Venezia XI. rész
Csajozási és pasizási tanácsok
Beatriz a háta mögött összefont kézzel állt lakosztálya hatalmas ablaka előtt.
Alatta Velence városa úgy nyüzsgött, mint egy hatalmas hangyaboly. Ám ő ebből
semmit nem érzékelt. Szívesebben látott volna benne ismerős arcokat, emlékezett
volna régi, vidám történetekre, amikor még gyerekként járta a várost
testvéreivel és a barátaival. De nem ezt látta. Ha a városra tekintett egy
államot látott. Kis túlzással egy birodalmat, mely egy súlyos feszültségekkel
teli világban hivatott az egyensúlyt megőrizni.
Rezzenéstelen arccal hallgatta a körülötti sürgő-forgó udvaroncok locsogását. Az
utóbbi napokban bármiféle fokozatosság nélkül zúdult rá az összes uralkodói
tennivaló. A főurak gondoskodtak róla, hogy egy perc nyugta se legyen. Vagy ha
éppen az a hat vérszívó nem ért rá, akkor valaki mást küldtek a nyakára. Egy
pillanatra hátra sandított az ajtóban álló két alakra. Pedro és Juanita de Vega
merev testtartásban figyelte, ahogy a tisztviselők lóti-futijainak egész
armadája rohamozza meg a királynőt. Mindig volt valami, amit el kellett intézni.
A legfontosabb az esküvő. A ceremónia, a vendégek listája, a fogadás. Minden,
amit az ember el tud képzelni. Sőt. Még több is. Régebben arról álmodozott, hogy
ha egyszer férjhez megy, akkor meg akar szökni szerelmével és titokban
összeházasodni, minden felhajtás nélkül, csak hogy ne kelljen annyit
foglalkoznia a ruhával, az esküvői vacsorával, a vendégekkel. Majdnem elnevette
magát. Mit nem adott volna most azért, ha most egy átlagember bőrében lehetne,
aki az esküvőjére készül. A ruha, ami normál esetben a menyasszony legnagyobb
problémája lenne, most vajmi keveset számított. Bár a helyzetet figyelembe véve
ebben a kapcsolatban inkább ő volt a férfi, mint Adriana, és ez azzal is járt,
hogy nem visel olyan díszes ruhát. Viszont ez egy cseppet sem zavarta a hatalmas
felfordulás közepette.
A ceremónia végtelen sorai. A nép üdvözlése, a nagyhatalmak küldötteinek
köszöntése, a gratulációk fogadása. Ezek mögött maga az esküvő igazi menete el
is veszett. És ezzel nem is ért véget az egész. Az egész színműsor után még
találkoznia kellett Firenze trónörökösével, azon kívül pedig foglalkoznia
kellett a kiújuló kínai-japán háborúval is. Már azt se tudta hol áll a feje.
Merev arccal hallgatta az udvaroncok véget nem érő beszédeit, majd bólintott,
aláírt néhány papírt és elhessegette az alkalmatlankodó alakot, akinek a helyébe
azonban rögtön két másik érkezett és egymással versenyt kiabálva próbálták
előadni mondandójukat.
A két de Vega rezzenéstelen arccal figyelte az egészet. Nekik sem volt igazán
ínyükre a dolog, de az ellenőrzésük alatt kellett tartaniuk mindent. Az apjuk
egyre többször emlegette, hogy egyre inkább kifárasztják az udvar folyamatos
intrikái. Egyre többször előkerült a lehetőség, hogy visszavonul és átengedi a
helyét a gyerekeinek. Bár a tanács maga választotta a tagjait, a főurak
többnyire nem szóltak bele, hogy valamelyikük távozása után kit ültet a maga
helyére. Az idősödő Juan de Vega már évek óta ígérgette a visszavonulását. Már
anno, II. Ricardo Gonzalvo alatt is azt emlegette, hogy még kivárja a király
uralkodásának végét, aztán leköszön. Aztán jött Ricardo kivégzése és Esmeralda
Gonzalvo megválasztása és de Vega maradt a helyén. Azt mondta még ezt az egy
évet kivárja. Aztán Esmeraldát váltotta Gavrilo és most Gavrilot Beatriz Sonza,
de a spanyol főúr csak nem vonult vissza. Azonban mindenki látta, hogy egyre
kevésbé bírja az udvari ügyeket. Az elmúlt években két legidősebb gyermekét,
Pedrot és Juanitát folyamatosan maga mellett tartotta. Nem döntötte még el, hogy
kit nevez meg utódjaként és azt akarta, hogy mindketten készen álljanak, ha
eljön a pillanat.
Pedro undorodó grimaszt vágott és elfordult az ablak előtt növekvő tumultustól.
Lassú léptekkel indult kifelé a szobából és a fejével intett Juanitának, hogy
kövesse. A lány vetett még egy pillantást a királynőre, majd követte az öccsét.
- Mi történt, Pedro? – kérdezte halkan, amikor már kiértek a lakosztályból és
behajtották a hatalmas ajtót.
A fiatal férfi morcos grimaszt vágott. Sosem kedvelte igazán a formaságokat.
Juanita szenvtelenül végig tudott nézni bármit. Nem izgatta, hogy mi történik,
még akkor sem ha nem látta át teljesen az egészet. Az öccse azonban nem tudott
megbékélni azzal, ami eltért az általa helyesnek tartott lépésektől.
- Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezett vissza Pedro heves mozdulattal a
maguk mögött hagyott helyiség felé intve.
- Nem értelek. – válaszolta Juanita szenvtelenül.
- Minek ez az egész? – ismételte meg Pedro. – A tanács azért választotta meg
Beatriz Sonzát királynőnek, mert könnyedén a markában tarthatja.
Juanita szótlanul bólintott.
- Hát akkor?! – csapott a térdére Pedro. – Minek ez az egész színjáték? Minek
kellett annyira ragaszkodni Gavrilo Gonzalvo kívánságához, hogy hozzáadják
Adriana Gonzalvot Beatriz Sonzához? Egyértelmű, hogy Gonzalvo nem ezt akarta.
- A politika sokszor kegyetlen és kifürkészhetetlen. – válaszolta szenvtelenül
Juanita.
