Venezia XII. rész

Pasizási tanácsok

A Nap lassan emelkedett fel a horizonton. Korán reggel volt még, de Velence máris heves lángban égett. Jó itáliaiakhoz méltóan a veneziaiak is imádták az ünneplést és nem adott meg túl gyakran, hogy szoros egymás utánban három ilyen jelentős alkalom legyen ünnepelni. Kettő mindenképp, de hogy három… és ki tudja mi jön még ez után. Minden ünnepnek meg voltak a maga sajátságos tradíciói. Olyan elemek, amelyeket már évszázadok óta őriztek. Többnyire a III. világháborúban kivívott függetlenség óta, de akadtak, amelyek gyökerei még régebbre nyúltak vissza. Azonban a veneziaiak igyekeztek mindig valami újat, valami egyedit, valami sajátságosat bele csempészni. Minden évben kitaláltak valamit, ami színesebbé teheti az esetenként már-már mindennapossá váló felvonulásokat és mulatságokat.

Fernando a palota homlokzatának egyik oszlopához dőlve szemlélte az alant mozgolódó tömeget. Jól emlékezett még arra, amikor kisgyerek korában egyszer minden gyerek oroszlánbőrbe bújt a királyváltáskor. Nem igazi oroszlánbőr volt persze, de sokan hencegtek azzal, hogy az övéket frissen lőtték Afrikában és épp csak előző nap érkeztek meg Velencébe. Fernando apja nem nézte jó szemmel, ahogy gyermekei szakadt műbőrökbe tekeredve rohangálnak körbe a város utcáin, de mivel akkor ez volt az ünnep egyik sajátossága, mondhatni fénypontja, többet ártott volna a gyerekeinek és magának is, ha leveteti velük, mintha hagyja, hogy saját véleménye szerint, hülyét csináljanak magukból.
Aztán amikor az akkori királyt, Fernando nem is emlékezett már pontosan ki volt az, lefejezték, minden gyerek ledobta magáról a bundát. Nagy botrány kerekedett, amikor kiderült, hogy egy-két lurkó időközben meztelenre vetkőzött a köpeny alatt. Nem hiába, nagyon meleg nap volt az. De a tömeg nem bánta. Aztán amikor az új királyt megkoronázták, a gyerekek ismét magukra öltötték az addig gondosan rejtegetett bundákat és ezzel Velence oroszlánja ismét feltámadt.

Minden alkalomnak meg volt a maga dilije, ám most valahogy nem tudott nevetni a bohém lelkesedéssel felvonuló tömegen. Lehet hogy az tette, hogy a gúnyolódás tárgya, amely érezhetően mindig benne volt ezekben a spontán megmozdulásokban, most épp a húga és annak menyasszonya volt. Nem találta igazán mókásnak a rögtönzött kocsikon körbehordozott lány párokat, akik menyasszonyi ruhába öltözve vad, néhol már erotikus táncot lejtve dörgölőztek egymáshoz. Néhány bátrabb páros még egy-egy heves csókot is váltott. Valószínű, hogy ha most ő is odalent lenne valahol az utcák forgatagában, és belülről, teljesen átlagos polgárként szemlélné az eseményeket, akkor ő is halálra röhögné magát a néhol már bordélyházba illő műsorokat előadó lányokon, a díszes női ruhákba öltözött férfiakon és az öltönybe, vagy más férfiruhába öltözött nőkön. De most csak a gúnyt látta az egészben.

Az ikrek azonban ezzel egészen másként voltak. Fernando a szeme sarkából látta, ahogy a két fiú kitörő örömmel bámulja a felvonulást, és önfeledten röhögnek. Rosszallóan ingatta a fejét. Úgy gondolta, hogy a szerelem majd megkomolyítja Bernardot és ezután kevésbé lesz kapható az ilyen ökörködésekre, de úgy tűnik tévedett. Látta, amikor az öccse titokban csempészte ki a hatalmas kabát mögé rejtőző Isabelle de Vegát a palotából, és azt is látta, amikor aznap este, átszellemül arccal, vidáman nevetve tértek vissza. Bernardo akkor egyáltalán nem emlékeztetett önmagára, de most teljesen visszatért a szokásos énjéhez. Sajnos.
- Elnézést, uram! – lépett mellé egy díszegyenruhába öltözött katona.
- Mi az Petronelli? – fordult felé Fernando.
- Lassan indulnunk kéne, uram. – toporgott Petronelli zavartan. – Időben oda kell érnünk a ceremóniára.
Fernando sóhajtott egyet és helyeslően bólintott.
- Rendben, közlegény! – válaszolta. – Menjen előre! Fél perc és megyek én is.
- Igenis, uram! – tisztelgett a katona és elsietett.
Fernandot magát is meglepte milyen hamar befogadták a katonái. Bár az előző napi összecsapást csúfosan elvesztette, de nyert helyette egy egész osztagot.

Amikor kikászálódott a teljesen lebénult Leviathánból, arra számított, hogy az emberek még szúrósabb tekintettel néznek majd rá, mint az előtt. De legnagyobb meglepetésére nem így történt. Alig hogy talpra állt egy nagydarab férfi lépett mellé és olyan erővel vágta hátba, hogy majdnem elterült a földön.
- Ez igazán nagyszerű volt, uram! – hahotázott teli torokból.
- Kaminszkij? – nézett rá fürkészőleg Fernando. Még sohasem látta az őrmestert élőben, vagy legalábbis nem tudta hogy ő az, de a hangjáról többé-kevésbé felismerni vélte.
- Igen, uram. – mosolygott rá a nagydarab szláv, inkább állítva, mint kérdezve.
- Köszönöm a segítséget, őrmester. – Ragadta meg a kezét Fernando és barátságosan megrázta.
- Nem tesz semmit, uram! – nevetett Kaminszkij és ismét úgy hátba vágta tábornokát, hogy abból a szusz is majd kiszorult.
Vlagyimir Kaminszkij őrmester olyan hatalmas ember volt, hogy bajtársai csak úgy emlegették, mint az orosz medve. Bár származását tekintve több volt a bizonytalan találgatás, mint a tény, és családja is már generációk óta Veneziából élt, de mégis mindenkinek általánosan elfogadott volt, hogy az őrmester orosz. Ezt sugallta hatalmas termete mellett jellegzetes pofaszakálla és simára borotvált, előre ugró álla is.

