Venezia X. rész
Csajozási és pasizási tanácsok
A három férfi lassan sétált végig a folyosón. Egyikük sem szólt semmit. Dendalio
kezeit összefűzte a háta mögött és halkan fütyörészett. Fernando becsülte, hogy
a férfi ilyen nyugodt, sőt, jókedvű tud lenni, de ez rajta vajmi keveset
segített. Sejtette, hogy de Vega nem azért hozta ide, hogy jól szórakozzon.
Dendalio szimpatikus és megnyerő embernek látszott, de a fiatal tábornok biztos
volt benne, hogy el van rejtve valami a bili alatt, amit de Vega pontosan tud,
és pont ezzel akarja őt félre állítani.
A termetes főúr nem mutatta semmi jelét annak, hogy örülne tervei kedvező
alakulása miatt, de annak sem, hogy valami probléma lenne. Közönyös képpel
sétált Fernando mellett, követve régi barátját. Szájában még mindig ott
füstölgött a szivar, miközben ő kedvetlenül szemlélte a díszes folyosót.
Mi tagadás, ahhoz képest, hogy egy kaszárnyáról volt szó, elég díszesen
felszerelték. Fernando biztos volt benne, hogy ez csak a tisztek kiváltsága. A
közkatonák valószínűleg itt is tíz-húszfős, málladozó falu, büdös és zsúfolt
szobákban vannak elhelyezve, mint bárhol máshol.
Dendalio egy kisebb irodába vezette őket. A falakat teljesen elfedték a plafonig
érő könyvespolcok, melyek roskadoztak a katonai jelentésektől, térképektől,
terep felmérésektől és tankönyvektől ugyanúgy, mint a legkönnyedebb stílusú
regényektől és verses kötetektől. A helyiség közepén egy hatalmas tölgyfa asztal
állt. Egyik szélén egy hatalmas földgömbbel, a másikon pedig egy tekintélyesebb
méretű iratköteggel.
- Lépjetek be nyugodtan! - mondta Dendalio mosolyogva és belevetette magát a
kényelmes bőr székbe.
Fernando lassan besétált és jobban körülnézett. Ekkor látta csak meg, hogy a
helyiségnek csupán három falát borítják könyvespolcok, pusztán az ablakok rését
kihagyva. A negyedik falon, melyen az ajtó is nyílt, fegyverek és trófeák egész
sora lógott.
- Látom, felfedezte a drágaságaimat - kuncogott Dendalio, miközben rágyújtott
egy szivarra.
- Kér? - nyújtotta az ezüstösen csillogó tárcát Fernando felé.
- Nem, köszönöm - hárította el a férfi. - Nem dohányzom.
- Ahogy gondolja - mondta Dendalio kicsit lenézően.
Fernando sokat hallott arról, hogy a tisztek, különösen a magas rangúak, mind
hódolnak valamilyen szenvedélynek. Sokuk imádja a kitűnő borokat, mások
szenvedélyes szerencsejátékosok, megint mások olyan értelmetlen dolgokat
gyűjtenek, mint a különböző korokból származó puskatöltények, vagy rangjelzések.
De egyetlen közös van bennük. Szinte mind dohányzik. Már-már le is nézték azt a
tisztet, amelyik sosem gyújt rá, de Fernando úgy döntött, ő nem csatlakozik ebbe
a klubba.
- Juan, gyere be te is! - kiáltott ki barátjának Dendalio. - Igyál velünk egy
kis teát!
A szakállas tábornok egy díszes teakészletet vett elő, valahonnan az asztal alól
és lerakta a simára csiszolt tölgyfa lapra.
- Nem, köszönöm - intett de Vega. - Sietnem kell vissza a palotába. Sok a
tennivaló.
- Á igen, az esküvő! - vigyorodott el Dendalio.
- Apropó! - fordult Fernandohoz. - Gratulálok a húgához. Hallom megnősül. Biztos
gyönyörű lesz a szertartás.
Fernando kissé elcsodálkozott, hogy a férfi ennyire könnyedén mond ki ilyen
súlyos dolgokat. De elvégre Dendalio de Vega barátja. Nem várhatott tőle sokkal
többet.
- Örültem a találkozásnak - intett végül a spanyol főúr és elsétált a folyosón.
- Remélem, hamarosan ismét beugrasz és elbeszélgetünk egy finom tea mellett -
kiáltott utána Dendalio.
- Úgy lesz - hallatszott még de Vega hangja a távolból, majd lassan a léptei
zaja is elhalt.
Dendalio most ismét Fernandohoz fordult.
- Üzentem a vezérkarnak, hogy megérkezett, fiam – mondta. - Hamarosan
összeülnek.
Fernando csak bólintott és tovább szemlélte a csinos kis gyűjteményt a falon.
- Mindet ön ejtette el? - kérdezte végül.
Dendalio elmosolyodott. Fölállt a székéből és a fiatalabb férfi mellé lépett.
- Többségét - motyogta a szivar mögül - Fiatalabb koromban szenvedélyes vadász
voltam. Amikor időm engedte, távoli tájakra utaztam egy kis kalandért. Azt a
nagyot ott, például Alaszkában lőttem.
Azzal kivette a szájából a szivart és egy méretes medve fej felé bökött vele.
- Azt meg Kelet-Szibériában - bökött egy tigris felé a fal túl végén.
- Élnek még ilyen állatok a szabadban? - csodálkozott Fernando. - Én úgy tudtam
már évszázadokkal ezelőtt kihaltak.
- Nem kell hinni a szóbeszédeknek, fiam! - nevetett teli torokból Dendalio. -
Csak riogatnak minket, hogy vigyázzunk jobban a természetre.
Azzal hátat fordított a fiatal tábornoknak és elindult a fal mentén.
