Örökre összetartozunk...
Egyik éjszaka elég furcsát álmodtam. Pontosan nem tudtam, hogy mit is jelent,
akar-e sugallni valamit, esetleg
előrejelzés vagy ilyesmi, de elég nagy hatást gyakorolt rám.
Összvissz pár percnyi eseményt éltem át, de nagyon intenzívnek éreztem az
egészet.
Meglátogattál a koliban - álmomban. Behívtalak a szobámba. Hétvége lévén a
szobatársaim hazautaztak; kettesben
voltunk. Azt mondtam, hogy mutatni szeretnék Neked valamit, s levettem a
felsőmet. Édes arcodon halvány mosoly
derengett, de nem szóltál semmit, csak közelebb léptél. Én egy lépést tettem
hátra, mondván „Várj!”. Aztán
meglehetősen fura érzés futott át a testemen… A következő pillanatban erős
fájdalmat éreztem, s a lapockámból hófehér
szárnyak nőttek ki.
Könnyekkel áztatott tekintetemet Rád szegeztem, de Te meg sem tudtál szólalni.
Nem sikerült kiterjeszteni a
szárnyaimat, elérték a polcokat, hiszen kicsi a koliszoba…
A fájdalom és a szótlanságod miatt szinte összecsuklottam, összekuporodtam…
Közelebb léptél. Nem szóltál, csak
gyengéden végigsimítottad a hófehér tollakat, majd szorosan átöleltél…
Ekkor ébredtem fel. Sehol senki, egyedül feküdtem az ágyamon, de enyhe
bizsergést éreztem a lapockám környékén…
Eszembe jutott egyik haverom, aki egyszer azt mondta rólam, hogy olyan angyal
vagyok, aki a szarván hordja a
glóriáját…
Démoni vagy talán ördögi angyal?!
A mai napig érdekes a viszonyom az álmokkal. Rengetegszer találtam magam olyan
helyzetben, amit pillanatról
pillanatra pontosan megálmodtam. Mintha deja vum lenne, de mégsem az… Néha
évekkel korábbi álmaim „válnak
valóra”…
Van jópár olyan álmom, amit nem szeretnék a valóságban átélni, persze olyanok is
akadnak, amiket szívesen látnék
viszont…
Az ágyamon ülök éppen, hátammal a falat támasztom, felhúzott térdemen egy
jegyzetfüzet, amibe szorgosan írom a
sorokat… Közben az elmúlt pár nap eseményei suhannak el gondolataim felett…
Péntek délután érkeztél meg. Nagyon örültem Neked, végre nem 100 km választ el
Tőled… Csupán a ruha, ami akadály,
bár nyelveink már a buszmegállóban párbajra hívták egymást…
Beértünk a koliba, s a formalitások és az éjszakai szállásdíj elintézése után
felmentünk a szobámba… Pár percnyi
lecuccolás és mesélés után egymásnak estünk… Annyira jó érzés volt, ahogy a
karjaidban tartottál, nyelved szaporán
csatázott az enyémmel. Néha pár pillanatnyi szünetet tartottál, hogy tekintetünk
is egymásba olvadhasson…
Istenien csókolsz… Olyan érzéki és gyengéd vagy, ugyanakkor szenvedélyes is… Ó,
mennyire szeretlek!
Estefelé nekivágtunk a városnak. Felültünk a villamosra (vettünk jegyet, mert
volt már egy kis nézeteltérésünk az ellenőr
bácsikkal). A Széchenyi térnél szálltunk le. Elsétáltunk a Tisza-partra. Emlékek
leptek el a kis parkban. Milyen édesen
csókoltál akkor is… Emlékszel?
Kicsit „beszélgettünk”, aztán elindultunk úti célunk felé. Át a hídon, egészen a
Sportcsarnokig sétáltunk. A
koncertjegyeket szerencsére nem felejtettem a koliban, pedig hajlamos vagyok
feledékeny lenni… Egyik közös
kedvencünk koncertjére szóltak a jegyek. Nagyon jó volt a hangulat, élveztük a
zenét, és persze azt, hogy együtt
lehetünk…
Késő éjszaka ballagtunk vissza a kollégiumba, mellőztük a villamost. A portásnő
meglepő módon nem akadékoskodott.