- Kegyetlen?! Kifürkészhetetlen?! – grimaszolt Pedro. – Miről beszélsz te?! Mire
jó az, ha a király húgát hozzáadjuk az őt követő királynőhöz, amikor
egyértelműen nem ez volt az akarata. Ez… ez…
Pedro nem találta a megfelelő szavakat.
- Értelek Pedro. – válaszolta a lány. – Értelek, de te is értsd meg, hogy ez nem
így működik.
- Hát hogy?! – kiáltott fel a férfi, majd ismét halkabbra vette a hangját. –
Akkor hogy működik? Mindent kiforgatunk, csak hogy a végén már mi se értsük az
eseményeket?!
- Félreérted a helyzetet, Pedro. – szólalt meg egy hang.
Mindketten hátra fordultak és a folyosó árnyékos végéből előlépő termetes alakot
figyelték.
- Apa! – csodálkozott Juanita. – Mikor értél vissza?
Egyikük sem vette észre, hogy a termetes főúr mikor lépett mögéjük. Lehet hogy
már akkor is itt volt, amikor ők kijöttek a királyi lakosztályból, csak nem
szólalt meg? Juan de Vega nem szólt semmit csak mosolyogva odalépett a
gyerekeihez.
- Félreérted a helyzetet. – mondta ismét Pedrora nézve, aki érdeklődve fürkészte
apja merev arcvonásait. – Beatriz Sonza nagyszerű báb, igen.
Tekintetét felemelte és benézett az ajtó résén, hogy lássa a királynőt, amint a
tülekedő udvaroncok gyűrűjében áll mozdulatlanul.
- Játssza a kemény uralkodót, de akkor is csak egy gyenge báb. – folytatta. –
Azonban a bábokat sem szabad alábecsülni. Nem elég hogy megválasztunk egy olyan
embert, akit könnyen a markunkban tarthatunk, de utána gondoskodni kell arról
is, hogy ne legyen alkalma kicsúszni a szorításunkból.
Pedro még mindig értetlenül nézett rá, de az idősebb de Vega nem folytatta.
- Én azt hiszem értem. – emelte az egyik kezét az állához Juanita elgondolkodva.
– Le akarjátok kötni őt. Olyan helyzeteket állítotok elé, amelyek súlyosan
megviselik.
- Így van. – bólintott de Vega.
- Mindenki számára egyértelmű, hogy Gavrilo Gonzalvo nem egy nőhöz akarta
hozzáadni a húgát, de nyitva hagyott egy kiskaput azzal, hogy a végrendeletében
nem tett említést húga jövendőbelijének nemére. Pusztán csak annyit mondott hogy
az utóda, a következő uralkodó vegye el Adrianát.
- Pontosan. – mondta ismét Juan de Vega. – Azzal hogy kihasználjuk ezt a
kiskaput két legyet is ütünk egy csapásra. Gavrilo Gonzalvonak ezzel a
házassággal egyértelműen az volt a célja, hogy a húga, a Gonzalvo család utolsó
tagjaként, menjen hozzá a következő uralkodóhoz, bárki is legyen az és szüljön
neki utódokat, akik nem feltétlenül rögtön az apjuk után, de egyszer majd
szintén királyok lehetnek és feléleszthetik a dinasztiát. Ha ügyesen
taktikáznak, a tanács végül kénytelen lesz őket kinevezni és a dinasztia hosszú
ideig folytatódhat tovább, amíg olyan nagy hatalomhoz nem jutnak, hogy a saját
kezükbe vegyék a tényleges uralmat a tanács helyett. De ha Adriana Gonzalvo egy
nőhöz megy hozzá, akkor nem szülhet gyerekeket. Nem örökítheti tovább a
vérvonalat. Az pedig, hogy valaki mástól legyen terhes ez esetben kizárható,
hiszen senki sem hinné el, hogy Beatriz Sonzától lennének a gyerekek.
Juanita és Pedro utálkozó grimaszt vágott.
- Ezen felül – folytatta de Vega. – a királynő kitöréseinek is elejét vesszük.
Az, hogy egy nővel házasítjuk össze, alapjában is elég nagy lelki teher a
számára, de amellett rávonja a teljes közvélemény érdeklődését is. Így nehezebb
lesz valami fondorlatos cselt kifőzni, amivel kitéphetik a tanács kezéből.
- Ezért küldted Fernando Sonzát is a Keleti Hadsereghez. – jegyezte meg Pedro.
- Kitűnő, fiam. – csapott a vállára de Vega, olyan erősen, hogy a fiatalember
majdnem összeesett. – Látom beléd is szorult némi ész. Fernando Sonza nem olyan
könnyű eset, mint a húga. Ha hagyjuk szabadon mozogni, akkor egy idő után
elragadhatja tőlünk a kezdeményezést és a saját kezébe veheti a dolgokat. Ehhez
persze segítségre van szüksége. De azok az erők, akik a palotában a segítségére
lehetnek, nélküle nem tudnak lépni.
- Beatriz Sonzát pedig lefoglalják a tennivalói, ezen felül pedig az a lelki
teher, amit az Adriana Gonzalvoval kötendő házasság jelent. – fejezte be
Juanita.
- Pontosan. – helyeselt az apja.
- És ha ez lezajlott… - folytatta a lány.
- Akkor találunk valami mást, amivel lefoglalhatjuk. – fejezte be helyette az
öccse.
- Kitűnő, gyerekek. – mosolygott de Vega. – Még a végén tényleg méltók lesztek a
helyemre. De most mennyetek vissza és vigyázzatok, nehogy „szeretett királynőnk”
valami veszélyes manőverbe kezdjen.
Pedro és Juanita értették a célzást. Azzal, hogy ennyi tennivalót zúdítanak rá,
egyúttal lehetőséget is adnak Beatriznak, hogy a kezébe vegye az irányítást. A
háttérből mindig úgy kell szőniük a szálakat, hogy erre ne legyen alkalma.
A két fiatal de Vega szó nélkül bólintott és visszament a zajos lakosztályba,
miközben a termetes főúr lassan elindult a palotában berendezett dolgozószobája
felé, hogy pihenjen egy kicsit a nap további fáradalmai előtt.
Fernando értetlenül szemlélte az ürességtől kongó termet. Valaha tényleg
közkatonák elszállásolására szolgálhatott, de a jelek szerint már évek óta nem
járt itt senki. A roskadozó plafont nem kevésbé korhadt fa gerendák támasztották
meg, hogy ne omoljon le, magával rántva a fél szárnyat.