A mellette álló Geszler Tamás viszont pont az ellentéte volt. Alacsony, vézna és az arca is olyan csupasz volt, mint egy tizenéves fiúé. Azonban mégis áradt belőle a kemény katonás érzés.
Fernando örömére ő is, ahogy az összes többi katona, biztatólak mosolygott, és csatlakozva Kaminszkijhez, ő is meglapogatta felettese vállát.
Egyedül az amúgy is kissé mogorva Kahn alezredes állt merev arckifejezéssel és karba tett kézzel, de titokban ő is megengedett magának egy apró mosolyt.
Weber nem ismerte be, de valóban nem múlott sokon a rögtönzött csata kimenetele. Látszott rajta, hogy csak a büszkesége nem engedi, hogy elismerje Fernando haditervének zsenialitását. A tüzér tábornok csak annak köszönhette győzelmét, hogy a II. gépi hadtest emberei vonakodtak teljesíteni Fernando utasításait. De mindketten biztosak voltak benne, hogy ez a jövőben nem fog előfordulni.
- Uram! – rántotta vissza a jelenbe Fernandot Petronelli közlegény kiáltása a folyosó másik végéről.
- Megyek! – morogta Fernando és még vetett egy utolsó pillantást a gyomorforgató felvonulásra, majd a tombolva röhögő ikrekre és elindult a türelmetlen katona után.

Beatriz idegesen álldogált egy díszesen berendezett szobában. Testsúlyát félpercenként helyezte át egyik lábáról a másikra. Mindig úgy képzelte el az esküvőjét, hogy hatalmas, díszes és csicsás fehér menyasszonyi ruhában vonul be a templomba, amit előtte három óráig tartott rendesen ráadni. Ehelyett azonban kénytelen volt beérni egy egyszerű, testhez álló fekete ruhával, mely alól éppen hogy kikandikálthegyes orrú cipője. A ruha jobb oldalát combközéptől lefelé felhasították, így ha a megfelelő pózt vette fel, amiből eléggé sok lehetőség volt, teljes hosszában kilátszott a lába. Ez némiképp emelte megjelenésének nőiességét, de most mégis inkább volt uralkodó, mint nő.
 A fején könnyű korona pihent, egyszerűen hátrafésült haján. Feje búbjára egy apró kontyot készítettek a fodrászai, amely megtartotta a zárt koronát, amely azonban így teljesen eltakarta haja egyetlen igazi díszét. Maga a fejék sem volt kifejezetten nőies. Bár nem lett volna szabad, látta azt a diadémot, amit Adrianának hozattak. A díszes, gyémántokkal kirakott ékszer úgy csillogott, mintha csak a nap egy darabkája pihenne a selyemmel bélelt dobozban. Beatriz is ilyenre vágyott volna, de neki csak egy visszafogott, inkább férfias jellegű korona jutott. Bár az igazat megvallva, ez az egyszerű, aranyozott fejék sokkal nagyobb tekintélyt sugárzott, hiszen míg Adriana diadémját csak erre az alkalomra készítették, az ő koronája már évszázadok óta Venezia uralkodóinak ünnepi fejéke volt. A királyi koronát csak a legnagyobb állami ünnepeken és persze a koronázáskor vették elő. Egyéb alkalmakkor ezt viselte Venezia ura, kisebb jelentőségű nyilvános megjelenésekkor pedig csak egy egyszerű, néhány drágakővel kirakott arany koronaabroncsot.

Ahogy beletekintett a szobában elhelyezett számtalan tükör egyikébe, egy méltóságteljes és tiszteletreméltó uralkodót látott, aki bizonyára hatalmas vezetőnek tűnik az alattvalói előtt, de most ő sokkal szívesebben látott volna egy utolsó senkiházi kiskereskedő lányt, aki azonban díszes menyasszonyi ruhában virít.
Azonban mindezt nem mutathatta ki. Megfogadta, hogy erősnek mutatja magát, és legjobb képességei szerint az is lesz. Ezért hát most, a szobában álldogáló főurak szeme láttára nem érzékenyülhetett el. Utálattal nézett végig a csendben várakozó előkelőségeken. Mind a hat hatalmasság visszafogottan elegáns ruhát viselt, ám mégis olyan érzést keltettek benne, mintha az arcába röhögnének azzal, hogy mennyivel inkább az alkalomhoz öltöztek.
Az egyetlen ember, akinek a jelenlétébe belekapaszkodhatott, a falnak támaszkodó Fernando volt. Apja halála után az ő feladata lett volna, hogy a húgát menyasszonyként bevezesse az esküvőjére, ám a főurak ezt kerek-perec elutasították. Ebben a kapcsolatban Beatriz volt a férfi, tehát úgy is kellett viselkednie. Nem kísértethette be magát az apjával, vagy jelen esetben a bátyjával. Egyedül kellett bevonulnia. Ettől függetlenül azonban Fernando ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen. Legfőbb indoka az volt, hogy ne hagyja egyedül a húgát ezekkel, a vérszívó élősködőkkel, de ezt nem kötötte az orrukra.
- Ne aggódj! – mosolyogott rá Beatrizra. – Minden rendben lesz.
Már hogy lenen rendben?! – tört volna ki a lányból, de inkább nem szólalt meg. Hogy lenne rendben bármi is. Semmi sincs rendben. Ez az egész egy borzalmas rémálom. Egy kegyetlen tréfa. Egy megaláztatás, amit ezek az undok békák még élveznek is.

