A város tombolt az őrülettől. Egy frissen érkezett vándor talán még azt sem tudta volna megállapítani, hogy az utcán tolongó emberek ezrei, vagy akár milliói ünnepelnek, vagy pusztán csak menekülnek valami elől. Bernardo jól ismerte és kedvelte ezt a hangulatot. A többnyire konzervatív és néha már túlságosan is hagyományőrző Velence ilyenkor pár napra egy hatalmas tengerparti mulatóvá változott. Ahogy járta végig az utcákat csak úgy omlottak rá az ingerek. Részeges matrózok, szórakozást kereső fiatal városlakók és minden egyebek özönlöttek körülötte. A levegőt a dübörgő zene és a tomboló tömeg zaja mellett ezernyi szag és illat töltötte meg. Bor, sör, virsli és ezernyi egyéb szeszes ital és gyorsétel illata szárnyalt a fejek fölött és tódult be mindenki orrába. Mint egy őrült méhkas, ami sohasem akar megállni. Ilyen volt Velence.
Ám Bernardo valahogy mégsem érezte magát annyira otthon a hozzá hasonló fék nélkül tomboló ünneplők között, mint máskor. Talán nem kellett volna Gustavot úgy otthagynia. Nem is emlékezett rá mikor váltak utoljára külön. Olyanok voltak mintha össze lettek volna nőve. Mint a sziámi ikrek, csupán az összekötő kapocs nem testi, hanem lelki volt, ám ha lehet, ez még jobban összetartotta őket, mintha karjuk, lábuk, bármely testrészük lett volna egy. Nekik a bensőjük volt egy. Mintha fogantatásukkor egy lélek két testben oszlott volna el. Csak együtt alkottak egy egészet. Így most mintha lényének a másik felét hagyta volna fenn a palotában.
Lassan lépdelt lefelé a magasan a város fölé emelkedő palotából levezető lépcsőkön. A város úgy fogadta magába, mint az égből lehulló esőcseppet a tenger. Normál esetben bevetette volna magát az első mulatóba, vagy felkereste volna valamelyik karneváli felvonulás helyszínét. De most nem. Most valami másra vágyott. Maga sem tudta mire. Hiába a zúgó, tomboló tömeg, hiába a lüktető zene, a fejében csak egy kép, egy arc tűnt fel folyton és folyton. Egy hang vízhangzott. Izabelle de Vegáé.
Már maga sem tudta mióta rótta a város utcáit. Órák óta, vagy talán csak pár perce. Körülötte mindenki élvezte az életet, de ő csak zsebre dugott kézzel sétált és keresett valamit, amiről még maga sem tudta micsoda. Sorra járta a nagy tereket, a forgalmas utcákat és a szűk sikátorokat, de nem talált semmit. Aztán, mintha villámcsapás érte volna a derült égből. Izmai megmerevedtek és úgy állt meg egy nagyobb tér sarkán, mint aki szempillantás alatt sóbálvánnyá vált. Nem hitt a szemének. A téren magán nem volt semmi különleges. Az eseményeken, sem amik rajta zajlottak. A macskaköveken egy maréknyi félmeztelen, különböző madártollakból készített ruhákba öltözött, barna nők és férfiak táncoltak. A tömeg köréjük gyűlt, tapsolt és csodálta, ki a táncot, ki a gyönyörű testek. Ezt bárhol megtalálhatta volna. Nem is volt új neki. Ha most Gustavo itt lett volna azonnal el akarnák csavarni az egyik táncos lány fejét, hogy ott helyben azt tegyenek vele, amit csak akarnak. De most észre sem vette a fedetlen keblekkel ugráló, magukat riszáló lányokat. Csak egy valaki volt, aki felkeltette az érdeklődését az egész gyülekezetből. Egyetlen egy.
A bámészkodó, tapsoló és fütyülő tömeg szélén egy lány guggolt fél térdre ereszkedve. Krémszínű ruhája a testéhez simult. Hosszú barna haja hátra volt fogva. Talpra húzott lábának térdére egy fa táblára erősített papírlapot fektetett és kezében ceruzával villámgyorsan húzta a vonalakat. Néha felnézett a táncosokra, majd ismét vissza a papírra és folytatta munkáját.
Bernardo nem hitt a szemének. Mit keres egy nemes hölgy, az egyik leghatalmasabb nagyúr, Juan de Vega lánya, egy ilyen egyszerű, obszcén mulatságban, alkoholtól bűzlő, borostás férfiak között? Amint összeszedte magát, amilyen gyorsan csak tudta átverekedte magát a tömegen, egyenesen a lány felé. Pont mögötte állt. Magába szívta a lány hajának érzéki illatát. A térdén tartott papírra nézett. Az egyik táncos lányt örökítette meg. De még hogy. Ha nem látta volna keletkezése közben azt hinné hogy valami ősrégi módszerrel készített fekete-fehér fénykép.