Nem volt kétséges hogy jó helyen jár. Többször is leellenőrizte, hogy pontosan
követte-e Carli tábornok útbaigazításait, de arra kellett jutnia, hogy semmi
hibát nem vétett. Az ősz hajú, görnyedt hátú főtiszt egyértelműen ehhez a
teremhez igazította útba.
Most már csak az a kérdés, hogy milyen szándékkal.
Félre akarta vezetni? Meglehet. Elvégre de Vega bizonyára nem kéjutazásnak
szánta ezt a kis katonásdit. Ha a tábornok fele olyan fondorlatos is, mint a
spanyol főúr, akkor minden kitelik tőle.
Órák óta álldogálhatott már ott, néha fel-alá járkálva, amikor léptek zaja
ütötte meg a fülét. Ahogy kilépett a folyosóra egyenesen egy fiatal katonába
ütközött. A férfi valamivel alacsonyabb volt nála. Bár, amint észrevette
Fernando tábornoki egyenruháját azonnal haptákba vágta magát, feltételezhető
volt, hogy normál testtartásban akár egy fejjel is alacsonyabb lehet nála.
Fekete haja rövidre volt nyírva, nagyrészt simára borotvált arcát pedig az
arcélen és a szája körül végigfutó vékony körszakáll övezte. Sötét szemeit
határozottan előre szegezte. Bár egyértelműen Fernandora nézett, úgy nézett ki,
mint aki a semmibe bámul. Hasonló sötétkék egyenruhát viselt, mint a közlegény,
aki a tanácsterembe szólította őket. Filucci, ha jól emlékszik a nevére. Azonban
ennek a férfinak az egyenruháját, a közlegényével ellentétben, számos rangjelzés
díszítette.
- Pihenj, katona! – csúszott ki Fernando száján, szinte önkéntelenül, a férfi
azonban készségesen engedelmeskedett neki. Nem tudta mihez kezdjen, de ez a
tiszt talán tud neki segíteni. – Meg tudná mondani, merre találom a II. gépi
hadtestet?
Kissé barátságosra sikeredett a mondani valója, ám a férfi arcán mégsem
látszódott megrökönyödés, inkább némi érdeklődés.
- Szóval ön Sonza tábornok? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen. – válaszolta Fernando. – Én vagyok.
A másik férfi elmosolyodott és mintha el akart volna fojtani egy nevetést.
- Mi olyan vicces, katona? – szólt rá színlelt rosszallással Fernando, mire a
férfi arca egy pillanat alatt visszarándult abba az érzelemmentes kifejezésbe,
melyben azelőtt volt és ismét haptákba vágta magát.
- Semmi, uram! – válaszolta színtelen hangon. Fernando intett, hogy pihenjen. –
A nevem Cristofer Gordon őrnagy. Szolgálatára uram!
Fernando haloványan biccentett. Talán ismernie kellene ezt az alakot? Nem
emlékezett rá, hogy valaha is említették volna a neki a nevét.
- A II. gépi hadtest parancsnokhelyettese vagyok, uram. – folytatta a férfi,
mintha csak olvasott volna Fernando fejében. – A hadtest már felsorakozott a
gyakorlótéren, uram.
- Értem. – vakarta meg az állát Fernando. – Pedig engem a szállásra igazítottak
helybe.
Azzal a háta mögé bökött az ürességtől kongó terem felé. Már ha egyáltalán ez a
szállás. – tette hozzá gondolatban.
Gordon őrnagy ismét elfojtott egy nevetést. Fernando rosszallóan nézett rá, de
inkább érzett értetlenséget, mint dühöt a tiszteletlennek tűnő tiszt miatt.
- Ezt a hálótermet már évtizedek óta nem használjuk, uram. Szabad érdeklődnöm,
hogy ki küldte ide?
- Carli tábornok. – válaszolt rögtön Fernando, mire az őrnagy ismét
elmosolyodott. – Talán valami probléma van, Cristofer?
- Nem, uram. – rázta meg a fejét a férfi, majd kissé bizalmasan közelebb hajolt
a tábornokához. – Ha adhatok egy jó tanácsot, ne bízzon meg feltétlenül Giuseppe
Carli tábornokban, uram! Kissé már szenilis.
Fernando szótlanul bólintott.
- Értem. – válaszolta elmerengve.
- Ami azt illeti – folytatta Gordon – jobban teszi, ha az egész vezérkart
óvatosan kezeli.
- Ezt meg hogy érti, őrnagy? – nézett rá meglepetten Fernando.
- Úgy, uram, hogy mindannyian egy kicsit… - azzal az egyik kézfejét lassan
mozgatni kezdte az arca előtt.
- Őrnagy! – csattant fel Fernando.
- Elnézést, uram. – sütötte le a szemét a férfi, ám az arcán nem látszott a
megbánás jele.
- Miért tartja… bolondnak a vezérkari tiszteket? – kérdezte végül kissé
elgondolkodva, mi lenne a megfelelő szó.
- Fogalmazzunk úgy, hogy mindannyiuknak megvan a maga dilije, uram. – aztán
Fernando értetlenségét látva folytatta. – Carli tábornok például még mindig a
harminc évvel ezelőtti valóságban él. Ne lepődjön meg, uram, ha véletlenül
összetévesztené Juan de Vegával. Akkoriban ő volt itt az újonc tábornok.
Fernando valahogy nem tudta elképzelni de Vegát ilyen helyzetben, de inkább nem
szólt semmit.
- Aztán ott van Weber tábornok. – folytatta Gordon. – Egy nagy tuskó, ha
megengedi uram! Mindenkit lenéz. Vagy mert alacsonyabb rangú nála, vagy mert
szerinte nem érdemelte ki az előléptetést. Donati ezredes pedig egy gerinctelen
haszonleső. Mindenkinek behízelgi magát, hogy aztán elintézzék helyette a
mocskos ügyeket. Dendalio tábornokról pedig ne is beszéljünk!
- Miért? – értetlenkedett Fernando.
- Talán ő a legzakkantabb mindannyiuk közül, uram. Carli tábornok már öreg. Neki
elnézhető, hogy szenilis. De Dendalio még ereje teljében van, mégis úgy
viselkedik, mint egy kivénhedt hadirokkant.
- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Fernando és keze akaratlanul is az újonnan
kapott kardjára csúszott.
Gordon figyelmét nem kerülte el a mozdulat és tekintete a kard markolatára
szegeződött.
- Látom megajándékozta önt az egyik „értékes” kardjával.
- Miért mondja ezt így, őrnagy? – húzta fel a szemöldökét Fernando.
- Jobb, ha tudja, uram, hogy az ilyen kardokból Dendalio tábornoknak egy egész
raktárnyi van. Fogadok, hogy azt mondta önnek, hogy a középkorból származik.
Fernando bólintott, mire Gordon halványan elvigyorodott.
- Én valószínűbbnek tartom, hogy egy gyenge utánzat, amit valószínűleg valamikor
az elmúlt években gyárthattak. Mindenkire rátukmál egy ilyet. Ki tudja miért.
Fernando végigsimította a kard markolatát. Nem tudta mennyire hihet az
őrnagynak. Dendalio úgy festett, mint egy barátságos, ám mégis tiszteletteljes
főtiszt, Gordon pedig, mint egy tipikus elégedetlenkedő katona. De úgy döntött
ezt nem teszi szóvá.
- Ha megbocsát, uram – törte meg a csendet Gordon – sietnünk kéne. A tüzérségi
hadtest már menetkészen áll. Nekünk is elő kéne készülnünk a hadgyakorlatra
minél hamarabb.
- Igaz, őrnagy. – bólintott Fernando és elengedte a kardot. – Csak ön után.
Gordon tisztelgett és határozott léptekkel elindult a folyosón. Fernando
követte.
Adriana és Briana szótlanul álltak a palota udvarában. A kert egyik szegletében
egy szoborparkot alakítottak ki, még a kezdeti időkben, ahova az egykori
királyok és Venezia legnagyobb embereinek szobrát állították fel a haláluk után.
Természetesen a rangot jelezték azzal, hogy míg az egyszerűbb emberek szobrai
életnagyságúak, az uralkodókéi kétszer akkorák voltak.
A két nő szótlanul bámulta az előttük tornyosuló bronz szobrot, mely mereven
bámult a messzeségbe. Bár az emlékmű egyszínű volt és jóval nagyobb a
mintájánál, mégis úgy érezték, mintha Gavrilo Gonzalvo hús-vér valójában állna
előttük. Mintha csak éppen elgondolkodott volna valamin és elfeledkezett volna
az előtte álló két nőről. De a valóság sokkal fájdalmasabb volt. A király az
öbölben nyugodott a királyi mauzóleumban és soha többé nem fog visszatérni.
- Miért tette ezt? – törte meg a csendet Adriana.
Sógornője ránézett és látta, hogy a lány arcán könnycseppek csordulnak végig.
Tudta mire gondol. Bár bizonyára ő is tisztában volt vele, hogy nem a bátyja
akarta így, inkább ebbe a hitbe ringatta magát, mint hogy a főurakat hibáztassa.
- Nyugodj meg! – ölelte át Briana szelíden. – Minden rendben lesz.
Adriana nem szólt semmit, csak halkan zokogott. A szobor kérlelhetetlen
óriásként emelkedett fölé.
Annyi mindent eltervezett. Egyszer férjhez megy, családot alapít, gyerekeket
szül, és boldog édesanyaként neveli őket. Még abba is könnyedén beletörődött
volna, ha Gavrilo rá hagyja a trónt, a halál közeli súlyával együtt. De ez… ez
túl sok volt. Ezzel nem csak, hogy megrövidítették az életét, de mintha el is
vették volna az értelmét.
De érdekes módon mintha már maga sem hitte volna el ezeket a vádakat. Az
emberben benne rejlik némi mazochizmus. Mindig olyasmiben reménykedik, amire
legfeljebb egy halvány esély van, vagy még annyi sem. Olyasmi miatt rágja magát,
amit úgysem változtathat meg és lénygében már bele is törődött.
Eszébe jutott az az érzés, amikor felébredt. A takaró lecsúszott egészen a
derekáig és a mellén ott feküdt a békésen szuszogó Ana. Olyan jó érzés volt.
Melegséggel töltötte el. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy szerető férj,
aki a feleségét szemléli, miközben az alszik. A gondolattól egy pillanatra
megborzongott.
Már nem félt attól, hogy mit hoz a holnap. Már nem félt a közeledő esküvőjétől
Beatrizzal. De az a megfoghatatlan idegenkedés még mindig szorította a szívét.
Nem szólt semmit csak ő is átölelte Brianát és arcát sógornője hajába temette.
A II. gépi hadtest rendszerezetten készülődött. A megközelítőleg ezer katonát
számláló alakulat tagjai nyugodtan, de mégis sietősen készülődtek. Mindenki a
saját harcosán végezte az utolsó karbantartási műveleteket. Ellenőrizték minden
rendszer megfelelő működését, megtöltötték a fegyvereket gyakorló lövedékkel,
vagy éppen csak fényesre suvickolták a géptest felszínét.
Fernando elmerengve figyelte őket. Nem igazán értette minek az ilyen szintű
felosztás. A katonák javarészt mind harcosokat használtak. Értelmetlen volt a
gyalogság és a lovasság helyett bevezetett gépi hadtest megkülönböztetése. Bár a
gyalogság járművei egyszerűbb darabok voltak, melyeket a gépi hadtest katonái
egyszerűen csak góliátnak csúfoltak. A gyalogsági harcosok valóban nem
különböztek sokban egy túlméretezett páncéltól, amit néhány fegyverrel turbóztak
föl. Hasonlóak voltak, mint a világtörténelem első harcosai, amelyeket a III.
világháború első sötét korában építettek a magyarok a déli fronton. Egy egyszerű
pajzsgenerátor és egy gépágyú. Ennyi volt az egész.
Na meg persze
a dög nehéz páncélzat. A gyalogsági harcosok ezeknél már fejlettebbek voltak, de
a fegyverzetük nem lett szélesebb körű, csak jobban idomult a használathoz. A
két gépi hadtest azonban a legmodernebb technológiát kapta. Ahogy a tüzérség is,
bár az ő gépeik fegyverzete a lehető legkevesebb darabból állt, ám azok a lehető
legerősebbek voltak.