- Amúgy ez a legnagyobb büszkeségem - vett le egy tekintélyes méretű katanát,
egy japán díszkardot a falról, két másik mellől. A fegyver vékony volt és
kecses. Ívesen hajlított pengéje úgy másfél méter hosszú lehetett. Csontból
készült markolatát fekete szövettel csavarták be. Keresztvasként egy díszesen
megmunkált, ezüstös berakású, néhány helyen áttört, hullámos szélű, ovális alakú
fémlap szolgált.
- A XVII. században készült - folytatta az ősz tábornok, miközben kihúzta a
pengét éjfekete hüvelyéből. Az acél fényesen csillogott. Oldalán száz és száz
díszes, de mégis egyszerű csík volt megfigyelhető - Érdekes fegyver ez.
Állítólag egy nagy híres tartományúr, Takeda Shingen tulajdona volt. Hónapokig
tartott, amíg a kovács kikalapálta az izzó vasat, majd amikor már kellően vékony
lett félbe hajtotta. Utána ismét simára kalapálta és megint félbe hajtotta. Ha
az anyag már nem volt elég képlékeny, ismét felhevítette. Ezt a darabot például
kilencvenhétszer hajtották félbe. Innen ezek a vonalak az oldalán.
Azzal ujját végighúzta az egyik vonalon, a penge vasán.
- Ez a kard már több mint hétszáz éves - folytatta -, és még mindig olyan éles,
mint a beretva.
Azzal végig húzta a kezét a kard pengéjén, óvatosan, nehogy megvágja magát.
Aztán egy gyors mozdulattal visszalökte azt a hüvelyébe és Fernando felé
hajította.
- Tessék! - mondta, mire a fiatal férfi ügyetlenül elkapta a fegyvert - A magáé.
- De.. - tiltakozott Fernando meglepetten. Dendalio azzal kezdte, hogy ez a kard
a legnagyobb büszkesége és most csak úgy neki adja?
- A másik kettő épp olyan értékes - válaszolta Dendalio. - Bár azok nem képezték
ilyen nagy ember tulajdonát, de ugyanúgy készültek és legalább olyan régiek.
- Nem fogadhatom el - hebegte a fiatal férfi.
- Ugyan már, fiam - legyintett Dendalio. - Elvégre a királynő bátyja nem akárki.
Lehet, hogy egyszer még ön követi a trónon és akkor büszkeséggel fog eltölteni,
hogy a király az én ajándékomat viseli. Amellett pedig Juan de Vega is szemmel
láthatólag kedveli magát. És aki az ő barátja, az az enyém is. Márpedig a
barátok megajándékozzák egymást, ha úgy látják szükségesnek és én most úgy
látom.
Fernando nem tartotta valószínűnek, hogy de Vega kedvelné, de nem akart
kötekedni. Óvatosan kihúzta a penge egy részét a hüvelyből és közelebbről is
megszemlélte. Egy igazi műalkotás volt. Mintha nem is emberkéz alkotta volna,
olyan tökéletes hullámvonalak futottak végig a hajlított vas oldalán. Vagy ha
mégis ember készítette volna, nem egy olyan ormótlan eszközzel, mint a kovácsok
hatalmas kalapácsa.
- Köszönöm - hebegte.
- Nem tesz semmit, fiam - nevetet Dendalio és belepöckölte a szivar végéről
leszóródó hamut a hamutálkájába.
Fernando leoldotta oldaláról a díszkardot, melyet de Vegától kapott az
öltözékéhez. Az se volt egy utolsó fegyver. Ha bajba került volna, néhány embert
biztosan elintézhetett volna vele. De azért nem volt mérhető a harcosok
robosztus kardjának erejéhez. És nem csak a mérete miatt.
- Ön pedig fogadja el ezt tőlem cserébe... Eugenio! - mondta, visszafojtva
magában az "uram" megszólítást és átnyújtotta a fegyvert Dendalionak - Korántsem
olyan értékes, mint Shingen katanája, de nincs másom, amit adhatnék érte.
- Shingen katanája? - nevetett fel Dendalio - Érdekes. Ez nekem még sosem jutott
eszembe. Én mindig is Betzinek hívtam. Nagyon köszönöm.
Ez utóbbit akkor mondta, amikor átvette a kékre festett, néhol aranyozott
markolatú díszkardot.
- Betzi? - csodálkozott Fernando, miközben felkötötte a katanát a derekára.
- Igen - válaszolta Dendalio nevetve - Tudja a japánok úgy tartották, hogy a
kard viselője egyetlen és leghűségesebb társa és barátja. Mindenhova elkíséri.
Megvédi a csatában. És mint ilyennek, a kardnak is van lelke.
- Lelke? - nyitotta tágra a szemét Fernando.
- Pontosan, fiam. Lelke - bólogatott az ősz tábornok - Önálló személyiségnek
tartották a kardot, és mint ilyennek, nevet is adtak neki.
- Nevet?
- Igen. Egy régi monda szerint, amikor egy gonosz ellenség lerohanta Japán egyik
ősi királyságát, megölték a királyt, és a fiát elűzték. Az ifjú herceg az
istenekhez imádkozott, hogy segítsenek neki. Az istenek egy csodás erejű kardot
kovácsoltak és lehajították a földre a herceg lába elé. Amikor a herceg
megszemlélte az istenek ajándékát az megszólalt. Azt mondta, hogy az istenek
azért küldték, hogy őt szolgálja és ezért megkérte, hogy adjon neki nevet. A
herceg Isteni fénynek nevezte el a fegyvert. Visszatért a hazájába és kiűzte az
ellenséget. A japánok ezt tartják az első katanának. Ez után minden harcos,
amikor egy új katanát kapott, hosszú ideig meditált felette, majd amikor
meghallotta a kard hangját, új nevet adott neki. Ez azt jelentette, hogy
mindketten elfogadják a másikat és szövetségüket a névvel pecsételték meg.
- A kard hangját? Ez mit jelent?
