz évvel később bekövetkezett végéig tartó időszakot nevezték, az egyik lehető legbiztonságosabb helyen vészelte át, nevezetesen valahol Magyarország belsejében, egy bunkerben. Ironikus módon talán az ezredforduló korának egyik leggyengébbnek titulált európai országa volt az egyetlen, amely nemcsak hogy nyert is a háborúval, de a háború előtti területeinek jelentős részére a szovjet katonák kivonulása óta nem lépett hódító szándékkal idegen katona. A járművet aztán az újjá szervezett Magyar Királyság első királya, VI. László újítatta fel, és ő készítette rá a díszes, drágakövekkel kirakott borítást. Motorját természetesen a modern viszonyoknak megfelelően átalakították, mivel az egész világgal hadban álló Arab Liga teljes mértékben lezárta a területein kívülre történő olajszállítást. A megújuló energiaforrásokkal működő jármű viszont továbbra sem igazán állt használatban. A „magyarok atyjának” vagy „harmadik honalapítónak” is nevezett VI. László hosszú uralkodása során csak négyszer-ötször használta az autót nagy felvonulásokon. Később a feledés homályába merülő jármű Görög Sándor, a Dalmácia magyar tartományurának birtokába került a vérzivataros évszázad vége felé. Ennek a Görög Sándornak a kisebbik fia később a Velencei Köztársaság egyik főura lett. Ez még azelőtt volt, hogy a Görög család elvesztette volna hatalmát a Magyar Királyságban és át nem költözött, volna a később Venezia néven felemelkedő Velencei Köztársaságba. Az ismét megújuló jármű később a mindenkori uralkodó tulajdonába került és már közel száz éve ezt használták a koronázáskor. A járműben igazából gyakorlatilag már semmi nem maradt az eredeti autóból. A rengeteg felújítás során szinte minden alkatrészét kicserélték. Talán ennek tudható be, hogy kibírta az elmúlt évszázadokat.Beatriz Adriana és Briana valamint a köré sereglő udvaroncok és gárdisták gyűrűjében kimérten lépdelt le a palota falához simuló lépcsőn. Miközben a fegyveresek visszatartották a tomboló tömeget ők négyen becsusszantak a milliókat érő járgány nyitott ajtaján. Az újdonsült királynő nem hitt a szemének. A kocsi belülről még impozánsabb volt, mint kívülről. A hűtőszekrény és a fotelek mellett egy kétszemélyes dzsakudzi is helyet kapott a díszes berakású falak között. A sofőr, aki egy elhúzható sötétített ablak zárt el az utastértől egy egyszerű gombnyomással elsötétítette az ablakokat és lassan megindult keresztül a tömegen.
Órákba telt mire a menet elérte a tengerparttól nem messze emelkedő hatalmas templomot, amelyet a Velencei Köztársaság alapításakor építettek, mivel a legendás Szent Márk Székesegyházat a világháború idején porig bombázták az arabok. A ceremónia rövid volt, de annál impozánsabb. Beatriz az oltárhoz lépve teljesen elámult, amikor a velencei érsek felemelte a hatalmas koronát, mely a legenda szerint annyiba került, mint a Magyar Királyság állami bevétele VI. László trónra lépésekor. A monumentális korona Velence világhatalmi szerepét tükrözendő a világ minden tájának valamiféle jellegzetességét magán hordozta. A távol-keleti stílusú vékony, íves, felső rész, a magyar Szent Koronát idéző ferde kereszt a csúcson és minden egyéb giccs. A korona alsó vázát több állam, többek között Franciaország, a Közép-Afrikai Birodalom és a Quebecki Királyság, szokása szerint menyétprémmel vonták be. A mellette álló főuraknak úgy kellett oldalba bökniük az elámult királynőt, hogy térdeljen le.