A katonái nem törődtek túl sokat Fernandoval. Már az első pillanattól kezdve
egyértelmű volt, hogy csak egy púpnak tekintik a hátukon és a két helyettesét,
Gordon őrnagyot és egy fiatal, mindig mogorva természetű alezredest, Viola Kahnt
tekintik igazi vezetőjüknek. De ez így is van rendjén. Az alárendeltek sosem
tisztelik azt eléggé, akit nem ismernek. Mindig probléma van abból, ha egy
közösségre kívülről ültetnek rá egy vezetőt. Bár az is összetűzésekkel jár, ha
valaki olyanoknak parancsol, akik eddig vele egyenrangúak voltak, vagy
esetlegesen, akiknek a parancsait eddig neki kellett teljesíteni, de mégis jobb,
ha olyat neveznek ki a közösség élére, akit az emberek ismernek. Ez ugyanúgy
vonatkozik egy falura, egy városra, vagy akár egy tartományra, egy egész
országra, mint a hadseregre vagy annak egy alakulatára.
- Uram! – szakította félbe a gondolatmenetét egy határozott hang.
Fernando oldalra tekintett. Kahn alezredes állt mellette. Hideg arckifejezéséből
leginkább a várakozás volt kiolvasható, de ott lappangott mögötte némi
ellenszenv, sőt megvetés is.
Az alezredes néhány évvel fiatalabb lehetett Fernandonál. Talán Beatrizzal egy
idős. Formás testalkatával akár még modellnek is elmehetet volna, de Fernando
jól tudta, hogy a gyönge nő külseje mögött egy fenevad rejtőzik. Kevés idejébe
került, amíg megtudta, hogy a nő egyszerre mestere több keleti harcművészetnek a
karatétól a takewandoig, valamint a boxnak, a kick boxnak és a birkózásnak is.
Kevés katona volt, aki ujjat mert volna vele húzni. A fiatal nő sima arca,
fénylő, feszes bőre és gondosan ápolt szőke haja erős ellentétben állt a testén
feszülő sötétkék zubbonnyal és a számos rangjelzéssel.
- Igen, máris. – bólintott Fernando és követte Kahnt, aki a katonák tömegén
keresztül egy gondosan karban tartott harcoshoz vezette.
A gép az egyik legmodernebb gyártmány volt. Az Avatar osztályt csak néhány évre
kezdték el gyártani Magyarországon, Németországban és Skóciában. Bár a magyarok
és a németek között már évszázadok óta feszült volt a viszony, a béke megőrzése
érdekében minden technológiájukat megosztották egymással, legalábbis látszólag.
Az Avatar-2-es típusú harcos ezüstszín páncélzata fényesre volt pucolva. A jobb
oldalán függőlegesen végigfutó arany sáv, benne az emberi anatómiát követve a
szív magasságában elhelyezett címerrel és a II. gépi hadtest emblémájával, olyan
tiszta és érintetlen volt, mintha csak most hozták volna a gyárból. Bár a
látszatra kínosan ügyelő de Veganál ez sem elképzelhetetlen. A hatalmas gépezet
a jobb térdére ereszkedve pihent és felső testét előre hajtotta. A feje, melynek
álla és homloka élesen kiemelkedett az arcsíkból, vízszintesen állt,
párhuzamosan a talajjal. A két szem helyén elhelyezkedő ellipszis alakú
érzékelő, amely készenléti állapotban enyhe vörös fényt bocsát ki, most teljesen
elsötétült. A gépezet a fej formájától eltekintve teljesen olyan volt, mint egy
túlméretezett ember, páncélba bújtatva. És még a fej is elment volna egy
átalakított salakmotoros sisaknak.
- A Leviathán, uram. – szólalt meg hidegen Kahn.
- A Leviathán? – nézett rá értetlenül Fernando, de a nő nem viszonozta a
pillantását, csak ugyanolyan hidegen válaszolt, mintha nem is hozzá beszélne.
- Ez a neve… uram.
Azzal elindult a gép felé. Az óriás harcos lábai közül, amely akkora lehetett,
mint négy-öt ember egymás fejére állva, egy koszos zubbonyba öltözött szerelő
tűnt elő.
- Üdvözlöm, Kahn alezredes! – tisztelgett a férfi.
- Készen van már, Fiuri? – kérdezte a nő ugyanolyan hidegen, mint ahogy
Fernandohoz beszélt. Nem is nézett a szerelőre, csak kezét a harcos leeresztett
combjára helyezte.
- Igen, asszonyom. – válaszolta a férfi kissé bizonytalanul.
- Remek. – mondta Kahn, majd hátat fordított és elsétált Fernando mellett, a
saját, tőlük néhány méterre álló, harcosához.
Amikor a tábornoka mellé ért, egy pillanatra lelassított és alig hallhatóan
motyogott valamit.
- Ha ki akarja vívni a katonái tiszteletét, kezdje azzal, hogy megtanulja a
nevüket,… uram.
Láthatóan nehezére esett uramnak szólítania Fernandot, akin látszott, hogy
sohasem szolgált még a hadseregnél. Legalábbis tisztként nem. De a férfinak
imponált, hogy az alezredes, a hideg külső ellenére, igyekszik segíteni neki.
- Jó napot, uram! – szólította meg, kissé bizonytalanul a szerelő.
- Jó napot… Fiuri, igaz? – tette a kezét a fiatal férfi vállára Fernando.
- Igen, uram. – bólogatott félénken a szerelő. – Nick Fiuri… Nicholas Fiuri.
- Rendben, Fiuri! – mosolygott rá Fernando. – Mit tud ez a kicsike?
Azzal tekintetét a csillogó felszínű harcosra függesztette.
- Ó, a Leviathán az egyik legjobb gépünk, uram. – válaszolta Fiuri. – Még
Valentini tábornoké volt. Az ön elődjéé, de alig használta. Pedig igen kiváló
gép, uram.
Azzal az óriás oldalához lépett és egy kis távirányítót húzott elő a zubbonya
zsebéből. Megnyomta a távirányítón lévő néhány gomb egyikét, mire a harcos
hátpáncélja, halk sistergéssel felnyílt. Ezek a gépek hermetikusan záródtak,
hogy a biológiai fegyverek ellen is jól védjenek, ezért felnyitáskor a
kicserélődő levegő halk sziszegést hallatott.