- Fogalmam sincs - nevette el magát Dendalio - Én a japán császár egyik
tisztjétől kaptam ezt a kardot, amikor fiatal koromban kivezényeltek minket,
hogy megvédjük Japán egyik északi kikötőjét a Kamcsatkai Kaganátus támadásától.
Ő mesélte nekem ezt a történetet. Én nem igazán hittem benne, ezért egyszerűen
Betzinek neveztem el, néhai feleségem után. Isten nyugosztalja!
- Értem.
- Maga hogy fogja nevezni, Fernando? - tekintett fel az ősz tábornok csillogó
szemmel.
- Kanjinak fogom nevezni - válaszolta a férfi rövid gondolkodás után.
- Kanjinak?
- Igen. Ez jelet jelent japánul. Ha jól tudom.
- Én nem tudok japánul - vigyorgott Dendalio.
- Én sem - nevette el magát Fernando és megpaskolta a katana hüvelyét.
- Kanji. Ez jó név lesz.
Az ajtóban ekkor egy fiatal katona jelent meg és haptákba vágta magát. Egyszerű,
dísztelen kék zubbonyt és sapkát viselt. Arca merev volt. Pár évvel lehetett
fiatalabb Fernandonál. Talán annyi idős, mint az ikrek.
- Dendalio tábornok! - kiáltott fel zengő hangon, mire az ősz férfi felé fordult
- Jelentem a vezérkar összeült, uram. Már csak önökre várnak.
- Kitűnő - mosolygott Dendalio és felhelyezte a Fernandotól kapott díszkardot a
katana helyére.
- Üdvözlöm, Sonza tábornok! - tisztelgett a fiatal katona Fernando felé.
A fiatal férfi bizonytalanul viszonozta a tisztelgést.
- Én is üdvözlöm...
- Filucci, uram! - kiáltotta a férfi. - Adriano Filucci közlegény a 10.
századból.
- Rendben, Filucci közlegény - mosolygott rá Dendalio. - Leléphet.
- Igenis, uram! - tisztelgett ismét a fiatal közlegény és elsietett.
- Hát akkor induljunk! - fordult ki az ősz tábornok a folyosóra és elindult az
ellenkező irányba, mint amerről alig fél órája a helyiséget megközelítették.
Fernando szótlanul követte.
Eva és Alexis kézen fogva sétáltak a palota kertjében. A nap derűsen sütött, de
a kétembernyi magasságú sövény és a szinte égig érő fák lombja hűs árnyékot
vetett rájuk. A kert nyugodt volt és csöndes. Szinte már úgy érezték, hogy nem
is Velence gigantikus városának szívében, az Európai kontinens partvidékén, a
világ egyik leghatalmasabb uralkodójának a kertjében sétálnának, hanem valahol
messze, az ismeretlenben, az elveszett paradicsomban. Mintha ők lennének Ádám és
Éva. Illetve inkább Éva és Éva. A csöndet csak a kertben kialakított,
természetesnek ható folyók csörgedezése és a betelepített madarak lágy
csicsergése törte meg.
A két lány nevetgélve sétált egymás mellet. Néha leültek a fűbe, egymás vállára
hajtották a fejüket, és csak élvezték a pillanatot. Nehéz volt lerázni a
kaliforniai követség mindig tettre kész, néha már túlbuzgó testőreit, de végül
csak sikerült. De most se lehettek teljesen nyugodtak. Mindig figyelniük kellett
a palota őrségét, amint a park egyes pontjain és a kapuknál strázsálnak,
valamint néha őrjáratoznak az árnyas utakon.
Titokban kellett találkozniuk. Elvégre nagy botrány lenne belőle, ha kitudódna,
hogy a kaliforniai király lánya, aki hivatalos követségben jár a világ egyik
vezető nagyhatalmánál, összeszűri a levet az egyik tartományúr lányával. Ezt, ha
lehet, el akarták kerülni. Külön hagyták el a palotát, negyed órás különbséggel,
hogy még a palota kapujánál őrt álló katonáknak se tűnjenek fel. Végül a park
egy eldugott szegletében találkoztak.
Az egész délelőttöt együtt töltötték. Sétáltak, beszélgettek és néha, a fűben
elheveredve, vagy egy fának dőlve csókolóztak. Úgy érezték az övék a világ.
Azonban az egész idillre árnyékot vetett a tény, hogy Alexisnek hamarosan haza
kell utaznia Amerikába. Arról még sikerült meggyőznie a követség többi tagját,
hogy az esküvőig maradjanak itt. Elvére ritka alkalom, hogy a veneziai uralkodó
regnálása idején házasodik meg. Az is nagy eseménynek számított, ha egy rokona
lépett frigyre ez alatt a rövidke egy év alatt. Olyankor is özönlöttek a
különböző monarchiák követei, sokszor maguk a királyok, császárok, cárok, vagy
valamely közeli rokonuk érkezett Velencébe, hogy gratuláljon az ifjú párnak és
természetesen az uralkodónak. Ez egy ügyes diplomáciai húzás volt, hogy
megnyerjék a világ tengereinek urát saját esetleges konfliktusaikban.
Elképzelhetetlen volt, hogy milyen lehetőségeket rejthet magában, ha az ember
magának az uralkodónak az esküvőjén csinálja végig ugyanezt.
Alexist természetesen ez az egész hidegen hagyta. Mindig is irtózott a
politikától. Ezt a kiküldetést is csak azért nem utasította vissza, hogy végre
megint együtt lehessen Evával. És minden lehetőséget megragadott, hogy ezeket az
édes napokat minél hosszabbra nyújthassa.
Mindkettőjük emlékezetében tisztán élt még az az idő, amikor először
találkoztak. Az is egy hasonló esemény alkalmával történt. Öt éve, amikor még II.