Abban a pillanatban, hogy a korona Beatriz fejére került a tömegen hatalmas öröm lett úrrá. Ezt csak fokozta, amikor Beatriz a templom elé kilépve átvette az oda érkező katonatisztektől Venezia kardját. Már a civilizáció kezdete óta minden államnak meg volt a maga jelképe. Ez esetenként maga a korona volt, mint például a királyi Magyarországban, az ókori Alsó- és Felső-Egyiptomban és még sok más helyen. Ám a III. világháború után ez a szokás még jobban előtérbe került. Sok államnak vált olyan tárgy a jelképévé, amely valamilyen módón köthető az állam alapításához, a monarchia újraalkotásához, vagy a monarchiát megteremtő uralkodóhoz. Így őrizték Magyarországon VI. László vállvértjét, amelyet minden győztes csatában viselt, vagy a IV. Birodalomban Berlin kulcsát, melyet a legenda szerint a város első Hochenzollern királya ajánlotta fel Istennek, hogy csak annak földi tulajdonosa uralkodhasson a városon és így a később kialakuló nagy német birodalmon is. Venezia ezt a kardot választotta jelképévé, amellyel I. (Alapító) Boldizsár király vezette győzelemre seregeit a túlerőben lévő németekkel szemben állama függetlenségéért. Beatriz fölemelte a kardot és szimbolikusan a négy égtáj majd az ég felé suhintott vele az összegyűltek üdvrivalgása közepette.
A város ünneplő tömegekkel telt meg. A levegőben a fákról hulló és az emberek által szélnek eresztett virágszirmok lebegtek csillogó fátyolt képezve. Hatalmas kocsik járták az utcákat vidáman zenélő muzsikusokat hordozva. Az előkelőbb családok a palota zárt parkjában ünnepelték az új uralkodó megkoronázását. Beatriz egy hatalmas karosszékben ült, amelyet ezernyi dísz borított. Körülötte a száz és száz kereskedőcsalád tagjainak kimért zsivaja. Néha odalépett hozzá egy-egy kiöltözött férfi a feleségével. Udvariasan köszöntötte, jókívánságaival árasztotta el, majd kezet csókolt és eltűnt. Beatriz már meglehetősen unta ezt az egész rongyrázást. Csupa fennhéjázó sznob vette körül, akik csak a királynőt, egy jelképet láttak benne nem az embert. Ekkor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Ahogy hátranézett komor arca rögtön derűsre változott. Annyi bizonyos hogy nem volt egy mindennapi látvány, ahogy Gustavo és Bernardo szűk öltönyeikben verekszik át magukat a meglepett és megrökönyödött előkelőségek tömegein. Fernando zsebre vágott kézzel követte őket arcán apró vigyorral. Őt is mulattatta öccsei szeleburdi viselkedése, de jobbnak látta ezt nem kimutatni.
- Fiúk! – kiáltott Beatriz és boldogan vetette magát bátyjai nyakába. – Már nagyon hiányoztatok.
- Meghiszem azt. – válaszolta visszafogott hangon Fernando.
- Hát igen. Én sem bírnám ki sokáig egyedül egy ilyen sznob bandával. – vihogott Gustavo.
- Te semeddig nem bírnád ki egyedül. – lökte oldalba Gustavo.
- Á, persze. MI sem bírnánk ki sokáig egy ilyen sznob bandával.
Beatriz alig tudta visszatartani a nevetést. Ám ekkor egy nagydarab férfit látott meg közeledni a tömegen keresztül oldalán a feleségével. Egy pillanat alatt lehervadt az arcáról a mosoly. Sejtette, hogy a nagy de Vega házaspár nem igazán fogja tolerálni az ikrek viselkedését, akik épp ebben a pillanatban rohanták meg a tőlük pár méterre álló asztalt. De tévedett. De Vega arcán visszafogott mosoly ült. Igazság szerint ő sem igazán élvezte ezt a kis partit. Az elmúlt majdnem több mint negyven évben már szinte rutinná vált számára, hogy minden tavasszal el kell viselnie ezt a bagázst. Teljesen értelmetlennek tartotta, hogy évente ekkora perpatvart csapjanak. A népnek persze kell egy nap, amikor kitombolhatja magát, de ez a kötött „ünneplés” már az agyára ment. Mindig örült, ha valami feldobta a már-már őrületbe kergető egyhangúságba süllyedő ünneplést.
- Üdvözlöm fenség. – csókolt kezet Beatriznak.
- Én is üdvözlöm de Vega úr. – válaszolta elfúló hangon a lány. – Azt hiszem, még nem ismeri a bátyáimat.
- Üdvözlöm Sonza úr. Jó újra látni. – Nyújtotta a kezét, de Vega Fernando felé. – Már találkoztunk a koronázás előtt. Az a két férfi meg ott az asztalnál gondolom a két ifjabb Sonza úr.