- Parancsoljon, uram. – nyújtotta át a távirányítót Fiuri a felettesének. –
Kérem, üljön be!
Fernando felkapaszkodott a harcos lábán és bemászott a testben kialakított
pilótafülkébe. A fülke meglehetően szűkös volt, de mivel menet közben, sisakkal
a fején úgyis csak a sisakrostély kivetítőit fogja látni, ez sok problémát nem
jelenthet.
Ennek megfelelően a fülke belső kialakítása is meglehetősen szegényes volt. Java
részét a hatalmas ülés foglalta el. A kényelmes fotel karfáján vagy egy tucat
keresztirányú bilincsszerű fémcsat volt elhelyezve. A harcosok nagy előnye az
volt a régi harci járművekkel szemben, hogy kezelését szinte alig kellett
tanulni, mivel a test legapróbb rezdüléseit követve cselekszik. Csupán ahhoz
kellett hozzászokni, hogy egy arányosan jóval nagyobb testtel rendelkezik az
ember. Ezek a bilincsszerű szerkezetek valójában a kar izmait és a bennük
végigfutó elektromos jeleket figyelő érzékelők voltak.
Fernando elhelyezkedett az ülésben és bedugta mindkét karját az érzékelők közé.
Amikor megragadta a karfák végén elhelyezett egy-egy botkormányt, az érzékelők
és a feje felett lógó sisak rostélya is felizzott. A két botkormány nem az
irányítást szolgálta, mivel azt a test rezdüléseit figyelő érzékelők elvégezték
helyette. Összfeladatuk a fegyverek kezelése volt. Az Avatar-2 az egyik
legmodernebb fegyverekkel felszerelt gép volt. Ezeknél modernebbet csak a
koronás fők és a teljes hadseregnek parancsoló hadvezérek használtak, illetve
legfeljebb a különleges alakulatok. Ahogy a sisak a fejére ereszkedett, Fernando
szeme előtt számtalan kijelző izzott fel.
- Üdvözlöm, tábornok úr! – szólalt meg egy szaggatott gépi hang.
- A Leviathán fejlett hangmodullal van felszerelve. – kommentálta Fiuri, aki még
mindig Fernando mögött állt, kényelmetlenül szorongva az ajtóban. –
Természetesen a beállításokat módosíthatjuk és megfelelő hangmintával a hangját
is átállíthatjuk, ha kívánja uram.
- Köszönöm, Fiuri. – mosolygott Fernando, ám a sisak alatt ezt a szerelő
valószínűleg nem látta.
- Sok sikert, uram! – mondta a szerelő és hallatszott, ahogy kikászálódik a
gépezetből.
Amikor hallotta, hogy a férfi leért, Fernando lezárta a gépet. A készenléti
helyzet beálltával szinte minden rendszer azonnal működésbe lépett.
Fernando szeme előtt megjelent a kinti környezet zöldes árnyalatú képe, szélén
különböző jelző berendezésekkel. Az energiapajzs hatásfokjelzője, a fegyverek
tárainak töltöttsége, a sebességjelző, a harcos működését biztosító öntöltő
generátor hatásfoka és pillanatnyi töltöttsége és még számos más diagram.
Ahogy Fernando elfordította a fejét a harcos feje is mozgásba lendült, és
követte pilótája mozdulatait, hogy a szemek helyén lévő érzékelők a megfelelő
irányból foghassák a jeleket.
Körülötte a többi katona is beugrott a harcosába és sorra izzottak fel a gépek
szemei helyén elhelyezett érzékelők.
- Készen állunk. – hallatszott Gordon hangja a rádión keresztül.
Bár rangját tekintve az őrnagy Kahn alezredesnek volt alárendelve, de úgy tűnt,
hogy a hadtesten belül mégis ő a főnök. Legalábbis kettőjük közül.
- Rendben. – szólt bele a rádióba Fernando. – Akkor indulás.
Izmai megfeszülésére a harcos lassan felállt és egyensúlyi helyzetbe
helyezkedett, maga elé tartva készenlétben álló puskáját, mely legalább olyan
hosszú volt, mint ő maga a fejétől a talpáig.
- Minden rendszer működik. – recsegte a gépi hang.
- Kitűnő. – mosolygott Fernando. – Hát akkor indulás.
Ahogy körülötte a többi harcos is felállt és alakzatba rendeződött, Fernando
lassan elindult előre, a gyakorlótér felé. A léptek erős döngését még hallotta
egy ideig, ám aztán füle hozzászokott a hanghoz és a Leviathán csillapító
rendszerei is mindent helyre állítottak.
Ahogy kiérek a széles, keményre döngölt talajú gyakorlómezőre, Fernando azonnal
megpillantotta a már hadrendben álló tüzérségi csapatokat. A bronzszínű harcosok
jobb oldalán bíbor csík futott végig szívmagasságban a tüzérségi címerrel. A
harcosok karja mintha izmosabb lett volna, ám ezt valójában a beléjük épített
nagy hatásfokú ágyúk tették. Míg a gyalogság és a gépi hadtestek fő fegyverzete
a hátukon hordott hatalmas pallos és a kisebb hatásfokú, de könnyebben kezelhető
lőfegyverek voltak, addig a tüzérségé a jóval nagyobb ütőképességű, de kevesebb
töltéssel bíró és nehezebben kezelhető ágyúk, amelyeket a harcosok testébe
építettek, illetve egy kézben hordozható ágyú egy tartaléknak beszerelt
puskacsővel, hogy a tüzérek, muníciójuk kifogyása után is meg tudják védeni
magukat visszavonulás közben.
- Végre megérkeztél, öcskös. – hallatszott Otto Weber recsegő hangja a rádióban.
Fernando azonnal észrevette a tüzérek élén áll fényesre pucolt Prometheus-5-öst.
A gép fejlettségét tekintve annyira kiemelkedett a többi közül, hogy csak az
lehetett a parancsnok harcosa, így Fernando folyamatosan azt nézte, miközben
beszélt. A Leviathán rendszerei, Fernando számára érthetetlen módon, mindig arra
a harcosra összpontosították a rádióhullámokat, amelynek pilótájához épp
beszélt.