Pár percig csak nézte, ahogy a lány gondolataiba mélyedve dolgozik. Nem vette észre őt. Hogy is vette volna észre? Legalább ezren voltak összezsúfolódva ezen a téren. Miért pont rá nézne?
- Jó estét, kisasszony! – szólalt meg szinte akaratán kívül.
Nem ismert rá a saját hangjára. Nem akarta elhinni, hogy ezt ő mondta. Annyira nem vallott rá. Ha Gustavo most itt lenne biztos halálra röhögné magát rajta. Még hogy kisasszony? Még legudvariasabb pillanataiban is legfeljebb kislányt mondott volna. És hogy magázza? Tisztára elment az esze. Izabelle összerezzent. Tehát rájött hogy neki címezték a megszólítást. Lassan hátra fordította a fejét és felnézett Bernardora.
- Jó estét! – felelte mosolyogva és felegyenesedett.
Úgy egy fejjel lehetett alacsonyabb a férfinál.
- Ismerem magát? – kérdezte szemeit összehúzva.
- Igen. – felelte Bernardo kiszáradt ajkakkal. – A palotában találkoztunk.
- Hát persze! – csettintett ujjával Izabelle. – Maga signor Gustavo de Sforza. A királynő öccse. Nem de bár?
Bernardo elmosolyodott.
- Csak Sforza. – felelte. Jól esett neki hogy nemesnek tartják. – És Bernardo. Gustavo az ikerbátyám.
- Ó, bocsánat. – hajtotta le a fejét a lány elpirulva. – Én Izabelle de Vega vagyok.
- Tudom. – válaszolta Bernardo alig hallhatóan.
Agyát elöntötte a mézédes köd. Ahogy ez a lány kimondta ezt a nevet. Még ha a saját neve is. Izabelle felemelte a fejét és mosolygott. Egy percig egyikük sem szólalt meg. Mind ketten zavarban voltak.
- Hááát… - dörzsölte meg a tarkóját Bernardo. Nem tudta mit mondjon. – Mit keres erre felé egyedül signorita de Vega? Veszélyes egy ilyen csinos hölgynek egyedül kószálnia a városban. Pláne ilyenkor.
- Ne aggódjon miattam! – mosolygott a lány. – Tudok magamra vigyázni. – És szólítson nyugodtan Izabellenek!
- Igen signorita… Izabelle. – ismételte a férfi.
- Csak Izabelle. – kuncogott a lány.
Bernardo nem válaszolt.
- Szóval… Izabelle. – mondta lassan. A lány mélyen a szemébe nézett. Bernardo nem tudta állni a lány kedves pillantását, ezért inkább lesütötte szemét. Tekintete a papírlapra tévedt. – Nagyon szépen rajzol.
Izabelle elpirult és ő is a rajzra nézett.
- Igen. – felelte és tekintete ismét a táncosokra tévedt. – Minden évben kijövök ide. Szeretem ezt a forgatagot. A nyüzsgést. És sohasem tudom megállni, hogy meg ne örökítsem.
- Meg tudom érteni. – felelte kicsit bátrabban Bernardo. – Nincs is szebb, mint…
Érzéki női testet akart mondani, de ez mégsem illene egy ilyen nemes hölgy társaságában.
-… a természet csodái. – fejezte be helyette a lány. – Igen. Imádok rajzolni. A családom szerint túlságosan is.
Megilletődöttsége egy pillanat alatt eltűnt.
- De hát hogy tudnám megállni, ha egy ilyen szépséget, egy ilyen csodát látok, hogy le ne rajzoljam.
Bernardo meghökkent. Még sohasem hallott egy lányt így beszélni egy másikról. Bár, talán mégis, de mégis más ez egy örömlány szájából, aki bárkivel ágyba bújik, ha eleget fizetnek neki, mint egy nemes hölgyéből, Venezia és a világ egyik legnagyobb emberének lányáéból.
- A nővérem, Eva, mindig cikiz, amiért szinte az egész szobámat kitapétázom a képeimmel. Egyszer eljöhetne megnézni.
Bernardo megremegett. Erre nem számított. Hogy ő hívja meg magukhoz. És ráadásul elsőre. De hát elvégre nem idegen ő. Egyenrangú, sőt, ha lehet még magasabb rangú, mint maga de Vega. Ő a királynő öccse. Venezia teljhatalmú urának testvére.
- Szívesen. – válaszolta mosolyogva.
A zene elhalkult. A táncosok befejezték mutatványukat. Pár percnyi tomboló taps és füttyögés közepette a tömeg összezárult körülöttük és áramlani kezdett a tér egyik kijárata felé.