Gustavo és Bernardo felkapta a fejét. Gyorsan letörölték arcukról a krémesek maradékát, odaléptek a főúrhoz és teli szájjal köszönve kezet, ráztak vele. De Vega elmosolyodott majd ismét Beatrizhoz fordult.
- Örömömre szolgál, hogy bemutathatom a feleségemet, Fernandát…
Azzal egy kimért fejmozdulattal a nőre tekintett, aki mélyen meghajolt.
- Részemről az öröm. – viszonozta a köszöntést Beatriz egy kisebb meghajlással.
- A fimat Pedrot…
Az ifjabb de Vega apja példáját követve kezet csókolt újdonsült királynőjének.
- És a lányaimat. Juanitát… Evát... és Isabellet.
A három lány sorban pukedlizve meghajolt és mosolyogva tekintett végig a megújult királyi családon.
Az ikrek alig kaptak levegőt. Nagy nehezen lenyelték a szájukban lévő maradékot és lihegve bámulták a gyönyörű lányokat.
- Mi… mi is… - kezdte Gustavo.
-… nagyon… örülünk. – fejezte be a testvére.
Eva és Isabelle elfojtott egy kisebb nevetést. Az idős de Vega megköszörülte a torkát majd ismét kimért, hivatalos hangon szólalt meg:
- Fenség, azt hiszem itt az ideje, hogy fogadja a követeket.
- Persze, persze, a követek. – ráncolta a homlokát Beatriz.
Már évszázadok óta, mióta az apró Adria-parti állam a legnagyobb hatalmak közé emelkedett a legnagyobb hatalmak legtöbbje mindig küldött követeket az új uralkodó megkoronázására. Ez többnyire csak egy kis mellékes segítség volt a Veneziai Királyság újdonsült teljhatalmú urának a kegyeibe férkőzni egy kevés ajándékkal, de néha megfelelőnek kínálkozó alkalom is volt, hogy egy nagyhatalom valamit elérhessen a tengerek uránál és felhasználhassa céljaira a Venezia kezében lévő világméretű flottát.
A fogadásra az impozáns trónteremben került sor. A gigantikus helyiség nyolcszögletű volt és a bejárattal szemben lévő falát teljesen eltakarta a hatalmas trón háttámlájának csicsás díszítése. Beatriz óriási vörös szatén palástot tekert magára a főurak kérésének eleget téve, és fején egy kisebb, a beiktatási ceremónián használtnál jóval, könnyebb koronával a fején ült a trónon. Mellette kétoldalt Fernando és Juan de Vega, majd Fernando mellett az ikrek, Briana és Adriana. De Vega mellett pedig a felesége, majd a fia és kor szerint sorba a lányai álltak, mellettük pedig Genscher a férjével és a gyerekeivel, majd a Chrétien, a Genscher, a Görög, a Cappelini és a Pavelic család. A termet egy széles bíbor szőnyeg szelte át, ennek két oldalán pedig a maradék előkelőségek tolongtak.
Hirtelen elcsendesült minden és egy kiöltözött udvaronc lépett a hatalmas ajtó mellé.
- A IV. Német Birodalom követei, őfelsége V. Ferenc császár első fia, Carl von Habsburg koronaherceg és Friderick Hochenzollern, Brandenburg nagyhercege. – kezdte zengő hangon.
Színpompás küldöttség lépett be a terembe. A tíz-tizenkét tagú kis csapatban volt valami fennkölt ősiséget sugárzó, középkorias kisugárzás, de mégis meglehetősen modern megjelenésükkel nem hoztak szégyent hazájuk nagyhatalmi rangjára. A tipikus Habsburg arcvonásokkal rendelkező, kicicomázott koronaherceget és a visszafogott eleganciával kiöltözött brandenburgi főherceget kábító pisztolyokkal és plazmavetőkkel felszerelt díszes páncélt viselő testőrük állták körbe kezükben a IV. Birodalom kétfejű sasos lobogójával, vagy impozáns díszlándzsával. Mögöttük négy jól megtermett férfi egy hatalmas, díszes ládát cipelt.
A két követ a trónhoz vezető lépcső lábánál megállt és fél térdre ereszkedett.
- A IV. Birodalom követei tisztelettel köszöntik III. Beatrizt, a Sonza család első királynőjét, Venezia uralkodóját. – mondta mély baritonjával a koronaherceg.