Ricardo Gonzalvo, III. Gavrilo Gonzalvo fiatalabbik bátyja, volt a király, a
Kaliforniai Királyságnak súlyos konfliktusa támadt a Japán Császársággal. Japán
és Kína már évszázadok óta, egészen a III. világháború kezdetétől harcoltak
egymással. A két ázsiai nagyhatalom felosztotta egymás között a keleti félgömb
jelentős részét. Mindkettő igyekezett előnyös helyzetet teremteni magának a
másikkal szemben. Kína megszállta Ázsia teljes keleti partvidékét Kamcsatkától
az indonéz szigetvilágig. Csupán a Kamcsatkai Kaganátust nem tudta látszat
autonómiájú tartományává süllyeszteni, de Belső-Ázsia legtöbb államához és
Szibéria valamint India számtalan apró államához hasonlóan, Kamcsatkát is
szövetségesévé és alárendeltjévé, vazallusává tette. Japán igyekezett ezzel
szemben hathatós tengeri hatalmat kiépíteni. Megszállta Tajvant és Hajnant, a
Kína partjainál fekvő két szigetet, Szahalint, a Fülöp-szigeteket, Indonézia
egyes szigeteit és a javarészt független, vagy kínai uralom alatt álló
ausztráliai államokkal szemben elhelyezkedő Új-Zélandot, valamint a
csendes-óceáni szigetvilág nagy részét.
Nem titkolt célja az volt, hogy a térség összes nagyobb szigetét megszállva az
uralma alá hajtsa az Indiai- és a Csendes-óceánt, így blokád alá véve Kínát. Így
jutott el a Japán flotta végül a Hawaii-szigetekhez, melyek majdnem hogy az
utolsó, nem japán kézben lévő földdarabok voltak a Csendes-óceánban. Hawaii
azonban a Kaliforniai Királyság autonóm területeként a szárazföldi
nagyhatalomtól kért segítséget. A helyzet kritikus volt. A nagyhatalmak nem
nézhették tétlenül, hogy Japán kisajátítsa a világ óceánjainak nagy részét, de
közvetlenül beleavatkozni sem akartak. Ha hagyják, hogy Japán megszállja
Hawaii-t, akkor más nagyhatalmaknak nem marad támaszpontja az óceánon. És ha
Japán esetleg úgy dönt, hogy a Kína elleni harcok finanszírozása érdekében
elkezdi megszállni az amerikai kontinens nyugati partvidékét, a nyugati
nagyhatalmak nem fognak tudni visszavágni, ha nincs Hawaii, amely segítségével
áthidalhatnák a hatalmas Csendes-óceán végeláthatatlan víztömegét, egészen a
japán partokig. Akkor csak védekezni tudnának, miközben a saját területükön
harcolnak. Ezt nem engedhették meg. Viszont ha Venezia, mint a világ szinte
teljes flotta állományának az ura, beavatkozik, és felszólítja a Japánnak
szolgáló hajórajait, hogy tagadják meg a parancsok teljesítését, akkor Kína
kihasználja a helyzetet, elsöpri Japánt, és egyeduralkodóvá válik az
Urál-hegységtől egészen Amerika nyugati partjaiig, illetve az Északi-sarktól a
Déli-ig. Akkor pedig már senki nem állíthatja meg.
Ricardo Gonzalvonak azonban sikerült kieszközölnie egy kompromisszumot Japán és
a Kaliforniai Királyság között. Ennek értelmében Japán korlátlanul használhatja
Hawaii katonai kikötőit, de csak a Kaliforniai Királyság Haditengerészetének
felügyelete alatt. Viszont Hawaii státusa változatlan marad, így ha bármely
japán kilép a katonai kikötőből, az olyan mintha országhatárt lépne át. Ennek
megfelelően Hawaii területén a japán hadsereg katonái nem viselhetnek egyenruhát
és fegyvert. Ha mégis, az nyílt agressziónak minősül és Kalifornia, valamint a
szerződés letéteményeseként megjelölt Venezia szankciókkal lép fel. A
feltételeket mindkét fél elfogadta. A szerződés megkötésére a japán követség és
III. Ricardo Gonzalvo személyesen érkezett Los Angelesbe.
Venezia királyát a hatalmas létszámú testőrségen kívül öccse, a fiatal Gavrilo
Gonzalvo és idősebbik húga Esmeralda Gonzalvo, valamint Juan de Vega és Anne
Genscher tartományurak kísérték el. A spanyol főúr pedig magával vitte fiát,
Pedrót és középső lányát, Evát is. Senki sem értette igazán, hogy miért kellett
az akkor tizenkilenc éves Eva de Vegának az apjával tartania. Az idősödő főúr,
nem titkoltan, régóta arra készítette fel a fiát, hogy hamarosan átvegye a
helyét. Így magától értetődő volt, hogy minél több tapasztalathoz akarja
juttatni. Eva azonban gyűlölte a politikát. Sosem érdekelték apja intrikái és
cselszövései. Ha de Vega mindenképpen két gyermekét akarta volna magával vinni,
mindenki a legidősebb lányára, Juanitára számított volna másodikként. De Juan de
Vega másképp döntött. Eva eleinte duzzogott a helyzet miatt. Még nem tudta mi
vár rá az angyalok városában.
Alexisszel nagyokat nevettek, ahogy felidézték azt a napot. Evához hasonlóan
Alexisnek is részt kellett vennie a ceremóniákon. I. George kaliforniai
királynak nem volt fia, így négy lánya közül a legidősebb, Alexis lett a trón
örököse. És
mint ilyen, minden politikai eseményen részt kellett vennie, hogy bármikor
átvehesse apja helyét. A lány épp úgy duzzogott, mint Eva, amikor a küldöttségek
ünnepélyes keretek között bevonultak a tárgyalásokra. Ezek a megbeszélések már
csak formálisak voltak. Ricardo Gonzalvo előre egyeztetett mindent a két féllel,
viszont azok szükségét látták, hogy minden részletet megvitassanak a szerződés
aláírása előtt.