- Visszakísérjem a palotához? – kérdezte Bernardo hirtelen meggondolásból.
- Hogy gondolja?! – kiáltott fel a lány. – Hiszen még csak most kezdődik az éjszaka. A szüleim úgysem fognak keresni. Nagylány vagyok már.
Bernardo felbátorodott. Gondolatban felhúzta azt a bizonyos bátorságot jelképező nadrágot és megszólalt.
- Akkor elvihetem valahova? – és karját a lány felé nyújtotta.
- Önre bízom magam. – kuncogott a lány és kezét a férfiéba tette.
A két fiatal elindult a tömeg sodrásában, és mint két apró, de mégis erősen fénylő csepp, sodródott az emberek tengerében.
A Nap lassan emelkedett a horizont fölé. A még mindig pezsgő város színes, kéken, pirosan, zölden, sárgán és még ezernyi színben és árnyalatban villogó fényeit most elnyomta az egyöntetű arany fényár. A tüzes sugarak áradatában az egész város egy élettelen tájnak tűnt, melynek minden egyes aranyosan csillogó porcikája maga volt a csoda. Beatriz csöndesen állt lakosztálya panorámaablaka előtt. Lábait vállszélességben szétvetette, kezeit pedig a háta mögött egymásba téve lógatta. Sötétbarna haja kissé kócosan hullott puha királykék selyem köntösével fedett vállaira. A pehelykönnyű ruhadarab alól ütemesen fel-le emelkedő melleinek rezgésére néha előtűnt csillogó arany hálóinge. Nem tudta mióta áll ott. Talán már órák óta, vagy éppen csak pár perce. Az idő összemosódott előtte. Szemeit lehunyta és élvezte, ahogy a napsugarak végigszaladnak az arcán.
Veronica csöndesen pakolt mögötte. Kicserélte a hatalmas fekhely ágyneműit, előkészítette az újdonsült királynő aznapi ruháit, letörölgette a már túl porosnak ítélt bútorokat és egyéb berendezési tárgyakat. Szokásos áttetsző tengerkék köntöse lengett, ahogy fel-alá rohangált a szobában, így folyamatosan látni engedve alatta teljesen meztelen testét. Igyekezett minél csendesebben végezni a dolgát. Bár még csak alig néhány napja találkozott először Beatrizzal, tudta, hogy a nő szereti néha némán figyelni a tájat panoráma ablakán keresztül és elmélyülni gondolataiban. Ilyenkor nem vélte túl jónak akármilyen apró zajjal is megzavarni. Azonban a néma csendbe burkolódzó helyiségben még apró meztelen lábainak léptei is visszhangot vertek. Beatrizt azonban ez nem zavarta. Sőt. Megnyugtatta, hogy nem egyedül van a szobában. Nem tudta pontosan mitől fél. Ő volt a királynő. Személye szent és sérthetetlen.
Minden szava törvény. Bármit mond, bármit kíván, annak teljesülnie kell. Olyan volt, mint egy teljhatalmú istenség, akinek egyetlen szavára tengerek áradnak, hegyek omlanak össze, vulkánok törnek ki, viharok tombolnak és
csendesednek el. Azonban ennek ellenére mégis félt valamitől. Azt az elképzelést már rég elvetette, hogy a főurak csapdába akarják csalni. Hogy csak elhitetik vele, hogy valóban őt választották királynőnek és felhasználják saját üzelmeikre. Nem. Ehhez nem mentek volna ilyen messzire. Már biztos volt benne hogy a főurak mellette állnak. Már amennyire mellette állhatnak. Elvégre biztos volt valami céljuk azzal, hogy őt koronázták meg, de erről még rá ér tanakodni akkor, ha már előálltak a terveikkel. Akkor mégis mitől fél ennyire és miért nyugtatja meg ennek a fiatal szobalánynak a jelenléte, aki már szinte rabszolgasorban él ebben a palotában. Hiszen ő semmit sem tehet érte. Ha szorul a hurok Veronica még annyit sem ér, mint egy pár napos csecsemő. Ő csak egy báb. Báb. Igen az volt. De mégsem. Beatriz ismét lehunyta a szemét és mélyen beszippantotta tüdejébe a levegőt. Még mindig érezte, ahogy a lány selymes keze végigsimította az arcát, és ahogy azok gazdája lágy, suttogó szavakkal próbálja őt felébreszteni. Veronica ilyen volt. Valahogy megmagyarázhatatlanul közel érezte őt magához. Mintha már ezer éve ismerné. Mintha lány is az ő része lenne.Ez az érzés egy pillanatra elfelejtette vele a belülről mardosó félelmet, de az most ismét úrrá lett rajta. Veronica apró, kopogó lépései mintha egy pillanat alatt megszűntek volna. Még mindig hallotta őket, de nem hatolt el ez az egész a tudatáig. Ez a félelem. Ez a szorító félelem. Vajon mitől fél ennyire. A hatalomtól? Az uralkodástó? Vagy hogy a napjai meg vannak számlálva? Tényleg, ebbe még bele sem gondolt. Már csak alig egy év van hátra az életéből. Egy év és ő is a nyakán érezheti a hűvös pengét. De nem. Az még annyira messze van. Nem ez aggasztotta. Igazából nem volt semmi, amitől félnie kellett volna. Nem volt semmi, ami fenyegetné. Talán épp ez volt a probléma.