Még ilyet! Ezt is fel kell írni valahova, bizony, ritka pillanat!
Fel a szobába… Kicsit fáradtak voltunk, de nem eléggé… Egymáshoz sohasem vagyunk
túl fáradtak… Vagy mégis?
Zuhanyozni kellene… Menjünk! Jössz? Persze! Na de… Mindegy, ha gondolod… Gyere
csak, Édes! Szeretlek! Hmm…
Isteni vagy! Imádom az illatod! Andalító a csókod! Végre itt vagy… Velem… Várj!
Mint a filmeken… Elsötétül a kép, pár másodperc hatásszünet, aztán a következő
kép már a szobában fogad minket.
Andalító zene szól, romantikus félhomály ölel át minket…
Kinyitottam a szemem. Ó, ez a szempár! Annyira imádom ezeket a szemeket!
Teljesen elvarázsolsz… Úgy érzem, hogy
olvasol a gondolataimban, bennem… A tekinteted áthatol rajtam, végigpásztázza
lelkem minden picinyke zugát, és egy
apró mosollyal nyugtázza, hogy odabent minden rendben…
Újra csókban forrtunk össze, kezed óvatosan a felsőm alá kéretőzve kényeztette a
hátam, miközben szűnni nem akaró
szenvedéllyel tetted magáévá az ajkaimat…
Soha nem siettél, így volt ez most is, mégis egyre követelőzőbb lett a
szorításod, kezeid ellentmondást nem tűrve
markolták a csípőmet miközben szinte levegő után kapkodva csókoltál…
- Nyugi, nyugi! – mondtam, remélve, hogy egy kicsit lehűtelek, de válaszként egy
őrülten szenvedélyes, hosszú csókot
kaptam…
Aztán lassan, apró puszikkal kényeztetve elindultak ajkaid lefelé a nyakamon…
Éles fogaiddal aprókat haraptál a
vállamba, majd megropogtattad a kulcscsontomat. Olyan érzékkel tudsz harapni,
hogy minden alkalommal, amikor
szinte vámpírként vájod húsomba a fogaid, kéjes remegés fut végig rajtam, és
kiráz a hideg…
Istenien tudsz bánni a testemmel…
Minden érzéked engem, a rezdüléseimet figyeli…
Szinte mértani pontossággal kiszámítottak a mozdulataid…
Nyelved is felfedezőútra indult, a fülemet vette célba. Forró leheletedbe
beleborzongtam, szenvedélyes sóhajaid a
gerincvelőmig hatoltak…
Csak most vettem észre, hogy már felső nélkül fekszem az ágyon, Te pedig azzal
az ellenállhatatlan mosolyoddal
próbálsz levenni a lábamról (persze nem szó szerint, az már úgyis sikerült…)
Nem csak a szád mosolygott; az arcod, a szemed pajkosan nevetett rám. Ettől az
édes arctól mindig elveszítem az
erőm, most is kiszolgáltatottan hagytam, hogy azt tegyél, amit csak akarsz… Amit
csak akarsz…
Lábad a hasamon átvetve lehajoltál hozzám. A tekintetemet fürkészted, majd
lassan, szemhéjad mögé rejtve édes
pillantásod, lehunytad a szemed… Én is ezt tettem, s a következő pillanatban
puha ajkaid érintését éreztem a
pilláimon…
Nem tudom, hogy csinálod, de ilyen apróságokkal is annyira tudsz rám hatni, hogy
minden önkontroll nélkül Rád bízom
magam… Érzelmi alapon irányítasz, de ilyenkor nem bánom, hagyom…
Apró csókokkal simogattad végig az arcom, szándékosan kerülve a számat; kíváncsi
voltál talán, hogy meddig bírom…
Nem kellett sokáig várnod, elernyedt kezeim a nyakad köré fontam, és
megpróbáltam feljebb húzni magam, hogy elérjem
az ajkaid, de túl gyenge voltam hozzá, Te pedig kihasználtad, hogy ellazultak az
izmaim miután visszahuppantam az
ágyra, és minden átmenet nélkül a jobb vállamba mélyesztetted a fogaid. Minden
porcikám megremegett a kéjtől és a
vágytól, de Te nem hagytad annyiban! Egy röpke, halk kuncogás után pár centivel
odébb újra belém vájtad harapó
alkalmatosságod…
Fájt, mégis jólesett, ennek jeleként hideg borzongás futott végig a
gerincoszlopomon egészen a medencecsontomig,
ahol édes bizsergésként pihent meg…
Nem tudtam kinyitni a szemem, de éreztem elégedett mosolyod…
- Fájt? - kérdezted.