A hat főúr bátorítónak tűnő mosolya mögött a káröröm lappangott. Sok oka lehetett annak hogy ezt így rendezték. Nem mintha elítélendő lett volna, hogy valaki egy azonos neművel köti össze az életét, még akkor is, ha az illető egy uralkodó. A mai korban ez már senkit nem botránkoztatott meg. De mégis. Szokatlan volt. Lehet, hogy csökkenteni akarták a presztízsét a külföldi hatalmasságok előtt? Nem. Ezzel maguknak is ártanának. Ha férfi lenne, akkor az ok egyértelmű. Ne nemzhessen törvényes utódot, akit kijelölhet utódjának az utolsó szó jogán, ha a gyermek már elég idős lesz. De így… Ha férjhez menne és teherbe is esne, akkor sem valószínű, hogy ki tudná hordani a gyermekét a kivégzés napjáig. Biológiailag lehetséges, bár az ő helyzetében nem valószínű. Talán csak egyszerűen meg akarják törni. Igen. Biztosan ez az indok. Minél jobban meg akarják keseríteni az életét. De ezt ő nem fogja hagyni.
Az ajtó halk kattanással nyílt ki. Bár hatalmas méretei ellenére, az alapos olajozásnak köszönhetően, szinte hangtalanul siklott be a kis helyiség belső terébe, Beatriz mégis majdnem a frászt kapta tőle. A szűk nyílásban egy alacsony udvaronc zaklatott arca jelent meg.
- Minden készen áll, felség. – szólt oda halkan Beatriznak. – Uraim.
A főurak kelletlen biccentéssel viszonozták a férfi tekintetét, aki ez után szó nélkül eltűnt az ajtó mögött.
Beatriz óvatosan félre állt, hogy utat engedjen a főuraknak. Maga sem tudta miért toporog az ajtóban, amikor a jelenlévők közül úgyis ő fogja elhagyni utolsóként a szobát.
Végül, miután Fernando is kilépett az ajtón és helyet foglalt a kint várakozó Gordon őrnagy és Kahn alezredes között, Beatriz még várt egy pillanatot és ő is átlépte az ezüstösen csillogó küszöböt.
A benti félhomályhoz képest a hatalmas katedrális olyan fényárban úszott, mintha az ember az árnyvilág kapuját lépné át, amely a ragyogó és fényes mennyországot rejti. Ezt a képzetet csak erősítette a főhajó tetejéül szolgáló gigantikus üvegboltozat, melyen csak úgy áradt be a fény, a halvány vajszínűre festett falak és a tisztára fényesített ruhába öltözött vendégek látványa.

A vallás sokat vesztett jelentősségéből az elmúlt időkben. A történelem során eljönnek olyan időszakok, amelyek vagy az egekbe emelik az emberek hitét, vagy a porba taszítják azt. Ennek legjobb példái az egész világot megrengető katasztrófák és háborúk. Az emberek hihetik azt, hogy ez az istenek, vagy egy meghatározott Isten büntetése, amiért hűtlenek voltak hozzá, és még nagyobb áhítattal követik a vallás tanait, de meg is rendülhet a bizalmuk a vallásban, mondván, hogy az Isten, vagy istenek, ha léteznének, nem engednének meg ilyen borzalmat.
Az utóbbihoz hasonló zajlott le a III. világháború során és az azt követő időszakban. Általában ilyenkor az elbukó vallás helyét egy új veszi át, ami kiutat ígér a nyomorból, amíg egy újabb csapás ezt is meg nem hazudtolja. Azonban most nem ez történt. Bár az emberek hite megrendült, ez nem jelentette az Egyház összeomlását is. Sőt! Új lehetőségeket mutatott a feltörekvő vezetőknek és államalapítóknak. A nagy emberek a saját kezükbe vehették a vallást, és azt felhasználva igazolták saját magukat és egyengették az útjukat. Ennek a vallási monumentalizmusnak volt tökéletes példája a Velence szívében, a palotához kötve magasodó gigantikus katedrális.

A régi rend hívei elborzadtak volna, ha látják hova fajult az ősi vallás, de most már ez inkább volt politika, mint a transzcendenciába vetett hit. A világháború előtt elképzelhetetlen volt, hogy két nő templomban kössön házasságot, pláne hogy az egyikük egy uralkodó, a másik pedig egy másik uralkodó testvére. Most azonban ez már semmit nem jelentett. Legalább is semmi szokatlant. A modern vallásreformerek mindent beolvasztottak, amit kedvezőnek és üdvösnek tartottak, ezzel szinte teljesen átformálva az egész lényegét.
Beatriz arcára alig érzékelhető fintor ült ki, ahogy erre gondolt. Mozdulatlanná dermedt, miután az arannyal díszített oltár elé ért, ahol már várakozott a díszruhába öltözött püspök. Ő is csak egy báb volt, bár ki tudja. Lehet, hogy meggyőződésesen vallotta az új vallást, de ez sokat nem számít. A középkorú férfi bíztatóan mosolygott Beatrizra, igyekezve lelket önteni belé. Beatriz azonban nem figyelt rá. Miközben látszólag csak a hatalmas templom másik végében terebélyesedő hatalmas ajtót figyelte, ahol majd Adrianának be kell jönnie, észrevétlenül pásztázta végig tekintetével a jelenlévő tömeget.
A templom zsúfolásig megtelt. Mindenki eljött megnézni a királynő esküvőjét. Akik nem fértek be, azoknak a katedrális előtti téren felszerelt kivetítőkön közvetítették az eseményeket. Beatriz nem tudta eldönteni, hogy mi motiválja ezeket az embereket. A hazaszeretet, az uralkodó iránti feltétlen tisztelet, az egyszerű magamutogatás, vagy csupán csak jót akarnak szórakozni.

Azonban nem volt ideje túl sokat gondolkodni rajta, ugyanis ebben a pillanatban felharsant az orgona és a templom ajtaja drámaian vontatott lassúsággal kinyílt.
Kintről ismét fény áradt be. Nem mintha nem lett volna már így is elég világos az épületben, de az egész hangulatát még inkább emelte az ajtón beáradó, mindenkit elvakító fény. Először két ötéves forma kisgyerek tűnt elő, szinte a semmiből, díszes ruhába öltöztetve. Az egyik a gyűrűket vitte a kezében egy arany szegélyű vörös bársony párnán, a másik pedig egy ugyanolyan párnán a díszes királynéi diadémot.
Amikor a két gyerek megállt az oltár két oldalán, a vakító fényben két alak sziluettje jelent meg, amint kart-karba öltve sétálnak be a templomba, kínos lassúsággal. A régi szokások szerint a menyasszonyt az apja, vagy ha ő már nem teheti meg, akkor a legközelebbi férfi rokona kísérte az oltár elé a vőlegényéhez. Azonban mint sok minden más, ez is fellazult az évszázadok folyamán. Beatriz ennek ellenére mégis meglepődött, amikor Brianát látta kibontakozni a sugárzó fényből. Bár Adrianának kétség kívül nem élt már egy férfi rokona sem, és egyetlen élő rokona is Briana volt, mégis Beatriz valami mást várt volna. Bár a személy kérdésében a dolgok kissé fellazultak, de a ruha tekintetében már nem annyira. Beatriz arcára enyhe mosolyt csalt, ahogy megpillantotta III. Gavrilo Gonzalvo özvegyét egy méretre igazított tábornoki egyenruhában. A szokások szerint a mindenkori uralkodó volt a hadsereg főparancsnoka, így férje halála után Brianának joga volt ezt a megtiszteltetést követelni magának. Ami azt illeti még ez volt a legjobb döntés. Ha nem engedélyezik neki, talán öltönyben, vagy szmokingban kellett volna bevezetnie sógornőjét az esküvőjére.