Halk nyikorgás ütötte meg a fülét. Ijedtében derékban hátrafordult és félig nyitott szájjal, kidülledő szemekkel nézett maga mögé. Az alig résnyire kinyitott hatalmas ajtó nyílásában Adriana tűnt fel. Még ő is hálóingben és köntösben volt. Mogyoróbarna haja kissé kócosan omlott a vállára. Arcán szomorú kifejezés ült. Mögötte, az ajtó túloldalán egy másik lány vonalai is kirajzolódtak a fáklyákat idéző folyosó lámpák fényében. Beatrizt meglepte a hasonlóság. A lány hihetetlenül hasonlított Veronicára. Ugyanolyan magas és vékony volt. Teste íves vonalain megcsillant a lángként lobogó lámpafény. Az ő testét is csak egy áttetsző zöld köntös takarta. Arca is épp olyan volt, mint a szobában fel-alá sertepertélő szobalányé. Talán az egyetlen, ami megkülönböztette tőle az kissé barnás bőre, matt sötétbarna haja és barna szeme volt.
- Adriana. – szólalt meg végre Beatriz levéve tekintetét a lány mögött lesütött szemmel álldogáló cselédről.
Most már teljes testéből oldalra fordult és fejét derékszögben elfordítva nézett látogatójára.
- Felség! – köszönt a lány és alig láthatóan pukedlizett.
- Nem! – tiltakozott Beatriz és tett egy lépést a lány felé. – Nem kell ez.
Arcára először meglepettség, majd parányi mosoly ült ki.
- Semmivel nem vagyok több, mint te. Nem kell… felségnek szólítanod. Szólíts nyugodtan Beatriznak!
- Igen… Beatriz. – felelte Adriana habozva.
- Így márt mindjárt más. – húzta szélesebbre a mosolyt az arcán Beatriz.
Furcsa volt mindez. Mintha az elmúlt néhány napban a feje tetejére állt volna a világ. Nemrég még arra sem tartotta volna méltónak magát, hogy egy levegőt szívjon Adrianaval, vagy a Gonzalvo család bármely tagjával. Most azonban… most már ő volt a helyzet magaslatán. Most már ő keltette ugyanezt az érzést Adrianában. Elvégre, az után, hogy a bátyja meghalt és a dinasztia uralkodása megszakadt, ő már csak vendég volt ebben a palotában. Egy előkelő kereskedő család feje, elvégre tulajdonképpen ő volt a család utolsó túlélője, de semmi több. Míg, eddig szinte ő volt az állam második embere, vagy talán a harmadik Briana után, mostanra viszont a teljes Sonza család és a tartományurak is megelőzték. Nem tudhatta hányadán áll majd a ranglétrán, ha kiesik a palota kegyeiből, de ezt minél később akarta megtudni. Érezte, hogy egyedül nem menne sokra, ezért bármi áron, de itt akart maradni.
Ekkor eszmélt csak rá, hogy Beatriz őt figyeli és várja, hogy megszólaljon. Várja
jövetele célját. Milyen érdekes ez. Úgy érezte, mintha valami hivatalos ügyben érkezett volna, pedig semmi ilyesmiről nem volt szó.
- Beszélni szeretnék ön… veled. – javította ki magát elpirulva.
Beatriz eddigre elkomorodott arcára ismét kiült a mosoly.
- Csak tessék! – mondta. – Gyere be nyugodtan.
Adriana is az arcára erőltetett egy kis mosolyt és lépett egyet befelé.
- Köszönöm Ana! – mondta lehunyt szemmel. – Most már elmehetsz.