- Igen! - válaszoltam - De nagyon finom volt!
- Hmm… Ez így igaz. Kapok még?
- Ha kérsz… - mosolyodtam el én is, s már vártam a következő harapást, de
helyette óvatos puszikkal halmoztad el az
előbb bántott részt, majd lassan elindultál a kézfejem felé… Ajkaid oly érzékien
érintették a bőröm, hogy néha
akaratlanul megrándultak az izmaim… A puszik újra a vállam felé indultak, majd a
kulcscsontom után az oldalamat
vették célba… Aztán lassan áttértek a mellkasomra…
Kinyitottam a szemem. Imádom ilyenkor az arcod… Átszellemülten koncentrálsz rám,
kezed bársonyosan simogat,
puha ajkaid érzékien érintik a bőröm.
Minden érzékedet rám összpontosítod, egész lényemet iszod magadba, minden
porcikámat el akarod raktározni…
Körbecsókolgattad a melleim, a bimbóimat óvatosan masszíroztad, harapdáltad.
Néha fájt, de nem bántam!
Felszisszentem egy kicsit, de a mosolyomból tudtad, hogy nagyon is élvezem, amit
csinálsz…
Mindig is tudtad, hogy kell növelni bennem a feszültséget, átvetted az
irányítást, a testemmel, az érékeimmel
rendelkeztél.
Csak Rád tudtam figyelni, nem jelentett problémát, hogy kizárjam a
külvilágot, hiszen minden
mozdulatoddal messze űzted a valóságot, és Csoda országba repítettél. A kezed, az
ajkaid, a nyelved, az illatod…
Mindenedet a kényeztetésemnek rendelted alá, mintha nem lenne szabad akaratod,
holott Te vetted el tőlem a
szabadságot… Testileg-lelkileg a rabszolgáddá tettél!
A szívem hevesen vert, megfogalmazhatatlan érzés gyűlt bennem, mely elöntötte az
egész testem… Minden porcikám
bizsergett, ahogy forró ajkaid a kezed által feltérképezett utat követték. Máig
nem tudom, mikor és hogyan került le rólam
a melltartó, a nadrág, a tanga, nem figyeltem rá…
Irányítod a gondolataimat, az érzéseimet, és ilyen aprónak tűnő változásokat
észre sem veszek ilyenkor, hiszen egészen
más köti le az agyamat.
Nem tudtam gondolkodni, csak éreztem…Éreztem a kezed, ahogy a combomon deríti fel az utat, hogy édes nyelved el ne
tévedjen…
Éreztem ajakaid érintését a bőrömön…
Éreztem, ahogy elönti testem a forróság…
A vágy átjárta minden porcikám, akaratlanul szaporábban vettem a levegőt, már
szinte vonaglottam a karjaidban…
- Kérlek… Ne játszhh…
De mondhatok én Neked bármit! Soha nem figyelsz rám…
Jobban tudod, hogy mit akarok, mint én magam… Ismersz, tudod, hogy mire van
szükségem… hogy mire vágyom…
hogy mit akarok… hogy mennyire akarlak…
Csak mosolyogtál rajtam. Talán azért, mert láttad, hogy mennyire tehetetlennek
érzem magam, hogy mennyire gyenge
vagyok… De nem is akartam erősnek látszani… Jobban ismersz annál, mintsem bedőlj
holmi álarcnak.