Azonban a meglehetősen kommersz látvány senkit sem izgatott, hiszen minden szem a Briana jobbján lépkedő menyasszonyra szegeződött. Még Beatriznak is elállt a lélegzete egy pillanatra, amikor megpillantotta jövendőbeli feleségét. A hatalmas, fodros, szalagokkal díszített fehér ruha úgy lengett Adriana léptei nyomán, mintha enyhe szellő lengetné. Alóla éppen csak kilátszott a nyaktörően magas sarkú fehér cipő orra. Adriana haját aprólékos munkával milliónyi csigafonatba rendezték, melynek csúcsán ott csillogott a vakító diadém, melyet, a hajszálvékony ezüst váztól eltekintve, szinte teljes egészében gyémántokból raktak össze.

Adriana leszegett fejjel sétált végig a bíbor szőnyegen, mintha csak azt figyelné, hogy hova lép, nehogy orra bukjon. Aztán amikor már csak néhány lépésnyire volt az oltártól, lassú, kimért mozdulattal felemelte a tekintetét.
Beatriz nyelni sem tudott. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy mit is érez valójában, de mintha egy pillanat alatt sóbálvánnyá dermedt volna. Minden izmát meg kellett feszítenie, hogy megakadályozza, hogy a szája tátva maradjon. Adriana szelíden rámosolygott, majd Briana felé fordult, aki kedvesen biccentett, majd elengedte a karját és visszahúzódott az első padsorba.
Adriana oda lépett Beatriz mellé és kezét a másik lány mereven lelógó ujjaiba fonta. Beatriz nem szólt semmit csak ámuldozva bámulta a lányt, aki most ott áll mellette és kész, hogy feleségül menjen hozzá. A püspök megköszörülte a torkát és zengő hangon kezdte el a ceremóniát.
- Kedves testvéreim! Azért gyűltünk most itt egybe, hogy tanúi legyünk, amint ez a két ember a házasság szentségében egyesül…
Meglehetősen diplomatikusan fogalmazott. Bár a vallás a századok folyamán igen képlékennyé vált, a szent írások javarészt változatlanok maradtak. Azonban mindig meg tudták találni azokat a kiskapukat, vagy legalábbis apró nyelvi változtatásokat, amivel ki lehet küszöbölni az ellentmondásokat.

Beatriz csak távoli hangként hallotta zúgni a püspök szavait. Tekintete folyamatosan Adrianára szegeződött, aki mosolyogva nézett vissza rá. Aztán a pap megfelelő szavaira kinyúlt oldalra és lassú mozdulattal felhúzta a gyűrűt Beatriz ujjára. A szája mozgott, de Beatriz egy szót sem értett abból, amit mond. Aztán ő is elvette a gyűrűt a felé nyújtott párnáról és felhúzta Adriana ujjára. Lassan és fennkölten mondta a szövegét, de ebből is csak halk, morajló zúgás jutott el a tudatáig.
- Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. – emelte fel a kezét a püspök.
Férj és feleség? – mondta magában kissé elgondolkodva Beatriz.
- Megcsókolhatod a menyasszonyt. – hallotta a pap szavait, ám Adriana előbb mozdult és
puha ajkait Beatrizéira tapasztotta.

A tömeg harsányan felkiáltott és szinte mindenki talpra ugrott tapsolni. Azonban Beatrizhoz ebből is csak halk zúgás jutott el. Még mindig alig tudott mozdulni. Az ajkai szinte teljesen összeforrtak ennek a lánynak az ajkaival, aki most már a felesége és ez így is lesz, amíg a szíve meg nem áll dobogni.
Adriana ajkai gyengéden mozogtak az övéin, és úgy vezették őket, mint a tapasztalt szerető a megilletődött kezdőt. Beatriz nem mert mozdulni. Érezte, ahogy Adriana nyelve végigsimítja az ajkait, zongorázik a fogain, majd gyengéden ingerli az ő nyelvét, de nem tudott reagálni.

Aztán a lány elengedte és szinte őrjítő lassúsággal eltávolodott tőle. Az arcára ismét túlvilági mosoly ült ki és gyengéden megszorította Beatriz kezét.
A tömeg őrjöngött, de ebből ő szinte semmit nem hallott. Csak bámulta Adriana csillogó szemeit és azt a mosolygós arcot, melyet egész további életében látni fog, a nap minden percében.

Pedro de Vega kissé elhúzta a száját. Szeme összeszűkült és halkan felsóhajtott. A gigantikus katedrális bejárata előtt állt és a domb lábánál elterülő várost bámulta, aminek csúcsára a templom és az egész palota is épült.
- Színjáték. – motyogta halkan.
- Tessék? – fordult felé Juliana zavartan. – Mit mondtál?
- Semmit. – felelte Pedro durcásan és elfordította a fejét.
- De. – erősködött a húga. – Azt mondtad, színjáték.
Pedro egy pillanatra rá nézett, de aztán ismét, mintha ott se lenne, karba tett kézzel fordult a város felé.
- Nézz körül! – mondta végül szenvtelenül. – Mit látsz?
Juliana nem értette a dolgot, de azért kelletlenül körbe nézett. Nem értette, mire akar a fivére kilyukadni. Velence olyan volt, mint mindig, bár az indulat, a fékevesztett ünneplés és az őrült kiáltozás már a megszokottak felső határát súrolta, de ez miért lepne meg ennyire egy de Vegát. Pedro itt nőtt fel. Itt élte le egész eddigi életét. Sőt. Szinte születésétől kezdve arra készült, hogy az apja helyébe lépjen és ő legyen azok egyike, akik a markukban tartják ezt a várost és az egész államot. Talán nincs is olyan ember egész Veneziában, aki jobban ismerné ezt a várost, mint Pedro. Kivéve persze az apját és esetleg a többi főurat, bár ezt Juliana erősen kétségbe vonta.