A még mindig mögötte álló szobalány, ha lehet még mélyebbre hajtva a fejét meghajolt. Adriana most felemelte fejét és egy szúrós pillantást vetett Veronica felé. A lány értve a célzást letette a kezében lévő törülközőket, melyekkel nemrég fürdette meg úrnőjét, összehúzta a köntösét és kiszaladt a szobából. Beatriz még elkapott néhány utolsó pillanatot, ahogy Veronica kezének apró ujjait Anáéba fűzi és mintha az arcuk is összeért volna. Egy pillanatra megremegett. Nem tudta mi zavarja. Sejthette, hogy a lány nem szerelemből adta oda magát neki azon a reggelen és szinte biztos volt benne, hogy nem ő az egyetlen ilyen. Azonban még mielőtt mélyebben elmerült volna ezekben, a gondolatokban ismét vendégéhez fordult.
- Ülj csak le nyugodtan! – intett lazán az ágy felé.
Adriana lazán biccentett és odasétált a hatalmas ágyhoz.
- Mi bánt? – kérdezte Beatriz lágy hangon miközben a lány leült az ágy szélére és tekintetét papucsa orrára szegezte.
- Nem is tudom. – mélázott el Adriana. – Olyan egyedül érzem magam. Mióta a bátyám…
A hangja elcsuklott nem tudta kimondani az utolsó szót. Még most sem tudta teljesen felfogni, hogy Gavrilo nincs többé.
- Nem voltunk sokat együtt. Őt mindig lekötötték a család, majd az állam ügyei. Szinte alig találkoztunk. De… mégis…
A lány szemében apró könnycseppek jelentek meg.
- Nagyon hiányzik.
Beatriz nem szólt egy szót sem csak leült mellé és gyengéden simogatni kezdte a fejét.
- Semmi baj. – nyugtatta őt. – Tudom mit érzel. Amikor az édesapám meghalt én is nagyon egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, hogy nincs többé senkim ezen a világon.
- De neked ott vannak a bátyáid. – emelte rá Adriana könnyes tekintetét.
- Nos igen. – mosolyodott el Beatriz. – Nem is tudom, mit kezdenék nélkülük. El se tudnám képzelni úgy az életemet.
Adriana ismét lehajtotta a fejét és szemében egyre csak gyűltek a könnyek. Beatriz arcáról lehervadt a mosoly. Ezt talán mégsem kellett volna.
- De te sem vagy egyedül. – próbálta megnyugtatni a lányt.
- De igen. – jött a határozott válasz. – Gavrilo volt az utolsó élő rokonom. És most… most hogy ő nincs.
Egy kövér könnycsepp csordult végig az arcán.
- De… - próbálkozott Beatriz. – Még mindig itt van a sógornőd… Briana.
Adriana arcán keserű mosoly jelent meg.
- Briana. – motyogta. – Igen. Ő még itt van. De meddig?
Beatriz értetlenkedve nézett rá.
- Most hogy már nincs… Most már nincs mi itt tartsa. Rövid időn belül biztosan talál valami dúsgazdag uralkodót messze innen. Elköltözik és én soha se látom viszont.
A lakosztályra néma csend borult. Csak Adriana halk szipogása hallatszott. Beatriz nem tudott erre mit válaszolni. Nem szívesen lett volna most a lány helyében. Most így belegondolva tényleg nem maradt senkije. Senki, aki számítana.
- Én nem akarok elmenni. – jelentette ki végül. – Szeretnék itt maradni a palotában, amíg csak lehet.
A szemére boruló könnyfátyolon keresztül Beatrizra pillantott, akinek az arcára a meglepetés ült ki. Kibújt végre a szög a zsákból. Tehát ez aggasztotta annyira Adrianat. Mindenkijét elvesztette. Minden ember eltűnt mellőle, aki valaha is közel állt hozzá. Már csak ez a hely maradt, amit valamennyire az otthonának tekinthetett. És itt nem volt egyedül. Ha visszatért volna a Gonzalvo család tizenhárom éve üresen álló villájába, ott végleg egyedül maradt volna néhány cseléd közt, akik csak az ő parancsait lesik. Ez nem társaság. Itt több százan zsongták körül. Ez se volt sokkal jobb, de legalább nem volt egyedül.
- Ne viccelj! – jelentette ki végül. – Ez a te otthonod is. Sőt! Inkább, mint az enyém.
Most Adrianán volt a csodálkozás sora.
- Addig maradsz itt, amíg csak akarsz. – mosolygott rá Beatriz kedvesen. – Senki nem fog kidobni innen. Merjék csak megpróbálni!
Ő maga is meglepődött a határozottságán. Kezdett úgy beszélni, mint egy valódi királynő.
- K-köszönöm. – hebegte Adriana. Szóhoz sem tudott jutni.
Beatriz sem szólt semmit, csak még jobban elmosolyodott, biccentett, majd felállt és ismét kinézett az ablakon.
- Nem vagy egyedül. – jelentette ki ismét. – Hozzám bármikor jöhetsz.
Ez eléggé hivatalosan hangzott.