Eva és Alexis hamar egymásra találtak. A két tinédzser lány volt az egyedüli,
akiket abszolút hidegen hagyott a krízis és annak megoldása, így igyekeztek
mással mulatni az időt.
Amikor csak ki tudtak szabadulni a tárgyalóteremből, együtt lófráltak a hatalmas
los angelesi királyi palotában, vagy kiruccantak a városba. A tárgyalások
elhúzódtak és ők ketten időközben nagyon jól összebarátkoztak. Mindent
megbeszéltek egymással. Apáik kiállhatatlan viselkedését és őrült szerelmét a
politika iránt, a kaliforniai és a veneziai udvar pletykáit és természetesen a
fiúkat is.
Már mindketten a hasukat fogták a röhögéstől, amint visszagondoltak azokra a
napokra. Mindketten igyekeztek a másik előtt igazi férfifalónak mutatni magát,
csak hogy elfedhessék azt a tényt, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik nem.
Így teltek a napok. Egyik este azonban minden megváltozott. Alexis sétálni hívta
Evát a palota közelében elnyúló homokos tengerpartra. Mindketten bikinit vettek
és a forró homokban sétáltak végig a kihalt parton. Aztán leültek és nézték a
naplementét. A beszélgetés akadozott. Nem találták a megfelelő témát. Aztán
amikor egymásra néztek, a hercegnő hirtelen felindulásból szájon csókolta Evát.
Most ismét röhögni kezdtek, amint felidézték azt a meglepett arcot, amit Eva
vágott akkor és azt az ijedt kifejezést, ami Alexisére ült ki, amikor ráeszmélt
mit is tett. Bocsánatot kért, hirtelen felpattant és elrohant. Eva megpróbálta
visszatartani, de a lány csak rohant, vissza a palota felé. Órákba telt, mire
Eva megtalálta a visszavezető utat. Addigra már
teljesen besötétedett. A los
angelesi palota kész útvesztőnek tűnt a szemében. Úgy döntött megszólít egy őrt
és megkérdezi, hogy merre kell mennie a szobájához. Azonban, maga sem tudta
miért, Alexis szobájára kérdezett rá.
Az őr megismerte és ellenvetés nélkül útba igazította. Eva remegő lábakkal
haladt a hercegnő lakosztálya felé. Nem tudta mit csinál. Nem tudta miért akar
oda menni, de a lába vitte előre. Aztán benyitott Alexis lakosztályába. A lány
éppen akkor öltözött át és teljesen meztelen volt. Amikor meghallotta az ajtó
nyílását, gyorsan felkapott egy törülközőt, hogy eltakarja vele a testét. Amint
meglátta az ijedt Evát, magából kikelve ráförmedt. Nem is tudta miért volt olyan
dühös, de szabályosan neki esett és ki akarta tuszkolni a szobából. A törülközőt
azonban idő közben elejtette. Megdermedt ijedtségében, hogy ott áll meztelenül
Eva előtt. A lány azonban csak elmosolyodott. Néhány percig mozdulatlanul álltak
és nézték egymást, aztán Eva közelebb lépett és megcsókolta Alexist. A lány nem
ellenkezett és rövid idő múlva ő is visszacsókolta Evát. A de Vega lány még egy
pillanatra hátra lépett és elfordította a kulcsot a zárban, majd ismét
visszatért a meztelenül ácsorgó Alexishez és a karjaiba zárta.
A két lány teljesen felizgult, ahogy felidézték azt a forró éjszakát. Eva
bedugta a kezét lovaglónadrágjába és elkezdte simogatni a punciját, amely már
kellőképpen nedves volt. Alexis idegesen összeharapta a száját. Ő is szívesen
követte volna barátnője példáját, de hatalmas szoknyája megakadályozta, hogy
lüktető lábközéhez férjen.
Amikor Eva észrevette a lány szorult helyzetét felnevetett és megcsókolta őt.
Szabad kezét bedugta a lány szoknyája alá, és mint a kísértés kígyója, lassan
tekergőzött fel Alexis lábai között, míg végül elérte már teljesen átnedvesedett
bugyiját. Ujjaival gyengéden izgatta a lüktető lukat, miközben nyelveik vad
csatát vívtak.
Már épp arra készült, hogy lehúzza a terebélyes szoknyát a barátnőjéről, majd
alaposan kinyalja, amikor lépések zaja ütötte meg a fülüket. Gyorsan bebújtak a
közeli bokor alá és füleltek.
Két őr sétált el mellettük az úton. Az egyik őrjárat volt. Bár Veneziában az
uralkodó személye évről évre változott, nem akarták megkockáztatni, hogy
bármelyik királyuk, vagy királynőjük merénylet áldozata legyen. Sok hatalom
nézte rossz szemmel a kis itáliai ország tengeri monopóliumát. Különösen az
olyan történelmi flotta-nagyhatalmak, mint Anglia, vagy Japán. Sose lehetett
tudni mikor akarnak anarchiát kirobbantani az uralkodó megölésével.
Az őrök szerencsére nem vették észre a bokor alatt rejtőző két lányt és lassan
tovahaladtak. Eva az órájára pillantott. Pont dél volt. Az ebédet fél óra múlva
szolgálják fel. Bármennyire is szeretett volna buja játszadozást folytatni
Alexisszel, ott a bokor alatt, tudta, hogy ha elmulasztják az ebédet, akkor
keresni fogják őket. És még gyanúba is keveredhetnek.
Lehelt még egy csókot Alexis szájára és elsietett. A másik lány várt még tíz
percet majd egy másik úton elindult a palota egy másik kapuja felé.
A kaliforniai követség testőrei zaklatottan fogadták.