- Jó napot, Weber tábornok. – válaszolt csípősen, bár legszívesebben azonnal
előrántotta volna a Leviathán hátán függő hatalmas pallost, amibe annyira
beverte a lábát, amikor bemászott, és átdöfte volna a Prometheus testét.
Azonban nem engedhetett a heccelésnek. Azon túl pedig valószínűleg Weber sem
teljesen ütődött. Nem hagyná magát ledöfni, és ha komolyan veszi a dolgot, akkor
a Leviathán előbb rogy a földre használhatatlanul, mint hogy elérje a
Prometheust. Ezért Fernando inkább türtőztette magát.
Mögötte a II. gépi hadtest már alakzatba is rendeződött. Normál esetben a két
hadtestet kettébontanák, és keresztbe párosítanák össze őket. Egy tüzérségi fél
hadtest egy gépi fél hadtesttel együtt a másik kettő ellen. De mindenki belátta,
hogy ez nem egy átlagos helyzet. Weber egyértelműen meg akarta leckéztetni az
„új fiút”. A tüzérségiek ebből fakadóan jobban fel is voltak fegyverezve, mint
egyébként szoktak. A hátukon esetlenül lifegett a gondatlanul rögzített pallos
és a vezérlő rendszereik is szemmel láthatóan rögtönözve voltak átalakítva a
fürgébb mozgás kedvéért.
Tüzérség a gépi hadtest ellen? – morfondírozott Fernando. Alapjáraton ez rossz
ötlet, hiszen ha az első lövések nem söprik el a teljes hadtestét, amihez
valljuk be, tényleg zöldfülűnek kellene lennie minden tisztjével együtt, akkor
még a legalkalmatlanabb főtiszt is legyűri őket.
De ez most más. A tüzérségiek számoltak ezzel. A másodlagos védelmet szolgálta a
mozgást gyorsító átalakítások sora, a külső tartozékokkal felturbózott
energiapajzs és a hátukon lógó pallos is.
- Akkor kezdhetjük. – jelentette ki Weber és azonnal harcba is lendült.
A tüzérségi harcosok egy pillanat alatt szétterítették az alakzatukat, mint egy
legyezőt és fél másodperc múlva tüzet is nyitottak. A lövedékek most éles
energianyalábok helyett egyszerű elektromos jelek voltak, melyek találat esetén
működésbe hozzák a gyakorlás idejére beépített záró reléket, amelyek úgy zárják
le az érintett részleget, mintha azt találat érte volna.
Fernando azonnal oldalra lendült és gyakorlatlansága eredményeképp, egy lövést
kikerülve, azonnal el is terült a földön. Azonban még mielőtt földet ért volna,
megeresztett egy sorozatot a támadójára a gépfegyverével. A tüzérségi harcos
könnyedén félre libbent. Mintha csak egy tűnő lidércnyomás lenne, nem egy igazi
harcos.
- Csak ennyi telik tőled, fiam? – hallatszott Weber nevetése a rádióban.
Fernando meg tudta állapítani, hogy támadója egyértelműen nem a tábornok, de
bizonyára figyeli őt, és jót mulat rajta.
Könnyedén talpra szökkent. Ami azonban a harcos szerkezetének túl nyaktörő
manővernek bizonyult és földet éréskor a térde kissé megroggyant. Mire sikerült
visszanyernie az egyensúlyát, már csak azt láthatta, hogy egy energianyaláb
egyenesen az arcába csapódik. A kijelzők egy pillanat alatt kásás feketeséggé
omlottak össze.
- Találat! Találat! – harsogta a géphang, mire Fernando hangosan átkozódni
kezdett. – Másodlagos rendszerek aktiválása.
Normál esetben a Leviathán most áramtalanítaná a sérült érzékelőket és a
másodlagos, gyengébb rendszereket aktiválná, amelyek bár gyengébbek az
elsődlegeseknél, de a teljes vakságnál mindenképp jobbak. Most azonban csak az
elsődleges érzékelőket alakította át, szimulálva a másodlagosak hatását.
Fernando szeme előtt kissé homályos kép bontakozott ki. Már nem látta tisztán a
közeledő tüzérségi harcosokat, de mozgásukat még ki tudta venni.
- Hatos és tizenhármas alakulat! – kiáltott bele a rádióba. – Jobbszárnyon
bekerítő manőver! Hetes és tízes! Balszárny! Egyes, kilences és tizennyolcas
alakulat! Körém védőgyűrű! Gyerünk!
Bár még sosem vezetett valódi támadást, de rengeteg haditervet átnézett már. Az
a bekerítés, amire most készült, jelentős veszteségekkel járhat, de nagy
eséllyel vezethet győzelemhez. Azon túl pedig nem hagyhatja, hogy kilőjék. Hiába
működik változatlanul a hadtest harcbeli helytállással nélküle is, most nem
egyedi esetről van szó, hanem egy jól működő hadtestet kell szimulálni, ahol a
parancsnok elvesztése végzetes.
Ezt valószínűleg a többiek is pontosan tudták, mégsem látszott semmi reakció. A
tüzérségiek változatlanul közeledtek. A Leviathán körül sisteregtek az
energianyalábok, Fernando pedig eszeveszetten, ám mégis jól kiszámoltan tüzelt.
A lövései azonban csak ritkán találtak célba és akkor is lepattantak az
energiapajzsról. A tüzérek erős lövései azonban az ő pajzsát simán áttörhetik.
Gyorsan átirányította az energiát a fejet védő pajzsra, így meggyengítve bár a
test többi részének védelmét, de legalább valószínűbbé téve, hogy nem éri a
fejet egy második, immár végzetes lövés is.
- Mi lesz már! – ordította magából kikelve.
- Hatos és tizenhármas alakulat! – hallatszott Gordon hangja a rádióban. –
Jobbszárnyon bekerítő manőver! Gyerünk!
Szóról szóra ismételte elFernando parancsát, ám most a katonák mégis elindultak
jobbról megkerülve a tüzérségieket, úgy, mint a kilőtt rakéta, melyre egy
kötelet kötöttek. A harcosok sorra szakadoztak le az előre száguldó alakulatról
és kiszélesítették a frontvonalat.
- Hetes és tízes alakulat! – szólalt meg most Kahn. – Balszárnyon bekerítő
manőver! Gyerünk!
Az alakulatok a másikak tükörképeként indultak el a másik irányba.