- Én mindig szívesen látlak.
Adriana szeme csillogni kezdett a hála könnyeitől.
- Köszönöm. – mondta ismét.
Nem tudta most mit csináljon. Szíve szerint átölelte volna Beatrizt, de hát azt nem lehet. Mégiscsak ő a királynő. Inkább nem tett semmit, csak tovább nézte az előtte álló nőt.
Egy ideig csendben álltak. Senki sem szólt. Senki sem mozdult. Aztán Beatriz tekintete, valamilyen hirtelen megfontolásból, a falon lógó hatalmas fali órára siklott.
- Hu! – kiáltott fel. – Már ennyi az idő? Sietnem kell.
Gyorsan ledobta magáról a köntöst és odarohant az ágyhoz, ahova Veronica a ruháját készítette. Gyorsan lerángatta magáról a hálóingét és megpróbálta valahogy beletornászni magát a buggyos, fodros ruhakölteménybe.
Adriana elmosolyodott. Most tűnt csak fel neki, hogy Beatriz mennyire esetlenül kezeli a helyzetet. Most nézett rá először úgy, mint királynőre, mint barátra, mint egy elesett lányra.
- Akkor én nem is zavarlak. – mondta. – Nekem is készülődnöm kell.
- Persze. – hadarta Beatriz fel se nézve a lába köré tekeredő szoknyáról. – Majd az ünnepségen találkozunk.
Adriana nem szólt egy szót sem, csak kuncogott magában. Aztán felállt és elindult kifelé a szobából.
Ahogy kilépett a folyosóra behúzta maga mögött az ajtót és körülnézett. A cselédjét kereste. Hol kalandozhat ez az Ana, gondolta magában. Pár méterrel arrébb egy kisebb szoba ajtaja résnyire nyitva volt és bentről halk hangok hallatszottak ki. Adriana lassan odasétált és tágra nyitotta az ajtót. A szemközti ágy szélén Veronica ült, testét könyökeire támasztotta, fejét pedig hátravetette. Áttetsző kék köpenye lecsúszott a könyökére. Ana a széttárt lábai között térdelt. Kezeit Veronica térdein nyugtatta, arcát pedig mélyen bele süllyesztette a lány lábainak közébe. A szőke cselédlány torkából apró nyögések törtek föl.
Adriana rezzenéstelen arccal nézte őket. Aztán öklét szájához emelte és halkan krákogott. A két lány összerezzent és mindketten az ajtóban álló nőre néztek. Adriana nem szólt semmit, csak biccentett a fejével.
- Készülődnöm kell, Ana. – a lány nem válaszolt csak felkapta a földről ledobott zöld köntösét és kirohant a szobából, hogy majd nyithassa úrnőjének a lakosztály ajtaját.
- Azt hiszem jobb lesz, ha te is segítesz az úrnődnek. – szólt oda Adriana monoton hangon Veronicának.
A lány bólintott, összehúzta magán a köntöst és ő is szó nélkül elsietett.
Adriana kilépett a folyosóra és becsukta maga mögött az ajtót. Ana már várta a folyosó végén a lépcsőnél, lazán kihúzva magát, köpenyét kisimítva a karjára terítve.
- Öltözz fel! – vetette oda neki Adriana.
A lány szó nélkül felvette a köntöst és összehúzta, hogy eltakarja meztelen testét. Ez azonban a ruhadarab áttetsző anyaga miatt elve reménytelen volt. Adriana nem szólt semmit csak elindult a lakosztálya felé.
A főtér ismét tele volt. A tömeg ugyanúgy morajlott, mint pár napja a kivégzés előtt. Minden ugyan olyan volt. Az egyetlen különbség csupán, hogy a tér közepén lebegő holografikus szobor többé nem III. Gavrilo Gonzalvot ábrázolta, hanem Venezia új királynőjét, I. Beatriz Sonzát mintázta. A palota erkélye is másképp volt díszítve. A kivégzés gyér díszei helyett most díszes bársony leplek zúdultak le a korlátról. A tömegbe vágott szűk folyosókon díszes katonai felvonulás és minden egyéb állam rendezvény szórakoztatta a tömeget.
Fernando merev arccal bámulta a fodrozódó tömeget. Az erkély szélén állt, kissé szétvetett lábakkal, kezeit maga mögött egymásba csúsztatta. Díszes katonai egyenruhát viselt. Hasonlót, mint de Vega, viszont termetéből adódóan kisebb méretben. Sohasem volt katona. Bár részt vett a kiképzésen, amin minden fiú húsz éves korában, de ennyi. Sohasem volt még háborúban. Sohasem lőtt még valódi célra. Most pedig itt állt, díszes tábornoki egyenruhában. Végtére is ez várható volt. A királynő bátyja mi lenne más, mint hadvezér. Ezt szinte elvárták tőle. Ha nem volt az, hát azt csináltak belőle. Tudta jól, hogy előbb-utóbb, ha valami konfliktus tör ki, azonnal őt küldik oda. Valahogy majd megoldják a kiképzését.