Óvatos sóhajokkal kísértelek, élveztem, ahogy a bőrünk összeér, miközben egyre
lejjebb csúszol, hogy testem minden
négyzetmilliméterét elborítsd csókjaiddal…
- Gyere vissza! - mondtam… Nem távolodtál tőlem, de mintha mégis… Milliméternyi
távolságot tartva testünk között
elindultál vissza, csak álladdal érintetted meg a szeméremdombomat…
Beleremegtem… Megcsókoltál… Forrón,
mélyen, hosszan, őszinte szenvedéllyel… Nem próbáltad titkolni, hogy mennyire
akarsz… Boldogsággal töltött el a
tudat, hogy itt van velem a férfi, akit szeretek, és ugyanazt érzi, amit én…
Ugyanazt a határtalan vágyat…
Ilyenkor az sem tud érdekelni, hogy nem vagyok tökéletes. Nem érdekel, hogy a
méreteim nem vetekednek Pamela
Andersonéval, hogy nem hasonlítok Carmen Electra’ra, hogy nem nyerném meg a Miss
Universe-t, csak az érdekel,
hogy szeretsz, hogy akarsz… Legalább annyira, mint én Téged…
Nem tökéletes, gyönyörű, bombázó akarok lenni, csak egy olyan nő, aki pontosan
megfelel álmai férfijának… És úgy
érzem, hogy ez nincs is másképp! Tisztában vagy a hiányosságaimmal, a
tökéletlenségemmel, de azt is tudod, hogy Te
sem vagy tökéletes! De lehet, hogy tökéletesebb életünk lehet így, mint a
bulvársajtó álompárjainak… Igen… Veled
tényleg boldognak érzem magam! Boldogabbnak, mint eddig bármikor… Mint még soha
senki mással…
Egy könnycsepp… Végigfolyt az arcomon… Észrevetted, s egy jóleső sóhaj
kíséretében lecsókoltad… Rám néztél…
- Szeretsz? – kérdezted.
- Miért kérdezed, ha úgyis látod, érzed? Nyitott könyv vagyok. Hisz ismersz…
Újabb csókban forrtunk össze…
Aztán megint dél felé vetted az irányt… Egyenesen haladtál lefelé, nem hagytad,
hogy bármi eltérítsen… De aztán a
pocimról hirtelen felemelted a fejed, és mindkét mellemre adtál egy-egy apró
puszit, majd a következőt újra a hasam
kapta, és folytattad az utad…
Kéjes remegés járta át a testem, amikor végre elérted úticélod… Nem értél
hozzám, de a forró levegő, amit kilélegeztél
elég volt ahhoz, hogy újra megremegjek… Imádsz gyengének látni, de nem játszol
velem tisztességtelen játékot. Tudod,
hogy nem tudnék tenni ellene semmit, de nem használod ki, hogy szinte tehetetlen
vagyok, nem húzod tovább az
idegeimet…
Áramütésként ért nyelved első érintése. Önkéntelenül közelebb toltam Hozzád a
csípőmet, s Te nem utasítottad vissza a
mozdulatot, folytattad, amit elkezdtél… Aprókat lefetyeltél, épphogy csak
hozzámértél, de annál jobban vártam a
következő nyalintást. Aztán egyre gyorsabban járt a nyelved, élvezettel
pásztáztad körbe a csiklómat, egyre csak
fokoztad bennem a vágyat… Mint ahogy vihar előtt gyűlnek a felhők, úgy
halmozódott bennem a feszültség… A
hosszabb, laposabb lefetyelések és az apró nyalintások váltogatták egymást. Már
alig bírtam magammal, kezem
szorosan a lepedőbe markolt, miközben egyik, majd másik ujjadat lassan,
elviselhetetlenül lassan belém vezetted… A
nyelved közben nem pihent, pontosan tudta, hogy mi a dolga, lefetyelt, lefetyelt
és lefetyelt…
A válladba kapaszkodtam, a hátadat karmoltam, talán fájt is Neked, de élvezted!