- Hol járt, fenség?! - csattant fel az egyik tiszt. Ha Alexis nem lett volna
annyira ideges és megilletődött, alaposan leteremti a katonát a
tiszteletlenségéért, de most csak hallgatott.
- Sétáltam a parkban - bökte ki végül. Aztán összeszedte minden erejét, és
pökhendien hozzátette - Talán baj?
A férfi megijedt egy pillanatra.
- Nem, fenség - húzta ki magát. - Az ebédet negyed óra múlva szolgálják fel.
- Rendben - válaszolta a hercegnő flegmán. - Megigazítom a sminkem és megyek.
Azzal faképnél hagyta az őröket és bement a lakosztályába.
Első dolga volt, hogy átvegye teljesen átnedvesedett bugyiját. Nem akarta, hogy
ez bármiféle problémát okozzon. Aztán beállt a tükör elé és elkezdte korrigálni
a sminkjén keletkezett apróbb károkat, amelyeket az Evával való hancúrozás
okozott.
A mechanikusan végzett mozdulatok közben a gondolatai ismét elkalandoztak. Csak
Evára tudott gondolni. Eva de Vega. Eva de Vega. â013 mondogatta magában. Aztán
végül kicsúszott képzeletbeli száján, Eva Sanders.
Egy pillanatra megdermedt, de aztán folytatta tovább a szépítkezést. A szíve
hevesebben kezdett verni. Már az óta a saját neméhez vonzódik, amióta az eszét
tudja. A szülei megpróbálták már összehozni számtalan gazdag és előkelő fiúval,
aki lehetőleg jó parti lesz Kalifornia következő uralkodójának. De valahogy
mindig a kiszemelt fiú húgának, nővérének, unokatestvérének, unokahúgának,
nagynénjének az ágyában kötött ki. De ezek mind csak kalandok voltak. Sosem volt
tartósabb kapcsolata. Néhány hétig, esetleg egy-két hónapig jártak egy-egy
lánnyal, de aztán Alexis nem bírta ki, hogy ne bújjon ágyba mással. Azonban ez
nem volt ugyanaz. Mióta megismerte Evát, másra rá se tudott nézni. Három hetet
töltöttek együtt akkor Los Angelesben. Aztán a veneziai küldöttség hazautazott.
Majdnem két év múlva látták egymást újra, amikor Alexis huszonegyedik életévét
betöltve, nagykorúként, először járt hazája képviselőjeként Velencében, Ricardo
Gonzalvo unokatestvérének, I. Francesco Gonzalvonak a kivégzésén és utána
öccsének I. Donaldo Gonzalvonak a megkoronázásán. Az eltelt közel két év alatt
egyszerűen nem érezte magát ugyan annak az embernek. Teljesen üres volt. Nem
tudott ránézni senkire. Az előtt minden héten mással feküdt ágyba. Ha más nem
volt valamelyik szolgálólánnyal. De azóta, hogy Evát megismerte azon az ominózus
tárgyaláson, azóta nem tudott senkivel lefeküdni. De amikor ismét meglátta Eva
de Vegát, az arca ismét felderült. Aznap éjszaka addig szeretkeztek, amíg már
mozdulni sem bírtak. Következő évben, amikor Donaldo Gonzalvot végezték ki és
unokatestvérét, III. Gavrilo Gonzalvo nővérét, I. Esmeralda Gonzalvot koronázták
meg, ismét együtt töltötték az éjszakát. Majd újabb egy év múlva, Esmeralda
kivégzése és III. Gavrilo Gonzalvo megkoronázása idején ismét. Időközben egyikük
sem tudott mással ágyba bújni.
Alexis bármit is csinált, bármerre járt, mindig azt a bizonyos egy hetet várta,
az évnek azt az egy hetét, amikor Veneziában királyváltás van, és ő oda utazhat,
hogy néhány unalmas ceremónia között ismét ágyba bújhasson örök szerelmével, Eva
de Vegával.
A szülei már megnyugodtak, hogy a lányuk kinőtte fiatal kori leszbikus
kicsapongásait. Alexis azonban már rájött, hogy egészen más történt. Eddig csak
kalandozott. Élte az életét. Most azonban megtalálta az igaz szerelmet.
Felegyenesedett a tükör előtt és összecsomagolta a sminkkészletét. Ott helyben
elhatározta, hogy Beatriz Sonza és Adriana Gonzalvo esküvője után a következő,
amin részt vesz a sajátja lesz. A saját esküvője, ahol, bárki bármit is mondjon,
bárki bárhogy is ellenkezzen, a jövendőbelije nem lesz más, mint Eva de Vega.
Fernando lassú léptekkel követte a hátrakulcsolt kezekkel, halkan fütyörészve
haladó Dendaliot. A folyosók egyre sötétebbek lettek. Mintha egy barlangban
haladt volna befelé. Az oroszlán barlangjában. Pedig csak egyszerűen arról volt
szó, hogy a Keleti Hadsereg katonai vezérkarának az ülésterme a hatalmas épület
középpontjában helyezkedett el, ahol az ablakokat beárnyékolta az épület többi
szárnya.
A fiatal férfi keze akaratlanul is a frissen szerzett kardjának a markolatára
csúszott, miközben gyanakodva szemlélte a folyosón sorba állított mellszobrokat
és festményeket. Híres tisztek, ismert ezredesek és tábornokok képmásai és még
híresebb csaták ábrázolásai. Ott voltak azok a nagy alakok, akik háromszáz éve
bábáskodtak Venezia megszületésekor, azok, akik megvívták a nagy csatákat a
németek ellen a kis állam elfogadásáért. Ott voltak Venezia legnagyobb
tengernagyai, akik messzi földeken irányították az idegen legénységgel
felszerelt hajókat, amelyeket Venezia készítetett távoli gyárakban és adott
bérbe más nagyhatalmaknak, mint például a Francia Császárság, a IV. Német
Birodalom, a Magyar Királyság, az Orosz Cárság, a Kaliforniai Királyság, a
Brazil, a Japán és a Kínai Császárság. Helyet kaptak olyan flottaparancsnokok
is, akik bár olyan kis államok hajóit irányították, mint az éppen újraszülető
Bizánci Birodalom, a Ciprusi Királyság, az Izraeli zsidó királyság, a
Kaliforniai és a Québeci Királyság vazallusai, a Floridai Hercegség, a Georgiai
Grófság, a New Jersey Hercegség és még sokan mások. De helyet kaptak régi idők
nagy hadvezérei is. Sir Athur Wellesly, a híres Wellington herceg tekintett le a
falról Hunyadi János, a magyarok nagy hadvezére és a II. világháborúban a
szövetségesek nagy vezetője, Dwight Eisenhover társaságában. És ez a rengeteg
arc mintha mind őt nézte volna.