Óvatosan öccseire pillantott. Bernardo és Gustavo néhány emberrel mellette álltak a két oldalán. Egymástól kétszer akkora távolságra mit tőle. Fernadno látta amint egymásra tekintgetve, kacsingatva kommunikálnak. Az ikrek már egész kicsi korukban kifejlesztettek egy saját jelbeszédet. Még beszélni is alig tudtak, de így mindig megértették egymást. Arcukon már nyoma sem volt a haragnak, amit előző este egymás iránt éreztek. Bernardo óvatosan a vele szemben, az erkély másik felén, nővérei mellett álló Izabelle de Vegara pillantott, aki erre elpirulva kapta el fejét, nehogy a férfi észrevegye, hogy mindeddig őt nézte. Gustavo erre elmosolyodott és elismerően bólintott, mintha Bernardo csak azt mondta volna, na, mit szólsz. Fernando nem törődött velük. Most ismét a tömegre nézett.
- Borzalmas. – morogta maga elé.
Briana felkapta a fejét. Eddig csöndben, lesütött szemmel állt a férfi mellett, krémszínű ruhájának fodrait pöckölve. Ő sem találta igazán a helyét. Nem volt már királyné, nem volt már vezető. Nem volt már semmi. De mégis úgy bántak vele, mintha az lenne.
A férfi a szeme sarkából rá tekintett.
- Borzalmas. – ismételte. – Úgy tülekednek itt, mint az állatok. Nem értem minek nekik ekkora felhajtást csapni. Úgyis csak színjáték az egész.
- Ez a nép. – válaszolta Briana szelíden. – Meg kell adni nekik a szórakozást. Panem et circenses. Amíg a nép szórakozhat nem lázad… És ahogy te mondtad. Ez csak színjáték. Elhiteti a néppel, amit hinniük kell és elfedi azt, amit nem kell tudniuk.
Fernando mélyet horkantott.
- Igazad lehet. – válaszolta. – Jól értesz az ilyenekhez.
Tekintete lassan a nőre siklott.
- Irigylem Gavrilo Gonzalvot, hogy egy ilyen nő lehetett a felesége.
Briana arcára keserű mosoly ült ki.
- Bocsánat. – húzta össze arcizmait a férfi. – Ez tapintatlanság volt.
- Semmi gond. – mosolygott Briana és a tömeg felé nézett. – Szerettem a férjemet. Teljes szívemből. De az élet megy tovább. Ő sem akarná, hogy szomorkodjak.
- Egyet értek vele. – válaszolta Fernando még mindig a nőt nézve. – Egy ilyen gyönyörű arcot nem csúfíthat el a gyász.
Briana elpirult, de nem szólt semmit.
A lüktető zajt most harsonák szava törte meg. Minden elcsendesedett. Az erkélyajtóban egymás után tűntek fel a főurak. Először Juan de Vega, Francois Chrétien és Anne Genscher díszes ruhában, majd Pavelic, Görög és Capellini is elegáns öltönyben.
A harsonaszó elhaltával Chrétien odalépett az erkély végében lévő emelvényhez és tekintetét végighordozta a tömegen. Odahajolt a mikrofonhoz és lassan beszélni kezdett.
- Emberek!… Polgárok!… Velence, Verona, Trieszt, Padova, Rovigo, Belluno, Vicenza, Treviso és Istria lakosai! Egy új kor kezdődik ma. Venezia hosszú évszázados történelme alatt számtalan király és királynő váltotta egymást, naggyá téve ezt a kis államot. Egy aprócska észak-itáliai városból a világ tengereinek urai lettünk. A Magyar Királysággal szövetségben, épségben éltük túl a III. világháborút és magunkhoz ragadhattuk a világ teljes flottája fölötti uralmat. Világhatalmi tényező lettünk. Senki nem kezdhet háborút anélkül, hogy tudnánk róla. Senki nem harcolhat anélkül, hogy mi beleegyeznénk. És mindezt nagy uralkodóinknak köszönhetjük és annak, hogy ezen állam minden jogot az ő kezébe helyez. Had jelentsem most be Venezia királynőjét, I. Beatriz Sonzát!
A tömeg ismét tombolni kezdett. Vidám kurjongatás és fütyülés vegyült az éljenzéssel. Beatriz lassú léptekkel haladt végig a vörös szőnyegen. Díszes királykék ruhája és terebélyes szoknyája a földet söpörte. Haja hátra volt fogva és fején csillogó diadémot viselt. Csendben köszöntötte népét, majd megállt Chrétien mellett.