- Kérjük, fogadja el eme apró ajándékot nagyrabecsülésünk jeleként! – folytatta a nagyherceg és hűvös eleganciával a láda felé mutatott a karjával.
A négy német hordár lerakta a ládát a padlóra és felnyitották súlyos fedelét. A selyemmel kibélelt ládában egy gyémántokkal kirakott nagyléptékű pontosságú földgömb volt, egy színpompás ékszerekkel kirakott középkori stílusú német pallos és az ősz szakállú V. Ferenc császár 1,5x1 méteres portréja. A láda fedelének belsejéről pedig ezernyi ékszer és néhány gyönyörű ruha lógott le. A nagy német birodalom vezetői vagy hamarabb tudták, hogy Venezia népe és főurai végül egy nőt ültetnek a trónra, mint ők maguk, vagy ami valószínűbb, a híres német precizitástól hajtva két ládát hoztak minden eshetőségre felkészülve, és miután megbizonyosodtak az új uralkodó kilétéről csak a nemének megfelelő ládát hozták el a fogadásra. Ezt egy zsugoribb uralkodó egyszerűen úgy oldotta volna meg, hogy olyan ajándékot küld, amelyet egyaránt adhatnak női és férfi uralkodónak.
- Köszönjük nagylelkű ajándékotokat. – válaszolta Beatriz hivatalos hangnemben. – Remélem a barátság birodalmaink közt hosszú életű lesz.
- Köszönjük fenség. – mondta kórusban a két követ miközben felálltak és meghajoltak. Majd ezután a ládát átadva a hozzájuk lépő veneziai hordároknak ugyanolyan eleganciával hagyták el a termet, ahogy érkeztek.
Az ajtó mellett álló udvaronc nagy levegőt vett és zengő hangon folytatta:
- A Magyar Királyság követei, őfelsége II. Gábor király második fia, Dávid herceg és Lantos Zoltán, erdélyi vajda.
A magyar követség két tagját a szokásos szürke páncélba öltözött katonák kísérték élükön két ugyanolyan, de vörös páncélt viselő vörös gárdistával, a királyi testőrség két tagjával. Ők kezükben alakulatuk szokásos gigantikus méretű sugárvetőjét vitték, amely viszont csupán jelzés értékileg volt náluk, mivel a palotába belépésük előtt a helyi őrök ellenőriztek e veszélyes, hadi fegyvereket hogy véletlenül se legyenek megtöltve. A mögöttük és a menet végén haladó két-két katona a piros-fehér-zöld magyar lobogót hordozta, közepén VI. László, a második magyar királyság megalapítójának címerével. A többiek szintén díszlándzsát hordoztak, de jelentősen kisebbet, mint német társaik. A mögöttük haladó négy hordár egy könnyed, fémből készült ládát hoztak a vállukon.
- A Magyar Királyság követei tisztelettel köszöntik III. Beatrizt, a Sonza család első királynőjét, Venezia uralkodóját. – mondta a szokásos követi szöveget a magyar herceg.
- Kérjük, fogadja el eme apró ajándékot nagyrabecsülésünk jeleként! – folytatta a vajda a láda felé intve.
A ládában az uralkodót ábrázoló szokásos olajfestmény mellett egy díszes hajlékony fém kesztyű feküdt, pont olyan, mint amilyet a magyar hadsereg katonái használnak óriási, öt méter magas harci robotjaik, a harcosok vezérlésére a bennük lévő mikrocsipek segítségével. Ehhez a pár kesztyűhöz természetesen egy teljes harcos is tartozott, de érthető módon azt nem cipelték magukkal a követek be a palotába. Ez az ajándék már inkább mutatta az átlag uralkodó gondolkodását. A küldő ország mindenkori uralkodóját ábrázoló festmény mellet a hadi gépezet bármilyen nemű uralkodónak megfelelő ajándék, jelezve, hogy seregüket bármikor szövetségesük rendelkezésére bocsátják. Ezt jelképezte a díszes pallos, a német követek ajándéka is.
- Köszönjük nagylelkű ajándékotokat. – válaszolta Beatriz ugyanolyan hivatalos hangnemben, mint az előbb. – Remélem a barátság birodalmaink közt hosszú életű lesz.