- Nos? – törte meg a pillanatnyi csendet Pedro, még mindig színtelen hangot.
- Mit akarsz, mit lássak? – kérdezet vissza diplomatikusan Juliana és a bátyjára sandított. – Velencét látom. Egy várost, ami az egész világot uralja és…
- Én nem. – szakította félbe a fennkölt, ám mégis tartalmában teljesen üres mondókát Pedro. Juliana értetlenül nézett rá, de Pedro mintha ezt észre sem vette volna. – Láss a színfalak mögé, Juliana! – mondta keményen. Mintha csak az apját akarná utánozni. – A látszat tényleg ez. Velence, Venezia fővárosa, Európa szíve. A világ középpontja. A tiszta monarchia egyik utolsó fellegvára. Egy olyan város, egy olyan állam, ahol az erkölcs, a jólét és az igazságosság uralkodik… De ez csak maszlag.
Juliana értetlenül nézett a bátyjára, de nem szólt semmit. A férfi viszont folytatta.
- Ha levennénk az egészről a csillogást. Leakasztgatnánk mindenhonnan a girlandokat, a csillogó díszeket, akkor mi maradna? … Egy romlott világ. – Pedro egy határozott mozdulattal a háta mögé bökött a katedrális bejárata felé. – Ez itt… a széles tömegek számára Venezia dicsőségét hirdető ünnepség volt. Talán még a vendégeket is meggyőzte. Sőt! Biztos vagyok benne. De az egész csak egy színjáték volt. Undorító.
- Ezt hogy érted? – szólalt meg végül Juliana.
- Ne mond hogy te nem vetted észre! – nézett rá elkerekedő szemekkel Pedro. – Ez az egész egy istenverte színjáték. Az apánk és a barátai így akarják eltávolítani az ellenségeiket. És ráadásul az egészet a nyílt színen csinálják, a tömeg pedig tapsol hozzá. Nem, Juliana. Ez nem az erkölcs és az igazságosság hazája. És legkevésbé sem a tiszta monarchiáé. Itt nincsen más, csak kőkemény politika. Intrikák, cselvetések, csapdaállítások és kíméletlen leszámolások. Az egyszerű emberek szemében az uralkodó egy félisten, de csak mert nem látják a fonalakat, amelyeken marionett bábuként cibálják őt a főurak. Ők irányítják igazából Veneziát és nem válogatnak az eszközök között.
Juliana elmosolyodott és gyengéden a bátyja vállára tette a kezét.
- Túl sötéten látod a dolgokat, Pedro.
- Miért? Lehet ezt másképp is látni?
Juliana egy pillanatig nem szólt semmit, csak mosolygott.
- Ne gondold, hogy én száz százalékig egyet értek mindennel, ami itt folyik, de neked is be kell látnod, hogy mindez szükséges.
- Szükséges?!
- Igen – fojtotta belé a szót Juliana. – Minden uralkodó csak egy évig ül a trónon. Az utódaik az esetek túlnyomó hányadában előzőleg életükben nem találkoztak velük és uralkodásuk idején is csak ritkán, akkor is pusztán hivatalos ügyekben. Így nem lehet szilárd politikát folytatni. Ha valamibe belekezdesz, annak egy év után úgyis vége szakad, mert az utódod nem látja át az egészet, és nem tudja folytatni. Szükség van a főurakra, akik a háttérből irányítják a dolgokat. Megmondják az uralkodónak, hogy mit kell tennie, miről kell döntenie. És ennyi az egész.
- Valóban így gondolod?
Juliana értetlenül nézett a bátyjára.
- Szerinted valóban azért vannak a főurak, hogy az egy évig regnáló uralkodók között stabilitást teremtsenek, vagy azért vannak hatalmon csak egy évig az uralkodók, hogy a főuraknak biztosított legyen a hatalma?
- Túl sokat gondolkodsz az ilyesmiken, Pedro – csóválta meg a fejét Juliana. – De ha még igaz is, amit mondasz, nem értem, mi a problémád vele. Ha egy utolsó kiskereskedő lennél, akit ezernyi adó sújt, akkor megérteném az aggályaidat. De te de Vega vagy. A hat főnemes család egyikének a sarja. És hamarosan te öröklöd apánk helyét a királyi tanácsban. Még ha igazságtalanul nagy hatalma is van a főuraknak, az neked csak jó. Hiszen hamarosan te is az leszel.
- De én nem akarok hatalmat ilyen áron.
- Akkor tegyél ellene, hogy a rendszer igazságosabb legyen! – rándította meg a vállát Juliana. Ez inkább csak iróniának szánta, hogy Pedro is belássa, felesleges harcolni az ár ellen, mert sokat úgyse tehet ellene, és ha már belülről fogja látni az egészet, nem is fog akarni. De a férfi szemében különös láng gyulladt, ahogy a húga felé fordította a tekintetét.
- Azt is fogom tenni – mondta és meg sem várva Juliana válaszát, elrohant.
Juliana de Vega értetlenül állt a katedrális kapujában és bámulta a kikövezett utat, amin a bátyja elsietett. Nem tudta mire készül, de volt egy olyan érzése, hogy nem is akarja tudni. Körülötte a ceremónián részt vevő tömeg örvénylett, ügyet se vetve a de Vega lány mozdulatlan alakjára.