- Államunk egyik fő pillére – folytatta a férfi miután a tömeg elcsendesedett – hogy az uralkodó minden szava törvény. Bármit mond, annak úgy kell lennie. Uralkodóink azonban ezt a jogukat oly mértékben kihasználják, hogy végakaratukban, pusztán hazájuk szeretetéből, tanácsot hagynak utódjukra. Tanácsot, hogy az országot jól kormányozhassák.
Tanácsot. Gondolta Fernando. Ez jó kifejezés az utasításra.
- III. Gavrilo Gonzalvo nagy király volt. Uralma alatt Velence, Venezia, sőt az egész világ virágzott. Utolsó szavaival is népére gondolva, most kérését a síron túlról is átadhatja utódjának.
A nép ismét éljenezni kezdett, ahogy Chrétien átadta helyét Beatriznak és ünnepélyesen átadta az odaérkező segéd bársonypárnájáról leemelt kis tárgyat. A tenyérnyi oldalú kocka fakó fekete volt. Éleit ezüst sávok díszítették. Minden oldala közepén egy stilizált szem és annak közepén egy csillogó ezüst golyó csillogott.
Beatriz felemelte a kockát. Fehér kesztyűjén nyugodva a fekete kocka szinte világított. Aztán a nép éljenzése közepette beleeresztette az adathordozót az emelvény korlátjának bemélyedésébe. A tér közepén álló szobor most eltűnt és helyén megjelent Gavrilo Gonzalvo görnyedt, megviselt alakja. Az apró hologram Beatriz előtt, a kocka felső lapjának közepén elhelyezkedő ezüstgolyóból is kiemelkedett és a nagy változatának hátat fordítva egyenesen a lány szemébe nézett.
- A nevem III. Gavrilo Mauro David Gonzalvo, Isten kegyelméből Venezia 348. királya. – kezdte az alak. Hangja fakó volt és megtört. – Bár egy örökkévalóságnak tűnt még az idő, amíg népemet segíthetem a lehető legjobb élet elérésében, sajnos eljött az én napom is. Életemben mindig titeket szolgáltalak és most, utolsó kívánságommal is a ti érdeketeket tartom szem előtt. Megkérek mindenkit, aki szavaimat hallja, hogy biztosítsa azok beteljesülését. Azt kívánom, hogy utódom… Venezia következő uralkodója… a trón örököse… kinek fejére utánam kerül a korona…
Mindenkin végtelen aggodalom lett úrrá. Mint egy futballmeccsen a döntő tizenegyes rúgásánál, mint amikor egy uralkodó a döntő csata kimenetelének hírét várja a követtől. Csak az utolsó szót. Győzelem, vagy vereség. Alig pár másodperc volt, már amíg megtudhatják a nagy hírt. De mintha órák teltek volna el minden egyes szó között. Beatriznak a torkában dobogott a szíve. Mit hagyhatott rá ez a nagy férfi. Adriana bátyja, III. Gavrilo Gonzalvo, Venezia királya. Még mindig így tekintett rá. Pedig most már ő volt az uralkodó, Gavrilo pedig csak egy sírban oszló tetem. De mégis, most bármit mond, az számára parancs. Persze a főurak már tudják mit fog mondani. Ők már cenzúrázták, valószínűleg meg is vágták, sőt talán meg is hamisították a végakaratot. A hologram pedig most befejezte.
- Azt kívánom, hogy ő vegye el a húgomat, Adriana Daniela Francesca Gonzalvot, a Gonzalvo család utolsó tagját.
A téren néma csend lett úrrá. Bár a holgram most lassan szertefoszlott és helyén már meg is jelent ismét Beatriz holografikus szobra, egy mukkanás sem hallatszott. Minden tekintet Beatrizra szegeződött. Ő azonban meg sem bírt mozdulni. Arca teljesen elsápadt. Erre nem számított. Lassú, gépszerű mozgással fordult oldalra, hogy tekintetével megkeresse, a közelében álló Adrianát. A lány csillogó smaragdzöld ruhában állt az erkély szélén, pár méterrel Beatriz mögött. Arca ugyanolyan falfehér volt, mint az övé. Nem tudta erre most mit mondjon. Beatriz megtántorodott és szinte reflexszerűen adott helyet az emelvényre lépő de Vegának.
- Mind hallottuk szeretett királyunk, III. Gavrilo Gonzalvo szavait. És amit ő mond, az számunkra törvény. Így most bejelentem, hogy egy héten belül I. Beatriz Juliana Sonza feleségül veszi Adriana Daniela Gonzalvot.