Fernando szíve szerint előrántotta volna a kardját és lekaszabolja a
festményeket és összezúzza a szobrokat, de tudta, hogy ennek semmi értelme nem
lenne és csak magának ártana vele. Dendalio szemmel láthatólag nem izgatta
magát. Halkan fütyörészve lépdelt előre.
Aztán néhány forduló után végre élő emberek jelentek meg a folyosókon. Néhány
közkatona állt nekik díszsorfalat a tanácsterem bejáratához vezető úton.
Az egyik betorkolló folyosón egy másik, díszes, fehér egyenruhába öltözött férfi
lépett eléjük. Nem lehetett túl sokkal idősebb Fernandonál, de fekete hajában
már megjelent néhány ősz hajszál. Vastag pofaszakállán kívül egész arca és az
álla is simára volt borotválva. Kék szeme csillogott a lámpák fényében.
- Üdvözlöm Eugenio! - rázta meg a férfi Dendalio kezét. - Ön pedig bizonyára
Fernando Sonza tábornok.
Azzal kezét a megilletődött tiszt felé nyújtotta.
- Nagyon örvendek. Valentino Donati ezredes vagyok. A gyalogság főparancsnoka.
- Örvendek, Donati ezredes - szorította meg a férfi kezét Fernando.
A férfi rámosolygott, majd ismét Dendaliohoz fordult.
- Már várják magukat, barátom - mondta és előre sietett.
Dendalio egy kicsit lemaradt Fernando mögött és halkan a fülébe súgott.
- Ugyan már, fiam! Ne legyen ennyire merev! Maga az egyik legnagyobb rangú tiszt
a Keleti Hadseregnél. Sőt, ami azt illeti az egész hadállományban az egyik
legmagasabb rangú. Nyugodtan szólítsa az embereket a keresztnevükön. Az
alacsonyabb rangúakat még bátran le is tegezheti. Az egyetlen ember, aki iránt
komolyan tiszteletet kéne tanúsítania, az egyetlen igazi felettese egyedül az
uralkodó, aki történetesen a húga.
Dendalio elmosolyodott.
- Úgyhogy csak nyugodtan, fiam!
Azzal megpaskolta Fernando vállát és ismét előre ment és fütyörészni kezdett.
A tanácsterem egy nagy kör alakú helyiség volt. A falak mentén hatalmas márvány
dór oszlopok álltak, amelyeket a fáklyaszerű lámpák világítottak meg. A falon
csak elvétve volt néhány festmény, amelyek megfeketedett vászna a hadsereg
legnagyobb tábornokait ábrázolták és azokat az uralkodókat, akik ezen hadsereg
vezetésével tüntették ki magukat.
Fernando egy pillanatra megtorpant. A legnagyobb és egyben a legújabb képről,
amely pont vele szemben függött a falon, egy ismerős arc nézett le rá. Nem tudta
mikor festhették le Beatrizt tábornoki egyenruhában, de elég szokatlanul és
ebből adódóan meglehetősen röhejesen is nézett ki a fiatal lány a kissé bő kék
kabátban.
A fiatal tábornok visszafojtotta a mosolygását és körbenézett. Dendalio tőle pár
méterre egy fekete egyenruhába öltözött férfival beszélgetett.
- Jöjjön ide, Fernando! - intett neki Dendalio hevesen.
Fernando oda lépett az ősz tiszt mellé.
- Ő itt Otto Weber tábornok, a tüzérség főparancsnoka - mutatta be a fekete
ruhás tisztet.
- Nagyon örvendek - nyújtott kezet Fernando a német nevű tábornoknak.
Alaposan megnézte magának a férfit. Weber egy díszes széken ült, így magasságát
igazán nem tudta megállapítani. Fekete egyenruhája alól kilátszott pufók
testalkata. Kopasz feje kerek volt és kissé disznószerű. Orrán apró szemüveg
ült. Feje búbján egy forradás futott végig.
A tüzér tábornok fujtatott egyet és kelletlenül kezet fogott Fernandoval.
Szeméből csak úgy sütött a rosszindulat. Ő volt tipikusan az a tiszt, akit el
tudott képzelni, hogy de Vega mumusként a nyakára küld.
- Üdvözlöm - motyogta az orra alá.
- Ugyan már, Otto! - hahotázott Dendalio. - Ne légy ennyire mogorva! Fernando
bizonyára kiváló tiszt lesz.
- Kiváló, kiváló - motyogta Weber majd egy kicsit hangosabbra váltott - Amikor
én bekerültem a hadseregbe a legalantasabb munkákat kellett végeznem. Nekem
kellett kipucolni a harcosok fegyvereit, lepucolni a páncélzatukat és felmosni a
hangárban. Hosszú és fáradtságos munkával küzdöttem fel magam idáig és had
mondjam el, hogy ez tett engem igazán jó tiszté.
Fernando érezte az élt a német tiszt szavaiban. Nem fogadta őt szívesen, mert
nem járta végig a szamárlétrát. Egyből tábornok lett. Egyből a lábai előtt
hevert az egész hadsereg és neki a kisujját se kellett megmozdítania érte.