A palotában hatalmas volt a felfordulás. Az emberek fejvesztve rohangáltak fel-alá, hogy mindent elrendezzenek, még a ceremóniát követő lagzi közben. Bernardo szívesen mulatott volna együtt a többiekkel, vagy ment volna le a város utcáira mulatni, de talán sehol sem érezte volna jobban magát, mint most itt, a palota egyik eldugott szegletének erkélyén, amely a város egy vékony sávja fölött a tengerre nézett.
Mosolyogva nézett oldalra Isabelle de Vegára, aki mellett könyökölt a korláton és bámulta a tájat.
- Gyönyörű volt az esküvő, ugye? – szólalt meg végül a lány, minden előzmény nélkül.
- Tessék? – rázkódott meg Bernardo.
- Azt mondtam, hogy szép volt az esküvő. – fordult felé Isabelle mosolyogva. – Neked nem tetszett?
- De… de igen. – hebegte Bernardo és elfordította a fejét. – Csak furcsa volt.
- Furcsa?
- Igen. – mélázott el a férfi. – Ne érts félre! Örülök, hogy a húgom…, de mégis…
Isabelle hangosan felnevetett.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy zavar, hogy a húgod egy nővel házasodott össze?
- Nem, dehogy! – tiltakozott Bernardo, bár nem volt egészen biztos a dolgában. Korábban kinevette volna magát emiatt és biztos volt benne, hogy Gustavo most is kinevetné érte.
Nem volt ebben semmi különös. Naponta megesett az ilyen, de azért mégis csak más, ha az ember húgával történik.

Isabelle ismét felnevetett és közelebb hajolt Bernardohoz. A fiú megremegett és érezte, hogy a szíve hevesebben ver a lány érintésétől.
- Had mondjak el neked egy titkot! – kuncogta. – A nővérem is leszbikus.
Bernardo meglepetten nézett rá. Nem értette a dolgot. Egy de Vega? Isabelle azonban félreértette a férfi arcán tükröződő tanácstalanságot.
- Eva. – kuncogta. – Folyton csak Alexis Sandersről áradozik.
- A kaliforniai királylányról? – csodálkozott Bernardo.
- Igen. – kuncogott Isabelle. – De ez titok.
Azzal a mutatóujját a férfi szájára tapasztotta. Bernardo ismét megremegett az érintéstől, de igyekezett nem kimutatni az érzéseit.
- Nálam biztonságban lesz a titkod…. A titkotok. – mondta.
- Abban biztos vagyok. – mosolygott rá Isabelle. – Te igazán jó barát vagy.
Azzal egy puszit nyomott a férfi arcára.

Bernardo egy pillanatra mintha teljesen elvesztette volna az önuralmát, de aztán szerencsére épp időben nyerte vissza, hogy tudjon magán uralkodni. Barát? Csak ennyit jelentene Isabelle-nek? Már épp meg akart szólalni, amikor a lány lopva hátra pillantott.
- Most mennem kell. – mondta és újból megpuszilta a férfit. – Majd beszélünk.
Azzal gyorsan elsietett. Bernardo mozdulni se bírt. Csak elrévedve nézte az ajtót, ahol Isabelle eltűnt, majd lassan visszafordult a tenger felé.

Isabelle gyorsan rohant végig a folyosón. Most jutott csak eszébe, hogy az apja várja az ünnepségen. Már épp leért a lépcsősor aljára, ahol be kellett fordulnia, hogy néhány folyosón végigfutva elérje a kijáratot a kertbe, amikor hirtelen nekiütközött valaminek. Egy pillanat alatt kicsúszott a lába alól a talaj és el is esett volna, ha valaki nem ragadja meg rögtön.
- Elnézést, kisasszony! – szólalt meg egy bársonyos hang fölötte.
Beletelt néhány pillanatba, amíg Isabelle-nek kitisztult a látása a rémülettől és megpillantotta a férfit, aki a karjaiban tartotta. Hirtelen megijedt a kiszolgáltatott helyzetétől és ellökte magától a férfit.
- Elnézést, kisasszony – ismételte meg a férfi, miközben megigazította a katonai egyenruháját. – Valahova nagyon siethet, hogy így nekem jött.
- Ó, elnézést! – pirult el Isabelle.
- Nem tesz semmit – nevetett a férfi.

Isabelle kissé lenyugodott és most már volt ideje végigmérni az alakot, akibe belebotlott. Magas, izmos férfi volt. Mondhatni egy igazi Adonisz. Fekete haja rövidre volt nyírva, arcát pedig vékony körszakáll keretezte. Barna szemei csillogtak a fényben, arcvonásai pedig fennkölt arisztokratikus jelleget kölcsönöztek a megjelenésének.
Egyszerű tábornoki kabátot viselt, néhány kitüntetéssel, de valahogy mégis azt a látszatott keltette, hogy csak az illendőség és a szerénység kedvéért nem visel többet. Valahogy mindenéből áradt az a megnyerő modor és egyszerű udvariasság, ami sokak szerint az arisztokratákat az egyszerű emberek fölé emeli.
- Ha megbocsát, sietnem kell. – mosolygott vissza Isabelle és elsietett.
- Várjon, kisasszony! – kiáltott utána a férfi, de Isabelle már nem hallotta.
A férfi körbetekintett és egy frakkba öltözött szolgát vett észre pár méterre, amint épp felé sétál.
- Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte a szolga kimért hangon, amikor a férfi mellé lépett.
- Igen – dörzsölte meg az állát a férfi. – Tudja ki volt az a lány? Aki az előbb nekem jött és olyan gyorsan elsietett.
- Ó, igen uram. – válaszolta a szolga hűvös tisztelettel – Ő Isabelle de Vega. Juan de Vegának, a királyi tanács egyik oszlopos tagjának a legkisebb lánya.
- Értem. És köszönöm.
- Nem tesz semmit, uram – mosolygott a szolga és elindult abba az irányba, amerre Isabelle is elsietett.
A férfi még mindig csak bámulta az üres folyosót, amerre a lány elsietett és magában ízlelgette a nevet.
- Isabelle de Vega.

A nap lassan kúszott alá a horizonton. Velence városát vörös fényár öntötte el. Az emberek még mindig ünnepeltek az utcákon, de a zajuk már egyre kevésbé jutott el a palotáig.
Beatriz a háta mögött összekulcsolt kézzel állt az ablak előtt. A dolgozószoba sötét volt. A hatalmas mahagóni asztal úgy terpeszkedett mögötte, mint egy ugrásra készülő nagymacska. Beatriz már látta lelki szemei előtt, amint az asztalt roskadásig telepakolják iratokkal, amelyeket neki mind végig kell olvasni, és alá kell írni. Ezzel fognak eltelni a napjai. Legalábbis amikor éppen nem a főurak valamelyik megalázó játékában kell részt vennie.