- Köszönjük fenség. – mondta kórusban a két követ miközben felálltak és meghajoltak. Majd ezután a ládát átadva a hozzájuk lépő Veneziai hordároknak és ők is elhagyták a termet.
- A Kaliforniai Királyság követei, őfelsége II. Vilmos király második lánya, Alexis hercegnő és Thomas Parker, San Francisco hercege.
A kaliforniai küldöttség meglehetősen különbözött az előző kettőtől. A többi nagyhatalomtól igencsak távol eső, virágzó királyság díszes ruhába öltözött követeit lenge páncélinges katonák kísérték, kezükben a királyság lobogójával, vagy olyan vékony díszlándzsákkal, melyeket akár még egy erősebb szellő is kettétörhetne. Mögöttük a hordárok egy pálmalevelekkel díszített ládát hoztak, mely olyan hatást keltett mintha éppen szét akarna esni. Alexis hercegnő szőkésbarna haját feje tetejére feltornyozva hordta. Hatalmas tengerkék estélyi ruhát viselt hatalmas, kiálló gallérral. Kísérője, a fiatal, körszakállas kormányzó, egyszerű öltönyt viselt. A hercegnő szomorú arccal hordozta végig tekintetét a trón körül állókon, de amikor meglátta Eva de Vegát a trón bal oldalán ajkára apró, alig észrevehető mosoly ült, szemében pedig valami különös láng lobbant fel. Eván is valami hasonló erő lett úrrá, bár ő nem kellett hogy annyira leplezze örömét. A két követ fél térdre ereszkedett a trón előtt és lehajtotta a fejét.
- A Magyar Királyság követei tisztelettel köszöntik III. Beatrizt, a Sonza család első királynőjét, Venezia uralkodóját. – mondta a lágy, susogó hangon a hercegnő a monoton szöveget mely már lassan Beatriz agyára ment.
- Kérjük, fogadja el eme apró ajándékot nagyrabecsülésünk jeleként! – szólt aztán a kormányzó és a láda felé intett.
A ládában II. Vilmos király portréja mellett a Kaliforniai Királyság egyik jelképe, egy pálmalevél feküdt. Természetesen nem igazi levél, hanem egy különböző természetes és mesterséges anyagokból készült élethű, csillogó „modell” egy apró ékkövekkel szegélyezet pálmalevél formájú, a modellnél valamivel nagyobb meleg ezüst fényt sugárzó lapra erősítve. Mellette pedig ott feküdt a már-már mindenki által rutinosan ajándékozott könnyed, díszes kard, amely jelen esetben nem jelentett sokat, mivel bár Kalifornia nagyhatalom volt, hadserege nehezen állhatott volna ki olyan fenyegetéssel szemben, ami Veneziára törhet.
- Köszönjük nagylelkű ajándékotokat. – válaszolta Beatriz unottan, de még mindig hivatalos hangnemben, mint az előbb. – Remélem a barátság birodalmaink közt hosszú életű lesz.
- Köszönjük fenség. – mondta kórusban a két követ miközben felálltak és meghajoltak. Majd ezután a ládát átadva elindultak kifelé. A hercegnő ismét Evára tekintett és lopva rámosolygott mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött.
Beatriz nagyon unta már a fogadást. Pedig még csak az elején jártak. Sorba érkeztek aztán a követek elegáns Franciaországból, a ceremoniális Kína földjéről, az úri Anglia váraiból, a forróvérű Brazil Császárság partjairól, a ködös Skócia felföldjeiről, a hagyományőrző Japán pagodáiból, az egyszerű Skandinávia fagyos tájairól, a megalkuvó Török Birodalom földjéről, a barátságos Aragóniából, a vad Kurdok Birodalom hegyei közül, a hideg Kasztíliából, a forró Arab Kalifátus sivatagaiból, a szegény Andalúzia földjéről és még sorolhatnám. Aztán amikor végre az utolsóként távozó firenzei követek is elhagyták a termet az udvaronc összetekerte listáját és ő is elvonult. A tömeg ismét felmorajlott. Beatriz hálát adott az égnek hogy végre vége. Felállt a trónról és elköszönve népétől visszavonult. Bár ő már nyugovóra tért a nehéz nap után az utcán még éjszakába nyúlóan folytatódott a zene, a tánc, a karnevál és az ünneplés, aminek jelentőségére már senki sem gondolt.