- Kemény életed volt, bizony! - csapott a férfi vállára Dendalio.
Elképzelhető, hogy ő nem értette Weber célzását? - gondolkozott Fernando. Vagy
csak egyszerűen oldani akarja a feszültséget.
Ekkor egy erős hang megköszörülte a torkát és az asztalhoz szólította a vezérkar
tisztjeit. Fernando sietősen leült Weber és Dendalio mellé. Másik oldalán
Donaldi ezredes fogalt helyet. Az előbb a tanácskozás kezdetére felszólító hang
tulajdonosa egy görnyedt hátú, ritkás ősz hajú férfi volt. Egyenruhája már kissé
viseletes, de még mindig meglehetősen jó állapotú.
- Ő Giuseppe Carli tábornok - súgta oda neki Donaldi. - A vezérkar elöljárója.
Carli valószínűleg a korával és a tapasztalatával érdemelte ki ezt a
megtiszteltetést. A férfi szigorú arcot vágva süllyedt le a székébe. Az
asztalnál négyükön kívül még egy negyven év körüli férfi és egy fiatal, fekete
hajú nő foglalt helyet. Mint Fernando a készséges Donalditól és Dendaliotól
megtudta, ők Xavier Sierra, a felderítők spanyol származású ezredese és Jacqulie
Delacroix ezredes, a segédcsapatok francia származású főparancsnoka.
Carli tábornok erős, kimért hangon megkezdte a vezérkari ülés menetrendjének az
ismertetését. A rövid felsorolás után bemutatta társainak Fernandot. A fiatal
férfi kissé elemelkedett a székről és meghajtotta a fejét. Az idős elöljáró
kihangsúlyozta Sonza tábornok harctéri tapasztalatait és igen jó érzékét a
vezetésre. Fernando valószínűnek tartotta, hogy ezeket az instrukciókat de Vega
juttatta el Carlihoz, hogy a lehető legmagasabbra állítsa a mércét, hogy
Fernando jobban el legyen foglalva és esetlegesen még nagyobbat bukjon.
A többi vezérkari tiszt apró biccentéssel nyugtázta Carli jellemzését, majd
folytatták az ülést. Fernando csak most tudta meg, hogy őt egy Bartolomeu
Cavaliers nevű tábornok helyett nevezték ki, aki szívrohamban hunyt el néhány
hónapja. Így az ő nyomdokaiba lépve Fernando lett az első csapásmérő egységek
főparancsnoka, Dendalio mellett, aki a fősereg első hullámét vezette.
Jellemző de Vegára, hogy egy ilyen életveszélyes posztot bíz rá. Nem csodálta,
hogy az elődje szívrohamban halt meg. Ezt a helyzetet hosszú ideig nem lehet
elviselni. Remélte, hogy a spanyol főúr nem tervezi rávenni Beatrizt egy kisebb
konfliktusba való beavatkozásra, ahol rögtön az első sorba állíthatja őt.
Carli rövidre fogta az ülést. Javarészt azzal foglalkoztak, hogy a
Cavaliers-Sonza váltás miatti felfordulást rendezzék a hadsereg rendszerében és
ismertessék Fernandoval a teendőit. Szó esett még némi financiális problémáról
és Weber felvetette egységei számára egy keményebb gyakorlat tervét, amihez
Dendalio és Donaldi segítségét kérte. Aztán vonakodva bár, de Fernandot is
megkérte, hogy csapatainak egy válogatott csoportjával csatlakozzon hozzájuk.
A vezérkari elöljáró letisztázta a gyakorlat körülményeit és ígéretet tett az
időpont és helyszín mihamarabbi kijelölésére. Ez után az ülést bezárta.
Fernando a tarkóját dörzsölve lépett ki a helyiség ajtaján. Tekintete kissé
homályos volt. Mélyen a gondolataiba mélyedt.
- Találkozunk a csatatéren - lökte oldalba Weber és vigyorgott rá gonoszan.
Fernando egy darabig értetlenül nézett utána, aztán úgy döntött, annyiban hagyja
a dolgot.
- Fernando, barátom - lépett oda mellé most Carli tábornok - Üdvözlöm a
seregnél. A csapatai a déli szárny alsó szintjein várakoznak önre eligazításért.
- Eligazításért? - értetlenkedett Fernando.
- Igen, igen - bólogatott az idős férfi - Semmi különös. Csak egy kis erőnléti
gyakorlatozást kell levezetni, utána pedig magára bízom. Sok sikert, fiam.
Egy gyenge mozdulttal hátba veregette Fernandot, majd elbicegett.
A fiatal tiszt körül tekintett. A folyosón már senki nem volt. A sorfalat álló
katonák valószínűleg már az ülés kezdetén, az ajtók bezárása után elmentek és
mostanra már a többi főtisztet se látta sehol. Úgy döntött lemegy a csapataihoz,
és majd elválik, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az biztos hogy de Vega
nem kéjutazásra küldte. Legjobb esetben is reggeltől estig le lesz foglalva, és
nem lesz ideje a nagypolitikával foglalkozni. Vagy talán kezd már egy kicsit
paranoiás lenni? Lehet, hogy a spanyol főúr egyszerűen csak a rend kedvéért
sorozta őt be a hadsereghez. Még az is elképzelhető, hogy külön a legjobb helyre
osztotta be. Oda, ahol ő is szolgált és feltételezhetően jól is érezte magát, ha
annyira szívesen emlékszik rájuk, hogy még az egyenruháját is hordja. De biztos,
ami biztos, neki bűzlött a dolog. Zsebre dugott kézzel lassan baktatott le a
lépcsőkön és követte a falakra kifüggesztett irányjelzőket a déli szárny felé.
Jöjjön, aminek jönnie kell - gondolta és befordult egy sarkon.