Lassan végig simította egyik kezével a másikat, amíg ujjai meg nem akadtak a gyűrűn. Még érezte a hideg aranyon Adriana ujjainak meleg nyomát. Kissé megborzongott. A ceremónia után hatalmas ünneplés vette kezdetét. Beatriz bármennyire is el akart szabadulni, a főurak nem hagyták. Egymás után vezették oda a meghívott hatalmasságokhoz, akik sorban gratuláltak neki és ifjú feleségének. Beatriz úgy érezte, hogy elsüllyed szégyenében. Mindenki mosolygott és kedves volt, de a maszk mögött szinte tapintható volt a kárörvendő kacaj.
Majdnem az egész nap így ment el. A véget nem érő kínzás közben csak az ebéd jelentett némi szünetet, ám Beatriznak egy falat sem ment le a torkán.
Amikor végre el tudtak szabadulni, már jócskán benne jártak az estében. Adrianával egyedül mentek végig a folyosón, amíg a dolgozószoba ajtaja elé nem értek.
- Várj egy kicsit! – állt meg Beatriz. – Még el kell intéznem valamit.
- Rendben. – mosolygott Adriana. Valószínűleg rögtön átlátott Beatriz gyenge próbálkozásán, de inkább ráhagyta a dolgot.
- Fent várlak – mondta és egy apró csókot lehelt Beatriz szájára, majd elsietett.
Beatriznak nem volt semmi dolga. A főurak kivételesen mindent elintéztek, csak hogy neki ne legyen más dolga, mint hogy élvezze az esküvője napját. Röhejes. Most inkább ülne egy tonnányi irat között elhavazva, mint hogy ezt a kínzást végigszenvedje. Kissé már megnyugodott a nap felkavaró élményei után. Már rég beletörődött a sorsába, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy titokban mindenki kineveti.
Tetszett neki Adriana. Szép lány volt. Kedves és megértő. Ezen kívül pedig volt benne valami megkapó báj, ami nem engedte, hogy Beatriz kiverje a fejéből. Szerelmes volt? Talán. De az érzés akkor sem múlt el, hogy mindenki rajta nevet.

Beletelt úgy egy órába, amíg meg tudott nyugodni és ki tudta verni a fejéből az egészet. Most már teljesen nyugodt volt. Az agya üres lett. Már nem gondolt a megaláztatásokra. Sóhajtott egyet és lassan elindult az ajtó felé.
A folyosó még mindig üres volt. Még egy szolgálót sem látott sehol. A főurak bizonyára gondoskodtak arról, hogy zavartalan legyen az éjszakájuk. Lassú léptekkel ment fel a lépcsőn a következő emeletre, ahol a lakosztálya volt. Pontosabban most már a lakosztályuk, Adrianával.
Mielőtt lenyomta volna a kilincset, egy pillanatra megállt és hallgatózott. Bentről halk susogáson kívül semmi nem hallatszott ki. Beatriz mély levegőt vett és benyitott a szobába.
Adriana a hatalmas ágyon feküdt, a selyemtakaró redői között elnyúlva. A menyasszonyi ruháját már rég levette, és oda hajtogatta az egyik szék támlájára. Teljesen meztelen volt. Csak egy áttetsző köntöst viselt. Hasonlót, mint a szolgálólányoké, de ezen látszott, hogy sokkal drágább anyagból készült. Az oldalán feküdt és kihívóan nézett Beatrizra.
Beatriz sóbálvánnyá dermedt. Olyan váratlanul érte a látvány, hogy a keze szinte hozzá fagyott a kilincshez, mielőtt becsukhatta volna az ajtót. Szinte érezte, hogy a gyűrű lüktet a gyűrűsujján.

Adriana elmosolyodott. Lassan feltápászkodott az ágyból és ringó csípővel indult el felé. Beatriznak érezhetően hevesen vert a szíve. Nem tudta hogy az izgalom teszi, a félelem, vagy valami egészen más. Viszont azt is érezte, hogy a bugyija furcsán nedvessé válik.
Adriana nem szólt semmit, csak kimért mozdulatokkal eltartotta magától a karjait, mire a köntös lecsúszott róla. Teljesen meztelenül lépett oda hozzá. Teste teljes hosszában Beatrizénak feszült. Beatriz még mindig olyan feszült volt, hogy meg sem bírt mozdulni, de a lány mintha ezt észre sem vette volna. Lassan átnyúlt a nő hóna alatt és belökte mögötte az ajtót, amely halk kattanással becsukódott. Beatriz hallotta, amint elfordul a kulcs a zárban, majd Adriana keze rásimul a hátára.
- Kettesben vagyunk. – suttogta halkan és mielőtt Beatriz bármit is válaszolhatott volna, gyengéden megcsókolta.
Beatriz úgy érezte, hogy egy pillanat alatt leszáll belőle minden kétely, minden félelem és minden aggály. És végül csak a féktelen vágy marad.

Vadul visszacsókolta Adrianát és karjait a lány teste köré fonta. Adriana mintha kissé meglepődött volna, de nem ellenkezett. Éppen ellenkezőleg. Úgy simult hozzá a feleségéhez, mintha ez a pillanat lenne az, amire egész életében vágyott.
Beatriz kezei villámgyorsan jártak fel-alá Adriana hátán. Végigsiklottak a gerincén, egyenként számolva végig a csigolyáit, körbejárták formás fenekét és besiklottak a farpofák közé, majd ismét fel, egészen a lány tarkójáig, ahol egy pillanatra megállapodva mégközelebb tolták Adriana fajét Beatrizéhoz, hogy ajkaik méginkább elmélyülhessenek a csókban. Adriana minden egyes alkalommal kissé megremegett, amikor a másik lány ujjai belemélyedtek a fenekébe. Ahogy Beatriz feltolt a mutatóujját a nyílásán, lágy reszketés futott végig rajta és Beatriz érezte, hogy ajkai mosolyra húzódnak.
De eközben az ő kezei sem tétlenkedtek. Úgy járták be Beatriz hátát a ruhán keresztül, mint a frissen érkezett felfedezők, akik mindent látni akarnak az új földből.
Beatriz már nem bírta tovább. Benyúlt jobb oldalt Adriana mögé, a feneke alatt és egy határozott mozdulattal felemelte a földről. A lány egy pillanatra megijedt, de aztán amikor meglátta Beatriz szemében a vad csillogást, rögtön megnyugodott. Karjait a másik lány nyaka köré fonta és továbbra is csókolta, miközben a lábai elemelkedtek a talajtól.
Beatriz a karjaiban vitte újdonsült feleségét az ágyhoz. Nem igazán büszkélkedett vele, de három fivér mellett, akik ráadásul szegről-végről tengerészek, meglehetősen jó fizikumban kellett lennie. Így egyáltalán nem esett nehezére megemelni Adrianát, bár a magas sarkújában kissé bizonytalanul tudott csak lépdelni.