Rám néztél. Azt hiszem, kicsit elmosolyodtál… Igen, tudom… Imádod ezt az arcot…
Erőtlen arckifejezés, fátyolos
szemek…
Mit vártál? Nem tudom rezzenéstelen arccal élvezni, ahogy az ujjaid és a nyelved
egyre magasabbra repítenek… Te
irányítasz… Te vezetsz a gyönyör útján…
Egyre gyorsabban vert a szívem, fuldokolva kapkodtam levegő után, magamhoz,
magamba szorítottalak, ahogy csak
tudtalak…
Pár lélegzetvétel kimaradt, hüvelyizmaim szorosan az ujjaid köré fonódtak, nem
akartalak elengedni… Nyelved továbbra
sem hagyott nyugodni… Minden porcikám lüktetett, a gyönyör hullámai maguk alá
temettek, de Te nem hagytad
annyiban… Hiába kértelek, hogy ne… hogy elég… Kegyetlenül folytattad, egészen
addig, amíg már mozdulni sem
tudtam… Görcsösen ívbe hajlott a testem, újabb hullámok csaptak össze a fejem
fölött…
Már csak a nyelveddel kényeztettél…
Minden egyes érintésére megremegtem…
Szárnyaltam… Eszembe jutott az a különös álmom a szárnyakkal… Bizseregni kezdett
a lapockám, bár őszintén szólva
alig éreztem konkrét dolgokat, inkább csak a rajtam úrrá lett gyönyört éreztem…
Már nem szorítottam a vállad, csak hagytam, hogy a gyönyör elárassza az egész
testemet…
Nyelved elindult a combom felé, aztán fel az oldalamon… Kedves puszikkal
kényeztettél.
Nem hagytad abba a cirógatást, megvártad, amíg rendeződik a légzésem… Aztán
megcsókoltál… Forró volt, és finom…
Éreztem a saját ízem…
Szorosan magadhoz öleltél, velem együtt vetted a levegőt…
Mély sóhajomra egy édes csókkal válaszoltál, aztán újra átöleltél…
Lehunytam a szemem… Annyira megnyugtató… Földöntúli nyugalom járt át,
hihetetlenül boldog voltam… Nem volt annyi
erőm sem, hogy átöleljelek, csak közelebb bújtam Hozzád…
- Angyali vagy! – mondtad. Megint az álmom villant át az agyamon, aztán még
közelebb fészkeltem magam Hozzád…
- Ugye mindig szeretni fogsz? - kérdeztem szinte alig hallhatóan. - Ugye soha
nem fogsz elhagyni? Ugye soha nem
fogsz elfelejteni? Ugye soha nem leszek magányos? Ígérd meg, hogy mindig velem
leszel!
- Megígérem! Veled leszek, ameddig csak hagyod! Örökké szeretni foglak! Örökre
összetartozunk…
A karjaidban aludtam el… Veled álmodtam, azt hiszem… Hiszen Tiéd minden álmom…
Hozzád tartozom… Örökre…
A reggeli napsugár cirógatására ébredtem. Kinyitottam a szemem. Nem láttalak
sehol.
Csak álmodtam volna az egészet? Nem! Az lehetetlen! Tudom, hogy itt voltál!
Tudom, hogy szerettél! Tudom…
Nem akartam sírni, de nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek…
Éreztelek! Itt voltál! Öleltél! Csókoltál! Simogattál! Kényeztettél! Szerettél!
Megígérted! Hogy nem fogsz elfelejteni… hogy
nem fogsz elhagyni… hogy soha nem kell magányosnak vagy egyedül éreznem magam…
hogy örökké szeretni fogsz…
Az álmaimban…
Mindig ott leszel!
Rólad álmodom, rólad álmodozom…
Remélem, egyszer rám találsz, és nem csak az éj leple alatt, a képzeletem
szüleményeként leszel velem, hanem hús és
vér emberként…
És szoríthatom a vállad…
Karmolhatom a hátad…
Talán ez az álmom is valóra válik egyszer…
És szerethetlek… nem csak mint álmaim férfiját, hanem mint életem részét… Nem
csak Csodaországban, hanem a
valóságban is összetartozunk majd, és soha sem felejtjük el egymást!
Hiszen örökre összetartozunk!
Újabb könnycsepp hagyta el a szemem… A zene, amit hallgattam… Szinte mindig
könnyekig hat…
„…But now I cry myself to sleep
Only you are what I need
We can make it if we try
I am nowhere without you
I don’t know what I should do
Cause my tears will never dry
And I still wonder why…”