- Egyes, kilences és tizennyolcas alakulat! – mondta ismét Gordon. – Sonza
tábornok köré védőgyűrűbe rendeződj! Gyerünk!
A három alakulat tagjai körbevették Fernandot és össztüzet indítottak a
támadóira. A tüzérségiek közül néhányat találat ért és kissé lelassultak, a
többiek azonban a tüzelést beszüntetve kettéváltak és igyekeztek ők is
kiszélesíteni az arcvonalat, nehogy bekerítsék őket.
- Nem is rossz, kölyök! – hallatszott Weber nevetése. Fernando a kásás képen nem
tudta kivenni a Prometheust, de tudta, hogy Weber valahol a közelben van.
Próbált minél több energiát kapcsolni a képi érzékelőkre és inkább lekapcsolta
az infravörös letapogatókat, melyek bár előnyösek, de nappali viszonyok között
nélkülözhetők. Lekapcsolta a puskakezelő-rendszert is, mivel a megerősített
tüzérségi pajzsok ellen a puskája sokat nem érhet. Inkább el is tette és
előhúzta a pallosát.
A kép kissé kitisztult, így már eléggé élesen látott ahhoz, hogy tudjon vívni.
Fernando parancsot adott a védelmi gyűrű alakulatai felének a kard előhúzására.
Pillanatnyi tétovázás után az alakulatok tisztjei megismételték a parancsát és a
közkatonák most már engedelmeskedtek.
Fernando előre lendült és a gyűrűből kitörve lesújtott az egyik sebesült
tüzérségi harcosra. A beszerelt gátló berendezések megakadályozták, hogy kárt
tegyen ellenfelében, de egy ilyen erejű csapással simán kettészelte volna
áldozatát, így hát a harcos mozdulatlanul zuhant a földre.
A Leviathán villámgyorsan visszasorolt a gyűrűbe, amelyből példáját követve
többen is kitörtek egy-egy csapás erejéig, amíg a többiek fedezték őket, és
miután a vágást vagy szúrást végrehajtották, az akár sikeres volt, akár nem,
visszatértek a gyűrűbe. A katonák, bár egy szót sem szóltak, és még mindig
vonakodva teljesítették újdonsült tábornokuk parancsait, hallgatólagosan
elismerték, hogy Fernando ért valamicskét a munkájához.
A csata azonban nem állt túl fényesen. A bekerítő egységeket utolérték a
tüzérségiek és tűzharcba, majd egyes helyeken kardpárbajba keveredtek. A
visszaszorulást Fernando leginkább a katonák vonakodásának számlájára írta, de
inkább türtőztette magát. Aztán a még mindig hangyás képernyőn megpillantotta
Weber Prometheusát.
- Kamminszkij és Geszler! – kiáltott fel két mellette küzdő őrmesternek. Bár a
csata hevében pattanásig feszültek az idegei, igyekezett minél több nevet
megjegyezni és párosítani őket a parancsra engedelmeskedő katonákkal. Bár
egyelőre csak a harcosaikat ismerte fel, ez is több a semminél. – Az embereikkel
kövessenek! Tüzérek védelem, kardosok támadás!
Azzal előre lódult. A két őrmester egy pillanatig teketóriázott, majd úgy
döntöttek követik az utasítást. Azonban akkor már késő volt. Mire utolérték a
Leviathánt, az már keményen összeakaszkodott a Prométheusszal.
Weber közelről nem tudott tüzelni az ágyújával. Bár megtehette volna, de éles
küzdelemben ilyen közelről leadott lövés, bár szétrobbantja az ellenfél
harcosának jelentős részét, a szilánkok legjobb esetben is harcképtelenné teszik
a saját gépét is. Ennek megfelelően a gyakorlatnál is leállnának a rendszerei.
Így hát sebtében szerzett kardjával védekezett, amely eléggé nehézkesen mozgott
a Prométheusz kezében. Azonban támogatói megállították Kamminszkij és Geszler
őrmesterek csapatait, így védtelenül hagyva Fernandot, akit hirtelen oldalról
lövés ért.
A Leviathán fegyvertartó karja elgyengült. Mielőtt még minden erő kiment volna
belőle, Fernando átvette a másik kezébe a kardot, de gyakorlatlansága miatt
Weber egy határozott lökése következtében elejtette a fegyvert.
- Vége van. – hallatszott Weber hangja és a Prométheusz egy határozott csapást
mért a Leviathán nyakára.
Éles küzdelemben a csapás lemetszette volna a Leviathán fejét és a kifolyó
gépfolyadékok lángra lobbanva, akár fel is robbanthatták volna az egész harcost.
A gátlórendszer következtében azonban a kard milliméterekre a Leviathán nyakától
megállt, az áldozat vizuális rendszerei pedig teljes mértékben csődöt mondtak.
Fernando sisakjának rostélyán elsötétültek a kivetítők. A fej érzékelői által a
fülébe közvetített csatazaj is megszűnt és mivel a rádióadó is a fejben volt, az
is süketté vált. Azonban mivel mégsem semmisült meg teljesen, Weber át tudta
hidalni a lezárást és bár a gépi hadtest tagjainak hosszadalmas munkába telt
volna elérni parancsnokukat, amire csatában nem hogy nincs lehetőség, de idő
sem, most még tudott intézni hozzá néhány keresetlen mondatot.
- Megmondtam, hogy egy alkalmatlan kisfiú vagy – mondta.
Aztán Fernando érezte, hogy valami meglöki a Leviathán testét. Valószínűleg a
Prométheusz lehetett. Azzal a harcos megállíthatatlanul elterült a földön.
Fernando halkan hallotta a vastag páncélzaton keresztül, ahogy Weber harcosa
elszáguld és visszatér a halvány zajként hallatszó csatába. Annyira sikerült
helyreállítania a rendszereit, hogy bár éles helyzetben már halott lenne,
hallhatta csapatai rádióbeszélgetéseit, ha bele nem is szólhatott.
A „csatát” elvesztették. Sokan „elestek” már. Gordon és Kahn már a
visszavonulást szervezte. Fernando elernyesztett izmokkal hevert az ülésében. A
gyakorlatnak vége és ő vereséget szenvedett. Minden harci kedvét elvesztve
lerázta magáról a sisakot, lehunyta a szemeit és néma relaxációba mélyedve
várta, hogy érte jöjjenek.