Amikor lefektette Adrianát az ágyra, egy pillanatra elszakította ajkait az övéitől. Felegyenesedett és végigtekintett a lány testén. Olyan volt, mint egy megtestesült álom. A rákent olajtól bőre úgy fénylett, mintha bronzból lett volna. Nem volt kifejezetten vékony, de formás alkatát a legszebb modellek is megirigyelhették volna. A lábai között a kéjbarlang szája simára volt borotválva, hogy semmi se zavarhassa a bejutást. Formás mellei olyanok voltak, mint két lankás domb, amint kiemelkednek a tájból, csúcsukon figyelő őrtornyokként a kőkemény bimbókkal.
Beatriz elmosolyodott. Lehelt egy csókot Adriana ajkaira, majd elindult lefelé. A lány oldala mellé feküdve végigcsókolta a nyakát és a felé eső vállát, majd mintha a gravitáció vonzaná oda, apró léptekben haladt fel a mellein, míg végül a szájába vehette a remegő mellbimbóit. Óvatosan szopogatta őket, miközben a nyelvével játszott velük. Adriana hangosan nyögött és a kezeivel a lába közét simogatta.

Aztán Beatriz még tovább ment. Végigcsókolta a sima hasfalat, amíg végül elérte a lány ágyékát. Befeküdt a két lába közé és nyelvével körözni kezdett a lány vaginája körül. A barlang szájában apró cseppek gyöngyöztek, miközben Beatriz fülét betöltötték a sóhajtások és nyögések. Adriana most a melleit simogatta, miközben a másik lány nyelve kóstolgatta a punciját.
Végül pedig, a legváratlanabb pillanatban, mint egy lándzsát, úgy döfte bele Adriana testébe a nyelvét. A lány felsikoltott és teste szinte teljesen megmerevedett. Beatriz érezte, hogy a felesége vaginája összeszűkül és jellegzetes ízű nedv spriccel a szájába.
Még néhányszor körbe nyalta a nedves bejáratot, majd feljebb lökte magát és ajkait újra Adrianaéira tapasztotta. A lány megragadta a vállait és még közelebb rántotta magához, majd gyors mozdulatokkal lehámozta róla a ruhát. Eközben Beatriz igyekezett minél többet foglalkozni a lány puncijával, és amikor csak tehette, az ujjait sorban dugta bele és húzta ki onnan.

Végül már teljesen meztelenül feküdtek egymás mellett. Testük egymásnak feszült és kezeik végig járták a másik összes porcikáját, miközben az ajkaik teljesen egyé olvadtak.
Aztán Adriana lassan megfordult és átvetette az egyik lábát Beatriz fölött. Félresöpörte az arcából csapzottan lógó haját és a nyelvét becsúsztatta a másik lány szeméremajkai közé. Beatriz nyögött egyet, majd ő is követte a felesége példáját, és fejét kissé megemelve kidugta a nyelvét, hogy az behatolhasson a felette lüktető punciba.
Mindkettőjük teste egyszerre remegett meg, ahogy végigsöpört rajtuk a vad élvezet. Hosszú percekig feküdtek így egymáson, mígnem Beatriz lelökte magáról Adrianát és a nyelvét most ismét a szájába dugta. Egy pillanatig vadul csókolóztak, mígnem Adriana vonakodva eltávolodott.
- Mi az? – értetlenkedett Beatriz.
- Tégy a magadévá – jött a válasz, olyan lágy hangon, ahogy Beatriz még sosem hallott nőt beszélni. – Tegyél igazából a feleségeddé!
Beatriz összehúzta a szemöldökeit. Nem értette Adriana, mire gondol, de ő csak mosolygott és az egyik kezével benyúlt az ágy alá, ahonnan egy felcsatolható műfarkat vett elő.
Beatriz meg se bírt szólalni, de Adriana nem is várta meg, amíg elkezd ellenkezni. Gyengéden megcsókolta, majd gyors mozdulatokkal felhelyezte rá az eszközt. Aztán gyorsan megfordult és kinyomta a fenekét. Beatriz még mindig nem mozdult ezért gyorsan hátranyúlt és bevezette a műfarkat a fenekébe.

Halkan felsikoltott, miközben Beatriz tudatlanul is, de lassan elkezdett előre-hátra mozogni. Lassan ráeszmélt hogy mit is csinál, és átérezte a felesége arcán megjelenő kéjes örömöt. Egyre gyorsabban ringatta a csípőjét, amitől Adrianából egyre mélyebb és hangosabb sikolyok törtek elő.
Aztán kihúzta a műtestrészt a lányból és megfordította a remegő testet. Megcsókolta még egyszer és mosolyogva helyezte bele a falloszt Adriana lüktető puncijába. Ahogy ránehezedett, a lány úgy sikoltott fel az extatikus kéjtől, hogy az egész palota beleremegett. A teste néhány pillanatig vonaglott, majd egy mindent elsöprő orgazmus futott rajta végig, átadva az energiát Beatriznak is az egymásba forró szájakon keresztül, amitől ő is elélvezett.

Elhevertek egymás mellett. Beatriz lecsatolta a csöpögő szerszámot és félre dobta. Magához ölelte azt a nőt, aki most már minden értelemben a felesége lett és hevesen megcsókolta.
Mindkettőjük teste lüktetett a fáradtságtól és végül már ahhoz sem volt erejük, hogy az ajkaikat szétválasszák. Úgy aludtak el, egymáshoz simulva.

Csajozási tanácsok

fel